Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
Német szemmel a második világháborúról KERN ERICH: Dance of Death. New York, 1951. A második világháború után az Egyesült Államokban kialakult szellemi, politikai és társadalmi vesztegzár a volt háborús ellenfelek irányában tulajdonképen csak mostanában kezd felengedni. Különösen Németország tekintetében. Ez azonban még az Atlanti-pák tűm és a német békekötés ellenére sem jelent belső, érzelmi közeledést: az amerikai társadalom számtalan tényezője most is a rossz emlékek hatása alatt van, és a filmek, televíziós műsorok, háborús visszaemlékezések a szellemi termelés egész frontján egyre-másra felelevenítik a közelmúlt nagy világtörténelmi összecsapásának részleteit /— és tanulságait is. Ha mégis ilyen könyvek is megjelennek, mint Kern Erich HALALT ANC-a, amelynek német eredetije a zürichi Thomas Verlag kiadásában DER GROSSE RAUSCH (1948) címen keltett figyelmet, csak annak az újabb hajlandóságnak köszönhető, amellyel az amerikai társadalom a “szomszédok” gondolatvilágát visszatükröző irodalom felé fordid. Az Egyesült Államok ma nemcsak diplomáciai képviseletei révén, hanem egész gazdasági és katonai erejével, számtalan politikai érdekével jelen van — a vasfüggöny mögötti területet és Délamerika egyes államait nem számítva — a világ minden fontos pontján. Ilyen helyzetében tehát mindenki “szomszédja” és mindenki felkelti érdeklődését. Ez a kiadói bevezetés indokolása, amely a Kern volt SS-tiszt, újságíró háborús visszaemlékezéseit tartalmazó kötetet bemutatja. Kern kötete könnyed, helyenként drámai, de általában gyors és az átlagos olvasó számára könnyen appercipiálható lektűr. Éppen ezért megvan az a lehető-BAKÓ ELEMÉR A névsor ELBESZÉLÉS Helyén van minden utas? — kérdezte a gépparancsnok s kutató tekintete végigsiklott a félsötétben ülő kivándorlók feje felett. Aztán megállott a stewardess alacsony, karcsú alakján. A feketehajú lány intett kezével, a gépparancsnok belépett a vezetőfülkébe s a kissé már ócska gép egy rövid fordulat után nekigördült a kifutópályának. Néhány másodperc múlva már a levegőben úsztunk. Alattunk egyre messzebbre maradt Keflavik repülőtere s vele Izland fájdalmasan kopasz, sziklás partjai. A helyi időszámítás szerint este kilenc óra volt, hűvös, a mi nyári öltözetünkben szinte kibírhatatlan hideg. De mindezen kívül valami más is nyomta a lelkeket. Ötvennyolcán voltunk, felnőtt utasok, majdnem minden nemzet képviselve volt a Finn-öböltől az Adriáig eső sorssújtotta európai határsávból, minden rendű és rangú ember és mégis valami egységesen súlyos érzés hatalma alá kerültünk. Azt hiszem, mindenki érezte, ha nem is gondolta ki határozottan, hogy mindaz, amit Európának ismertünk, hívtunk, ápoltunk és átkoztunk magunkban, most véglegesen mögöttünk maradt. Izland volt az a minden korábbival szemben tökéletes lezárásként ható cezúra, amely mint valami hidegen odasúlyosodó kilométerkő a köröskörül zöldelő táj testében, teljesen idegen ahhoz viszonyítva, amit elhagytunk s épp ennyire idegen ahhoz képest is, ami ezután fog jönni. De itt van a határ, ennél az óceán mélységébe dobott, hidegen figyelmeztető, bizonyára a teremtés óta odavetett szigetnél. Amikor ez az érzés megvilágosodott bennem, hirtelen végigpergett a lelkem ablaka előtt egész utolsó európai napom. A korareggeli bandukolás München utcáin, amelyeken még szinte semmi forgalom nem volt. Futkosás a csomagokkal a kivándorló táborban. Létszámellenőrzés, búcsú az ismerősöktől, aztán mindez mégegyszer kint a repülőtéren s már azon vesszük észre magunkat, hogy frissen kiállított jegyeinket szorongatva fent lebegünk a münchen-riemi repülőtér fölött. Még látom a sógorom karcsú, integető alakját, aztán a gépünk oldalt billen s eltűnik minden, halvak, városok tolakodnak látómezőnkbe, amelyet erősen leszűkít a gép jobbszárnya. Erdős hegyek, folyók tűnnek el. Néhányszor egymásra mosolygunk feleségemmel, nézegetjük nyolchetes fiúnkat s aztán halljuk: figyelem, elhagytuk a Rajnát! Kezdünk ismerkedni egymással. Főleg a németországi táboiokból a világ minden elérhető pontjára szétvándorló népség közös nyelvén, németül folyik a szó. Néhány ember helyet cserél, hogy az ismerősök egymás mellé kerülhessenek. A német beszédbe szláv szavak keverednek, kacagás hallik, egy csecsemő hangos sírással követeli a magáét, szóval: megindul az élet egészségesen fecsegő patakja. Néhány utas elkiáltja magát: itt a Csatorna! Kíváncsian tapasztjuk arcunkat a kerek ablakokhoz. A könnyedén fodrozódó víz a valóságban jókora hullámokat hord a hátán. A nyári nap 22
