Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
Bevándorlás az Amerikai Egyesült Államokban A második u. n. DP bevándorlási törvény 1951. december 31- ével lezárult. Ezzel egyidejűleg kirekedtek az USA-ból azok a DP-k, akiknek eddig az időpontig nem volt meg az érvényes vízumuk. A kapuk becsukódtak és szerencsétlen honfitársaink százai és ezrei döngetik a becsukott kapukat, hogy azok újból kinyíljanak és ők is bebocsátást nyerjenek. A becsukott kapukat döngetik olyan honfitársaink is, akik a még egy esztendővel vagy korábban rendkívül vontatottan menő USA - processingek kilátástalannak látszó eljárását nem akarták végigcsinálni és elmentek más országokba, más világrészekbe a nyomorgó Európából. Ma, látva az azóta meggyorsított eljárást, hallva rokonaik, barátaik itteni előnyösebb helyzetét vagy vágyódva az együttélésre szeretteikkel, keresik a lehetőségét annak, hogy az USA-ba bejuthassanak. A különböző amerikai-magyar és más segítő szervek százával kapják az ilyen tartalmú kérő leveleket és kénytelenek tehetetlenségüket beismerve, várakozó álláspontra helyezkedni. A levelek írói között bizonyosan vannak olyanok, akik ezt részvétlenségnek vagy tehetetlenségnek minősítik, holott megvannak a komoly okai annak, hogy ilyen tekintetben ma várakozó álláspontra kell helyezkedniük. Az UJ MAGYAR ÚT szerkesztősége utánajárt ezeknek az égető kérdéseknek és az alábbiakban összegezett tájékoztatást kapta: Az USA-ba történő bevándorlás két utat ismer, amelyek a magyar emigráns tömegek számára járhatók: 1) A kvóta szerinti bevándorlás. Miért ne, nagyon szívesen — int vissza s már szedi is felfelé lábát a vaslépcsőn. És aztán csend lett. Ránk terült a sötétben szálló gép egyhangú motorzúgása, és ránk terült az az érzés, amiről beszéltem. Az az érzés, ami akkor fog el, ha átlépünk egy határt. Ha elhagyunk egy földet, amely a miénk volt, vagy amelyről azt hittük, hogy a miénk. Izland ennek a földdarabnak, ennek a sokszor búcsúra idézett Európánknak utolsó határköve volt. Hideg és kopár, teljesen elütő Európától, és mégis Európát juttatta eszünkbe. Ezért hallgattunk s azt hiszem, mindenki az emlékei közt matatott akkor este, abban az első negyedórában az izlandi felszállás után. Csak lassan engedett fel ez a nyomott hangulat. Az első mondat, mely a fülemet megütötte, abból az irányból jött, amelyben a horvát tanár ült. — És On csakugyan azt hiszi, hogy ezeket az embereket, az ün volt honfitársait össze lehet szedni? — kérdezte tőle valaki. — Természetesen, kérem — s már ismét be volt fűtve a motor a horvát kollegánál. — Meg vagyok győződve róla. Sajnos idáig senki sem foglalkozott azzal, hogy abszolút politikamentesen összehozza a szakembereket, de én megpróbálom, és meg fogják látni, kérem, hogy sikerülni is fog. — Ugyan-ugyan — mondta egy másik, közeli szomszédja, a kiejtése után ítélve szintén valami szláv anyanyelvű, aki, úgylátszik, csak a már németül folyó társalgás kedvéért beszélt ezen a nyelven — ezek mind csak olyan tervezgetések, kérem. Tervezgetések a levegőbe. Én kérem állandó kapcsolatban voltam a mi embereinkkel. Egyenként ismerem őket, sokan barátaim is. Megpróbáltam közöttük onnan, Európából kapcsolatot teremteni. Össze akartam hozni őket. Javaslatokat tettem nekik az együttműködésre Nem ment. Némelyik megkisérelte, de aztán annak is vége lett. Csak kettőről tudok, az egyik mérnök, a másik miniszteri tanácsos. Ezek ketten addig leveleztek, amíg az egyik — már magam sem tudom, melyik — odaköltözött, abba a városba, amelyben a másik lakott. Aztán még egy pár hétig tervezgettek, kulturális egyesületet akartak alakítani . . . Itt váratlanul elhallgatott. Mindnyájan vártuk a folytatást. A sötétben is megérezhette az érdeklődésünket, mert aztán megszólalt : — Igen, tervezgettek . . . És most van egy közös szállítócégük. Ez az egész. Legutóbbi levelemre, hosszú hónapokkal ezelőtt, már nem is válaszoltak. Mintha a Pandora szelencéjét nyitotta volna ki valaki, erre az utolsó mondatra megélénkült a beszéd. Lengyelül, lettül, magyarul, ukránul, észtül és oroszul, közben ismét németül folyt a szokatlanul élénk társalgás, amely olyan volt, mint egy előkészített rádióvita: minden mondat pontosan összevágott a másikkal, a legkülönbözőbb nemzetiségűek egymásra csodálkozva vallották, hogy azonos nézeten vannak, ugyanazok a tapasztalataik: az amerikai élet határtalan szabadságában, elképzelhetetlen távolságaiban és minden bevándorló számára más-más módon kialakuló lehetőségeiben elszakadnak az örökölt származási szálak, és különösen a szellemi munkát végzők meglepő gyorsan illeszkednek be a befogadó, új kultúrába. Valaki igen érzékeny pontján érinthette, mert váratlanul megint a horvát tanár hangjára kellett figyelmesnek lennünk. — Hát akármit mond, kérem, én nem hiszem. Nem hiszem, hogy az emberekben olyan gyorsan kihalhat a szülőföld, az anyanyelv, a hagyományos kultúra. Nem hiszem. 24
