Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
alatt kell felkészülniök. Fejenként 40 kg-ot vihetnek magukkal. Ők képezik a halálraítélt társadalmi réteg zömét. Ezek kerülnek a különböző magyarországi felvevő területekre és ezektől származik a legtöbb híradás, amelyből ennek az írtóhadjáratnak technikai részletei ismertté váltak. Néhány százra tehető azoknak • a kivételezetteknek a száma, akik fehér cédulát kapnak és evvel egyheti csomagolási időt és engedélyt, nagyobb mennyiségű csomag elvitelére. Ezek a “kivételezettek” elenyésző hányadát képezik a pusztulásra ítélt tömegnek, de sorsuk végeredményben ugyanaz lesz, mint amazoké. A különbség csak annyi, hogy haláltusájuk jobban kinyúlik. A végrehajtás során előfordult, hogy szolgálatban álló állami hivatalnok is megkapta az útasítást. Mikor hivatalában tiltakozott és tévedésre hivatkozott, akkor tudta meg a valóságot, hogy elítéltetése tény, állását elveszítette és mennie kell. Külön fejezetet jelentenek a tömegírtásban azok a gyerekek, kiket szüleiktől elszakítva, lélekben ölnek meg. Ezekből a szerencsétlen fiatalokból nevelteti Moszkva a modem “szovjet janicsárt”. Azt az embert, amelyik a nyugati értelemben vett társadalmi rend minden kötelékét elszakítva, vak kiszolgálójává lesz az intern acionális bolsevizmusnak és öntudatlanul a pánszláv álmoknak is. Ezek a fiatalok jelentenék a magyar jövőt s Moszkva a deportálásokkal ezt veszi el a magyarságtól. Ez a lépés hatásaiban még a lassú pusztulásra ítélt szülők és öregek kiirtásánál is kegyetlenebb. Százával vették el anyáktól a gyermekeiket. Budapest első deportációs hullámában fordult elő, hogy az anya igen, a kisgyermek azonban nem volt rajta a deportációs listán. Az utolsó pillanatban szakították el a gyermeket anyjától és tartották vissza, úgyhogy közben az anyát deportálták. Teljesen reménytelen, hogy kiskorú gyermekeiket, kik közül nem egy csecsemő korban volt, szüleik viszontlássák. A gyermekeknek is bűnhődniük kell, mert szüleik “osztályidegenek”, ahogyan a bolsevisták nevezik őket. Meg kell állapítani, hogy az ú. n. “Genocide Conventio ’-n kívül, amelynek erkölcsi értéke tagadhatatlan, de gyakorlati értéke ma csekély mértékben érzékelhető, más nemzetközi ellenakció a tömeggyílkosságnak ilyen fajtájával szemben nem történt. Több oldalról történt sürgetés olyan irányban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete lépjen fel aktív formában a deportálásokat elrendelő és végrehajtó kommunista kormányokkal szemben, de ezek a sürgetések a jelenlegi közismert világpolitikai helyzetben eddig komoly eredményre nem vezettek. A New Yorkban megjelenő “The New Leader” ezévi január 21-i számában “The Slow Deeth Comes to Hungary”, címen írt cikkében szószerint a következőket írja a deportáltakról: “.... their only crime was that they belonged to the middle class, which made them, in Moscow’s eyes, enemies of the people”... (egyetlen bűnük volt, hogy a középosztályhoz tartoztak, amely őket Moszkva szemében a nép ellenségeivé tette). Szükségesnek látszik evvel kapcsolatban annak megállapítása, hogy Moszkva pontosan tudja, miért éppen ezen i társadalmi rétegen kezdte az irtást. Nem azon van a hangsúly, hogy ők a nép ellenségei, nem. A lényeget ott kell keresni, hogy ezek az emberek azok, akik veszélyesen gondolkoznak. Ezekkel hiába igyekeznék olyan átlátszó hazugságokat elhitetni, amik a tömegeket ideig-óráig elkábítják. Ezektől a bolsevizmus mindent elvett, ezeknek semmi újat nem adhat. Ezek nem hisznek Moszkvának, mert úgy nevelték őket, hogy ne higgyenek. Ezek szemében az érték-skála egészen más, mint amilyennek azt a bolsevisták szeretnék látni s ez a skála kitörölhetetlen. Nem lehet már átértékelni. Ezekkel tehát semmit sem lehet kezdeni, ezeknek pusztulni kell. A cikk a továbbiakban leírja, hogy ezek a szerencsétlenek napi 10 órát kötelesek a nekik szokatlan, soha nem gyakorolt munkakörben dolgozni, hogy nyomorúságos 1000-kalóriás fejadagjukat megkaphassák. A cikk írója nem tud azokról a szerencsétlenekről, akik még ezt a fejadagot sem kaphatják meg, hanem koldulással szedik össze életük utolsó betevő falatjait. A cikk a Vasfüggöny mögött rabszolgaságra kiszolgáltatott államokban a volt középosztálybeli deportáltak számát több mint 2,500.000-re teszi, akikből az Egyesült Államok nyilvántartásai szerint a második világháború befejezése óta 1,600.000 ember halt meg az elszenvedett nélkülözések következtében. Ez a szám csak a volt középosztály “halál-statisztikája”, hol vannak még a többiek? Ilyen vonatkozásban teljes képet csak úgy kaphatunk, ha a legkülönbözőbb forrásokból eredő részletadatokat egymásmellé állítva, összegezzük a számokat. A rendelkezésre álló számadatok a “felszabadító” vörös hadsereg nyomában végrehajtott tömegdeportálásokról megdöbbentő képet adnak. Ezek a számok globálisak és nem fejezi ki a teljes pusztítást, de ilyen formájukban is kétségbeejtő a hatásuk. Részleteikben: Görögország ____ 12.000 Albánia _________ 20.000 Bulgária ________ 700.000 Románia ________ 880.000 Magyarország ___ 580.000 Csehszlovákia___ 600.000 Lengyelország ___1,200.000 Litvánia _________ 550.000 Lettország _______ 80.000 Észtország _______ 90.000 Összesen: 4,712.000 ember Jugoszlávia, Kelet-Németország és Finnország nélkül, mely államok adatait nem ismerjük, majdnem 5 millió embert tesz ki ez a szám. Az utolsó fél esztendő adatai is hiányoznak és nem foglaltatnak e számokban az “osztályidegen” vagy “politikailag meggyőzhetetlen” legyilkoltak tiz- és százezrei. Ez a retusálatlan fényképe annak az akciónak, melyet Nyugaton a múltban nem egyszer mint az illető országok “belügyét” könyveltek el. Közben a deportáltak ezrei, tízezrei, majd százezeré' várták és várják az egyetlen megváltást, a halált. Összezsúfoltan, szalmára vetve, orvos és mindennemű egészségügyi segítség nélkül, hiányos ruházatban, roszszul táplálva és dolgoztatva tengetik nyomorult életüket akkor, mikor Nyugaton egyik törvény a másik után születik az “emberiességről”, mikor deklarációk százai születnek, melyek ékesen bizonyítják az “emberi jogokat”. Ez még csak a kezdet. Hol a vég, azt nem tudjuk. A civilizált és szabad világ részéről a legélesebb tiltakozások hangzottak el. A budapesti vörös kormánynál az amerikai, angol, spanyol, svéd, svájci, holland, belga és dán követ adta át kormánya tiltakozását. Az Egyesült Államokban Truman elnöktől kezdve Achesonon át több szenátor és számos képviselő tiltakozott nyilvános rezolúcióban az embertelenség ez újabb megnyilvánulása ellen. A New York Times, Washington Post, Manchester Guardian, The Daily Telegraph, számos más európai újság, a Vatikán, az “American Labor Leaders”, a “Christian Democratic Union of Central Europe” és számos magyar emigrációs szervezet élesen foglalt állást az intézményesített tömegírtással szemben, de mindez nem volt elégséges arra, hogy Moszkva budapesti urait megállítsa útjukban. A magyarság irtása saját hazájában, a civilizált világ szemeláttára, tovább folyik és ma még nem tudjuk, hogy meddig fog tartani. 21
