Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-02-01 / 2. szám

A legnagyobb előjogok birtokosai természetesen a párttagok és az NKWD tisztviselői. Kiváltságosok és érinthetetlenek.

A magyarországi viszonyokkal való hasonlóság lépten-nyomon felfedezhető Klimow könyvében. Elsősorban természetesen ott, ahol a keletnémet ipar kizsákmányolását, az államosítások hátterét és végrehajtását és a földbirtok rendezést, — értsd kollektivizálást, — vázolja. A recept ugyanaz, mint Magyarországon: a „kutyával kell megmaratni az ebet“ elv alapján a Moszkvában kiképzett renegátok, természetesen nemzeti jelszavak alatt, maguk hajtják végre a szovjet mintára való átformálást.

Klimow rámutat arra, hogy Moszkva sokhelyen elvétette a számvetést. Erről szószerint így ír: „A hosszú börtönélet után kiszabadult fogoly először nem tudja megszokni a szabadságot. A szabad tér korlátlansága bizonytalansággal tölti el. Az orvosok aerophobiának hívják ezt a betegséget. Ezt éreztük mindannyian, amikor először ismertük meg a megszállott Németország igazi arcát, a polgári lakosság nyugodt és szabad életét és azt a magas életszínvonalat, amelyről mi csak az öregek elbeszéléseiből hallottunk . . . Ezek a benyomások kitörölhetetlen nyomot hagytak s mindannyiunkat gondolkozásra késztettek.“

Hiába igyekszik a szovjet kormányzat még szigorúbb rendszabályokkal elzárni és ellenőrizni a megszálló szovjet erők személyzetét, a nyugati világgal való érintkezés hatása előbb, vagy utóbb elkerülhetetlen. A Nyugatra került oroszok érzik, hogy a szovjet világszemlélet propagandája hazug és ez a hazugság tarthatatlan. Látják a különbséget, amely a Nyugat és a szovjet rendszer szociális és munkaviszonyai, általános életfeltételei között fennáll.

Klimow könyve előszavában biztosítja az olvasót, hogy tapasztalatai a Nyugattal érintkezésbe került, műveltebb oroszok zömére általánosíthatók. ' Legnagyobb része nem olyan szerencsés mint Klimow. Nem hagyhatják el helyüket, mert családjaikat sujtána a megtorlás. A mag azonban elvetődött, a kétkedők tábora napról-napra nő, ha egyelőre még szabad szemmel nem is látható.

Közel négyszázoldalas részletes leírás után úgy ismerjük a szovjet állam rendszerét, mint a gombatelepet, amely csak a pincék sötétjében tud tenyészni. A friss levegő, az igazság derűs, meleg napfénye már önmagában is elég pusztulásához. Ez Klimow könyvének legértékesebb tanulsága.

Semsey András

Másnap, amidőn már többen visszajöttek a hajnali csikk-szedő kőrútról, nekiindult a magyar,, a Konfederációs, a bolgár vezetésével oda ahol az a sok kenyér van. A cseh-magyar-szerb valóban frakkban jött. Derékszíjjal kötötte át, hogy a lelógó fecskefarkat felfogja. Fütyült és boldogan mutatta IRO-kártyáját, hogy regisztrálták.

— Braziliába megyek. Az a jövő hazája, öregem, — mondta a magyarnak. Ott van egy spanyol, akivel együtt voltam a munkatáborban, de a követség kiváltotta. Az volt aztán rendes ember! Kétszer úgy megverte az őrt, hogy azután tisztelegtek neki. Nem mertek hozzányúlni, mert a követség állandóan látogatta. Ő mondta, hogy csak menjek el hozzá, a farmjára, majd ad munkát. A soffőrje is lehetek. Van ott a ház körül egy csinos, fekete nő is . . .

A bolgárnak is el kellett mindezt mondani, aki vigyorgott és kijelentette, hogy jobb üzlet mint a konyhakertészet nincsen. A magyar, aki némán trappolt, arra gondolt, ha valóban sikerül kenyeret hozni, akkor félretesz holnapra is. A fasirozotatt nagyon szereti és kenyér ellenében elcseréli majd a románnal, aki nem eszik húst. Meg aztán társainak is kell adni, nehogy megsértődjenek.

A bolgár kacskaringós vezetésével felértek a hegyoldalba egy kis kápolnához. ö tüstént be is ment, és egy perc múlva, fülig vigyorogva, három vekni kenyérrel lépett ki. A másik kettő is bement. Az oltárral szemben, fehér lepedővel letakart polc állott, amelyen több kenyér sorakozott Megkezdettek, szépen késsel elvágva, de volt bőven egész is. Sőt: egymárkás fehérkenyér is akadt! Amennyit csak tudtak, hónuk alá vettek és úgy osontak ki a kis kápolnából, mintha lopták volna. A hosszú úton visszafelé a bolgár kárörömmel szemlélte két mohó társát, amikor azok elgémberedett kezükből el-elpotyogtattak egy-egy kenyeret. De hazaértek. Kiki feje alá tette szerzeményét és félve őrizte.

Aztán rendszeresen eljártak oda. Egyre többen és többen. Híre ment, hogy a környéken van egy kápolna, ahová a németek leteszik megmaradt kenyereiket. A kereslet egyre emelkedett és a pap kitett egy felhivást: a hívők ne dobjanak ki egy morzsányi kenyeret sem, mert annak másutt sok helye van . . .

Egyszer házi süteményre lelt valaki. Ketten elosztást követeltek. A megtaláló azonban a padok között járkálva magába tömte az élvezetes falatokat. Ravasz volt, tudta, hogy a másik kettő csak nem fog kergetőzni a templomban. Nem adott, majd belé fűlt, de megette.

Idővel egyre kevesebbnek bizonyult a kenyér. A sok menekült annyira ellepte a lelőhelyet, hogy szinte az adakozók kezéből vették ki, amint hozták. A szerencsések siettek vackuk felé, hogy a déli káposztaleveshez — a lengyel szakácsot már kétszer megverték érte — több kenyér legyen annál a harmadnál, amely a napi adag volt. Talán az elég is lett volna normális viszonyok között, de azoknak, akik egész nap nem csináltak semmit, csak hivatalokban rohangáltak papírjaikat sürgetve, vagy hajnalban az éjjelező amerikai katonák után csikket szedtek; így elfoglaltságukat az evésben lelve, minden kevés volt ... És a lengyelek, csehek, románok, magyarok, bulgárok, szerbek, ukránok oroszok, szlovákok stb. rohantak be a kápolnába, keresztet sem vetve, oltárra nem nézve: kenyérért.

Egyik nap bezárt a kis kápolna. A bezárt tölgyfaajtó előtt zúgolódva állt a soknyelvű tömeg. Jött a pap, s lehangoltan közölte, hogy tegnap ellopták az Oltáriszentséget.

Három napra rá, vasárnap, mindezek ellenére kinyitott a kis kápolna. Megtelt hívőkkel, mint még soha. A pap felment a szószékre, onnan kérte a hívőket: hozzanak továbbra is kenyeret az éhezőknek, mert az éhség álarcában a Sátán bujkál . . . Ismét volt kenyér! A hontalanok újra rohantak, kenyérrel megterhelve a láger felé. S ezt természetesnek találták. Hiszen éhesek voltak és a Sátán közöttük lopakodott.

*

Négv-öt napra rá, hogy a kápolna újra kinyitott, ideges betűkkel megrajzolt kartonlapot találtak a kenyérért tolakodók. A pap írta. Egy szó állt rajta: „Köszönöm!“ S aznap már újra csengett a misén a csengő, a leborulók előtt a pap felemelte az Oltáriszentséget, amelyet a posta hozott egy csomagban vissza . . .

2fi