Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
európai népet fenyegeti, nem abban áll, hogy állami függetlenségüket és nemzeti önrendelkezésüket megsemmisítette, hanem abban a céltudatos bolsevista törekvésben, hogy e nemzetek ősigyökerű, keresztény, nyugati és nemzeti kultúráját a bolsevista pánszlávizmus szellemével akarja megfertőzni, nemzeti lelkűket akarja kicserélni. Ezért a szabad földön élő magyarságnak és általában a szabad világnak, ha valóban azt akarja, hogy a felszabadulás után legyen mgyar nemzet, legdöntőbb tennivalója, hogy az elnyomott magyarságot sajátos, ősi magyar kultúrájának, magas és népi kultúrájának ép megőrzésében minden lehetséges módon segítse, és a szabad világban élő magyaroknak a sajátos magyar nemzeti kultúra megőrzésére irányuló törekvéseit hathatósan felkarolja. Ha a magyar nemzeti kultúra meghal, a felszabadulás találhat majd a Duna- Tisza mentén magyarul beszélő embereket, de nem fog találni magyar nemzetet. A nemzeti kultúra megmentése a magyar nemzet jövendőjének legfontosabb kérdése. S amikor a világ szabad népeinek lelkiismeretét a magyar és a többi elnyomott keletközépeurópai nép segélykiáltásával nyugtalanítjuk, nemcsak azt mondjuk, hogy e szerencsétlen népeket a zsarnokság ostoraitól mentsétek meg, hanem azt is mondjuk: az egyetemes emberi kultúrának azokat az értékeit mentsétek meg, melyeket e népek kultúrái, a maguk nemzeti-népi sajátosságaiban jelentenek, vagyis az egyetemes emberi kultúra integritását mentsétek meg! Hiszen ami kultúrértéket e népek teremtettek, az általános emberi kultúra gazdagsága is. A magyar demokrácia alapjait nem 1945-ben, az oroszok segítségével, hanem 1848-ban a nemzet szabad akaratából és erejével raktuk le. A magyarság 1848. tavaszán megvalósította a 19. századi modern demokrácia vezérlő eszméit: a jobbágyság eltörlését, az állampolgári jogegyenlőséget, a közteherviselést, a szabad sajtót, a felelős parlamentáris kormányzatot, stb. Mindezek 1848-ban nemcsak az állami és nemzeti életnek, hanem az emberi személy közösségi helyzetének is gyökeres megváltoztatását és hatalmas haladást jelentettek. 1848. előtt az országnak már hosszú ideje nem volt a nemzettel szemben felelős kormánya, az országot végső soron Bécsből a bécsi uralkodó körök érdekei szerint olyanok kormányozták, akik nem a nép, hanem az abszolút uralkodó iránt éreztek hűséget és felelősséget. Az ország lakossága a joggal bíró nemeseknek kisebbségi csoportjára és az adózás s a katonáskodás terheit viselő jogtalanoknak többségére oszlott. A jobbágyság ingyen munkával tartozott a földesúrnak, s törvényes igazságát csakis földesúri vagy földesurakból álló bíróságok előtt kereshette. A nem-nemesek semminő módon sem szólhattak bele azoknak a törvényeknek a meghozatalába, amelyeknek engedelmeskedni tartoztak. Ez az állapot sem Magyarország független hagyományaival, sem azokkal a követelményekkel nem volt többé összeegyeztethető, melyek a 19. században már elválaszthatatlanok voltak a kormányzottak emberi méltóságától. A 48-as vívmányok és ezeknek védelme igazi nemzeti egységbe forrasztották a 48. előtt szétszakadt nemzetet. A 48-as kormányban a legélesebb politikai ellenfelek ültek együtt: a mélyen katolikus, reformkonzervatív arisztokrata Széchenyi István, akit leghatalmasabb pártpolitikai ellenfele, Kossuth nevezett a “legnagyobb” magyarnak; a szabadság lángeszű és radikális evangélistája, a forradalom vezérlő szelleme, az evangélikus vallású Kossuth Lajos; az érzékeny lelkű, mélységesen humanista, nagy vagyonú nagyúr, Batthiány Lajos; a törvényes alapokon ingathatatlanul megálló, de az uralkodóház iránt is mindig loyális Deák Ferenc, a magyar jogászi géiusznak egyik legfölső megtestesülése, akit nem az utókor, hanem kortársai neveztek el a “haza bölcsének”. Mindannyian rendkívüli erkölcsi és szellemi képességekkel megáldott, vezetésre hívatott, igazi államférfiak! Erkölcsi nemességükhöz, szellemi kiválóságukhoz és államférfiúi nagyságukhoz azonban hozzátartozik az is, hogy legjogosabb presztízsszempontjaikat és személyes becsvágyukat, sőt még legönzetlenebb meggyőződésen alapuló pártpolitikai törekvéseiket is önként és fegyelmezetten, minden egyéni és pártpolitikai előny nélkül, alá tudták rendelni a magasabb és egyetemesebb nemzeti érdekeknek. Mindig az államférfiúi hívatottságnak, a személyes jellemerőnek és a demokratikus gondolkodásnak bizonyítéka az, ha a pártok és az irányzatok vezérei a nemzeti életnek döntő és válságos szakaszaiban féket tudnak vetni személyes és pártpolitikai vetélkedéseikre; a közjó szolgálatában háttérbe tudják szorítani azt, ami elválasztja őket; és vezérül a közjót ismervén el, ennek szolgálatában egyesíteni tudják energiáikat. Akiben ez a tárgyi célok iránti lelkesedés, ez a nagy feladatokkal szemben érzett alázat, a vezérlő eszmények és a közjó iránti odaadás és az önkéntes fegyelem hiányzik, az lehet a vakondok-horizontú jelennek igen népszerű és ügyes politikusa, kit a szenvedélyeinek és elfogultságainak hódoló tömeg megtapsol, de vagy erkölcsileg nem üti meg a közéleti hivatottság mértékét, vagy a valódi államférfiúi képességeket nélkülözi. Az az elvhűséget összetéveszti a kisszerűséggel s nem a népeszmék, hanem csak a népszerűség embere. Az nem vezeti híveit, hanem híveinek elfogultsága által vezettetik, s annak lehetnek egyéni vagy politikai ambíciói, de történeti ambíciói nincsenek. Az elnyerheti kortársai egy csoportjának tetszését, de a történet higgadt bírójának elismeréséről önként lemond. A 48-as nemzedék és a 48-as politikusok példát adtak arra, hogy a magyarságnak és vezetőinek miképpen kell a nemzet döntő és válságos pillanataiban viselkedniük. 48-at ma az ünnepli méltóképpen, aki nemzetünk felszabadítása és demokratikus haladása érdekében háttérbe tudja szorítani a legjogosabb egyéni és pártpolitikai törekvéseit s személyes vagy pártpolitikai presztízsszempontjait is, s a közös legfőbb feladat által megkövetelt erkölcsi magaslatra emelkedve, a magyarság hatékony nemzeti egységének megteremtésén munkálkodik. Vitán felül áll, hogy a nemzeti felszabadítás ügye olyan magas emberi és nemzeti közjó, hogy föltétlenül megköveteli a nemzeti egységet. A nemzeti egységet sohasem teremti meg, legfeljebb döntően elősegíti és jelképezi egy személy. Alapja mindig a részérdekek felett álló nemzeti érdek és valamely magas eszmény. Nem születik meg sem erőszakból, sem a körülmények kényszeréből vagy puszta politikai eszélyességből, — a nemzeti egységet csakis a vezetők és vezetettek erényei hozhatják létre, minők: a közjó szolgálatára való készség, a szociális fegyelem, a lojalitás egymás iránt és főképen a konkrét felebaráti szeretetnek az a sajátos fajtája, melyet hazaszeretetnek nevezünk. Az emigráció csak akkor áll hivatása magaslatán, ha ezek az erények megvannak benne. Ha — Széchenyi szavaival szólván — megszűnik egymásra acsarkodó méhraj lenni. Amikor az emigráció történeti hivatásából vizsgázik, elsősorban nemzeti egységből vizsgázik, s amikor nemzeti egységből vizsgázik, ezekből az erkölcsi tulajdonságokból vizsgázik. Ezt az emigrációt sem aszerint fogja majd a történelem megítélni, hogy 8
