Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
BARANKOVICS ISTVÁN Március Idusa 1952-ben 1952. március idusán kettős ünnepet ülünk. Nemcsak 1848. március idusának történeti kezdeményezéseire emlékezünk, hanem a szabadsághős Kossuth Lajos 1851- 52-es amerikai zarándoklásának századik évfordulóját is ünnepeljük. A mai magyar sorsnak a tragikumához tartozik, hogy még 1848. dicsőséges és örvendetes eseményeire sem gondolhatunk fájdalom nélkül. A magyarság az ezeréves hazában nem ünnepelheti belső érzelmei és a történeti igazság szerint sem az 1848-as nemzeti talpraállást, sem Kossuth amerikai zarándoklásának emlékezetét. A zsarnok hatalom, mely a magyar állam függetlenségét, a magyar nemzeti önrendelkezést és a magyar ember szabadságjogait elorozta, fizikai erejének fölényével arra kényszeríti a rabságban vergődő magyarságot, hogy a bolsevista-pánszláv elnyomást úgy ünnepelje, mint a szabadság kiteljesedését és az 1848-as kezdemények befejezését. Az otthoni magyarnak tiltakozás nélkül kell tudomásul vennie, hogy a kozákok által megölt Petőfi Sándor, a magyar nemzeti eszme fárosza és a világszabadság halhatatlan költőhőse voltaképen a pánszláv bolsevizmus előfutára volt, a szabadságharc vezére, Kossuth Lajos pedig a moszkovita prokonzulok útkészítő je. Ez a totális zsarnok-uralom nem elégszik meg azzal, hogy a magyarság jelenét zsákmányává tette, — meg akarja rabolni múltunkat is: nemzeti nagyjainkat meghamisítja és a szabadságnak magyar és keresztény hőseit a saját rabszolgatartó és elnemzetlenítő uralmának előkészítőivé akarja alázni. A szabad világ magyarságára hárul az a becsületbeli kötelesség, hogy az erőszakkal némaságra kárhoztatott magyar nép igazi meggyőződésének hangot adjon és a bolsevista történelemhamisítással s halottgyalázással szemben múltunknak és történeti nagyjainknak becsületét megvédelmezze. Mi volt 1848. március idusa? A magyar állami függetlenség helyreállításának történelmi dátuma és a 19. századi modern magyar demokrácia születésnapja. A magyar nép a vele összeforrt nemzeti intelligencia vezetésével, 1848. tavaszán szerezte vissza a magyar állam függetlenségét és a nemzeti önrendelkezést az osztrák császári abszolútizmustól, amely a magyar nép önrendelkezési jogának elfojtásával és a sajátos magyar nemzeti kultúra egyediségének elhalványításával “egységes” monarchiát akart létrehozni. A 18. és 19. századi összmonarchikus kísérletek azonban eleve sikertelenségre voltak ítélve, s csak időre, mely alatt a nemzet összeszedte magát, s szerencsés európai konstellációra volt szükség, hogy sikertelenségüket az események bebizonyítsák. Az összmonarchikus kísérleteknek meg kellett bukniok. Először azért, mert a monarchia népei legalább is a monarchia érdekeivel összeegyeztethető függetlenséget s mindenesetre nemzeti önrendelkezést kívántak, különösképen a magyarság, mely a régi magyar független államiság büszke hagyatékát mindig elevenen őrizte. Az összmonarchikus törekvéseknek azonban legfőképen azért kellett megbukniok, mert természetellenes módon valaminő egységes masszába akarták olvasztani a monarchia népei ősi nemzeti kultúráinak erőteljes, öntudatos és értékes individumait. A hatalmi materiálizmus rövidlátásával lebecsülték a lelki, szellemi és erkölcsi tényezők pozitív politikai erejét, lebecsülték a nemzetek fennmaradásának legfontosabb tényezőit, a dunai népek sajátos nemzeti kultúráinak erejét és döntő politikai jelentőségét. Semmit sem tanultak a történetből, amely azt bizonyítja, hogy az ellenséges túlerő vagy a balsors elveheti egy nemzettől állama fügetlenségét, átmenetileg egyenest megszüntetheti külön államiságát, sőt — mint az írek példája mutatja — a tartós elnyomás következtében még a nemzeti nyelv is elvesztheti ősi kulturális szerepét, — mindez azonban csak a nemzet testét bénítja meg, a nemzet lelkét még nem okvetlenül oltja ki. A nemzet szerencsés fordulat jöttén visszaszerezheti állami függetlenségét és nemzeti önrendelkezését, föltéve, hogy az elnyomás sötét idejében is meg tudta őrizni ősi, sajátos nemzeti kultúráját, melyben a nemzetiségnek lelke él. így történt ez Írországtól és Lengyelországtól kezdve a független államiságuktól olykor századokig megfosztott nemzetek egész sorának esetében. A zord századok alatt a magyar megmaradásnak titka is az, hogy mindig azonosak maradtunk ezeréves nemzeti személyiségünkkel. Hűek maradtunk ahhoz a magyar lényeghez, mely az egymás sarkába lépő magyar nemzedékeket egyazon nemzetté teszi: sajátos, ősi magyar nemzeti és népi kultúránk ápolásáról és fejlesztéséről nem mondtunk le soha. Sorsunk mélypontjain sem feledtünk el magyarul érezni és gondolkodni. A legfeketébb időszakokban is megőriztük a magyar Géniusz teremtő energiáit: alkottunk magyar művészetet, irodalmat és tudományt. Sohasem pusztult ki belőlünk az az igény, hogy az általános emberit a magunk sajátos nemzeti formáiban fejezzük ki. Az önelvű magyar kultúrához, a mély és magas kultúrához való ragaszkodásunk sokkal inkább megtartott bennünket, mint fizikai erőnk és politikai tehetségünk, vagy a megsemmisítésünkre törő erőknek elégtelensége. Ez a magyar megmaradásnak titka. Egy nemzet akkor hal meg, de akkor feltámaszthatatlanul meghal, mikor sajátos nemzeti kultúráját idegennel cseréli föl: ezzel létjogáról is lemondott a nemzetek társaságában. Csak bizonyos fenntartással igaz az, hogy nyelvében él a nemzet. De minden fenntartás nélkül igaz az, hogy sajátos kultúrájával él vagy hal a nemzet. Nyelvét is hiába őrizné meg, ha sajátos nemzeti kultúrájának individualitását és életerejét elvesztve, az ősi nyelv egy idegen szellemnek válnék kifejező eszközévé. Ma a legnagyobb veszély, amellyel a bolsevista pánszlávizmus a magyarságot és a többi keletközép-7
