Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
HAJNÓCZY GERGELY Birodalmi gondolat vagy jóléti állam? Mint gazdátlan kertet eső után a gyom, úgy lepte el a magyar emigráció kalandoskedvű és talaj tálán sajtójának egy részét a legitimista ábránd hirtelen kivirágzott s nagyrészt atavisztikus rögeszmékből táplálkozó tenyészete. A szemlélő szinte elképed, hogy a monarchista gondolat hagyományos hordozóiak és alkura kész új híveinek emlékezetéből mint eshetett ki az utóbbi 150 év fejlődésének története s milyen merész álmokat szövögetnek azok, akik azt hiszik, hogy a félázsiai Dzsingisz-Napoleon kiküszöbölése után Európára megint az ó-konzervativ erők elszéledt maradványainak új Szent-Szövetsége telepedhetik majd rá. Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy a Habsburgok restaurálására irányuló elgondolások mennyire gyökértelenek s épp ez okból nincs is szükség arra, hogy valaki megkongassa ellenük a vészharangot. Sajnáljuk azonban, hogy az eféle restaurálási tervekkel való játszadozás ennyire zavarhatja az emigrációban élő magyarság egységes felfogásának kialakulását olyan kérdésekben, melyek az államformáénál kétségtelenül sokkal életbevágóbbak. Ezért jónak látjuk e törekvéseket kissé bonckés alá venni, hogy minél előbb túllegyünk rajtuk s a közfigyelem a valóban fontos és időszerű problémák felé legyen irányítható. Királyság vagy köztársaság? Akik ma ilyen egyszerű alternatíva formájában teszik fel a sokat vitatott kérdést, azok egész bizonyosan nem tapintanak rá a dolog igazi lényegére. Elég csak a jelenben is körülnézni, hogy bárki megállapíthassa: akad monarchia nem egy, mely a legnemesebb értelemben vett parlamentáris demokráciát foglalja magában, viszont bőven vannak köztársaságok, ahol a keretet megjelölő cégér a zsarnokságnak és elnyomásnak a legotrombább válfajait takarja. A külső forma politikai jelentősége tehát tökéletesen elenyészik a belső tartalom sorsokat és viszonyokat meghatározó ténye mellett. A fehér ember világában a felkentség vallásos bűvkörével övezett monarchiák, de még a felvilágosodott abszolutizmus uralkodó típusai is teljesen kimentek a divatból. Ahol a királyság intézménye még fennáll, az ott is nem egyéb, mint tiszteletreméltó és a múlt iránti kegyeletből meghagyott oromdísz a társadalom épületének tetején. Olyan intézmény, melyet megifjítani vagy újjáalkotni nem lehet, csak legfeljebb címerként megtartani. Hatalmi tartalmától megfosztva épp azt szimbolizálja, hogy egykori előjogairól lemondva idejében meghajolt a nép szuverénitásának elismert ténye előtt s ennek viszonzásakép — részben pedig történelmi érdemeire való tekintettel is — a nép nem rekesztette ki a maga családi közösségéből. Mert a monarchia — ahol annak nemzeti karaktere volt — a maga idejében felbecsülhetetlen missziót teljesített. Jelentette a rendet, biztonságot, összetartó erőt és a nemzeti folytonosságot, szervezte a társadalmat s ellátta az államnak mint területi egésznek a védelmét. Vannak országok, melyeket egy-egy dinasztia teremtett meg vagy tett naggyá és voltak királyok, akiknek tevékenységére népeik a tisztelet és elismerés érzésével emlékeznek. A magyar legitimizmusnak ezzel szemben az az eredendő hibája, hogy úgy tesz, mintha a Habsburgház a magyar néppel összenőtt s vele teljesen azonosult nemzeti dinasztiának volna tekinthető. Pedig újkori történetünknek jóformán minden jelentősebb ténye még ma is magyarság-tudatunk legmélyéig nyilaló cáfolatát jelenti e teljesen hamis és minden alapot nélkülöző beállításnak. Amit a magyarság az utóbbi századok folyamán saját nemzeti műveltségének kifejlesztése, különálló népi egyéniségének megóvása, tehetségének a népek szabad versenyében való érvényesítése, független államiságának megvédése, jólétének emelése s egyáltalán a szabad és méltó emberi élet feltételeinek kivívása terén a maga erejéből tett és alkotott, azt úgyszólván kivétel nélkül a Habsburgok dacára és ellenére tette. E dinasztia számára mindig idegen és rebellis fajta voltunk, akit inkább gátolt a fejlődésben, semmint felemelte. Állandóan arra törekedett, hogy megosszon bennünket s ha kellett, habozás nélkül belső és külső ellenséget vonultatott fel ellenünk. Álma egy olyan “Gesamtmonarchie” volt, melyben megszűnünk magyarok lenni s nem riadt sohasem vissza a retorzió legkegyetlenebb eszközeinek az alkalmazásától, ha a nemzeti öntudat és függetlenség megsemmisítésére irányuló szakadatlan kísérleteinek ellenszegülni merészeltünk. Neki köszönhetjük nemcsak azt, hogy ujabbkori történelmünk bukott felkelések, összeesküvések és forradalmak véres sorozata, hanem azt is, hogy népünk szüntelen meghasonlásbán önmaga erőit emésztette s amikor vére folyt, egyúttal szellemi és erkölcsi alkotóképességének legjava is elhamvadt a hiábavaló testvérháborúságban. Mi az oka annak, hogy pl. hazafias líránknak alaphangja oly fájdalmasan komor? A magyarázat itt van: egy idegen és önző hatalom kíméletlen nyomása alatt országunk földjén minden épitő “szent akarat” megbénult és önmaga átkává lett, mert jutalma börtön, bitó, vérpad vagy száműzetés volt. Ne csodálkozzék tehát senkisem afölött, ha minden elfogúlatlan magyar lelkében, aki népe történetét ismeri, a Habsburgok fekete-sárga árnya egy óriás katafalkra vetődik, mely neves és névtelen hazafiak százezreinek tragikus emlékét idézi. A könny és vér tragikumán azonban, amivel történetünk lapjait a Habsburgok telehintették, messze túlemelkedik kihatásában a nemzeti öntudatnak az a végzetes hasadása, amit dinasztikus politikájuknak idegenérdekű inspirációjával állandóan okoztak. A “divide et impera” elvét minden vonatkozásban oly tökéllyel gyakorolták, hogy népünk teljes bizonyossággal sohasem tudhatta, mik a saját érdekei és mik az uralkodóházé s a kettőnek az összevetése oly magától értetődő egyformasággal folytatódhatott századokon keresztül, hogy a magyarságtól teljesen távolálló érdekek hazai szekértolói fesztelenül tetszeleghettek bármikor a jó hazafiak befolyást és anyagi előnyöket biztosító szerepében. Utoljára már olyan hadseregünk is volt, melynek vezetői csak a “legfelsőbb hadúrnak” esküdtek hűséget és eszükbe sem jutott, hogy a hadseregnek tulajdonkép a nép testével összenőtt és annak védelmére 13
