Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
PETŐFI SÁNDOR Erdélyben Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősírást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon fórra csak, S amit keblemből mostan kiröpítek, . Mint a volkán az égő köveket. Az fórra bennem, az fájt énnekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két-országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag. Oh, e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, amidőn Besüvöltötte puszta lelkemet! — Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepesszük a szent levelet, Mit diadalmas őseink írának, Szivök vérébe mártván kard jókat? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könnyűket És jaj kiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta, A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert aki jármot hány nyakába tenni, Méltó reá, hogy azt hurcolja is, Míg össze nem dől a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könnyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúi: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, Amit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Eggyé olvadnának: el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős. Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, óh édes nemzetem! Ki legelőször nyújtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség; S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sírunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomorítánk! 1846 Nézzék, kérem, én évekig éltem egy kis bajor városban. Körülöttem minden német volt. De én abban a környezetben is borvát voltam. A lapokat szinte csak azért olvastam, hogy az enyéimről valamit megtudjak. A könyvtárban kicéduláztam — Istenem, mennyi lehetett ott, abban a kis városi könyvtárban, elképzelhetik — az összes könyveket, amelyek az én szülőföldemmel csak a leghalványabb kapcsolatban is voltak. Megvettem az összes emigráns lapokat. Nagy nehézségek közt amerikai lapokat szereztem, hogy lássam, milyen nyomunk van nekünk odaát, az Újvilágban, kik az embereink, mit csinálnak . . . . — Na, és mire ment vele? — kérdezte egy kritikus hang a sötétben. — Mire, kérem? — fordult oda a horvát hevesen — hát ide nézzen! Ideges, vékony alakja hirtelen eltakarta a gép homályos, szűk ablakát. Felállott, egy darabig keresgélt a csomagtartóban, aztán levett egy aktatáskát. Mindenki csendben figyelte: mi lesz? 2) A “DP” bevándorlási törvények alapján történő bevándorlás. A kvóta szerint történő bevándorlási törvényt az USA törvényhozása 1924-ben emelte törvényerőre. Az ekkor megállapított kvóta-számok azt jelentik, hogy évente az egyes államokból hány személynek adnak bevándorlási vízumot az USA területére. Ezeknek a kvóta-számoknak a megállapításánál tekintetbe vették az illető államok népesedési statisztikai adatait és gazdasági nehézségeit. Ezeken a számokon változtatni csak az USA 25
