Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-02-01 / 2. szám

rainak koronatípusát a gömbön álló kereszttel és jellegzetes rangjelző járulékaival, a láncocskákkal együtt. Mivel III. Béla számára már nem a hanyatló Bizánc, hanem a Rőtszakállú Frigyes és a világuralomra törö VI. Henrik császársága volt veszélyes és a politikai hatalmi állás jelvényeit a versengő ellenfelek, nem pedig a barátok szokták egymástól elbitorolni, Deér arra az eredményre jut, hogy a magyar király, aki nagyhatalommá emelte országát, minden bizánci kapcsolata mellett is inkább a nyugati császári koronát vehette mintául, hogy ezzel is kimutassa teljes függetlenségét és elejét vegye az onnan várható hódító próbálkozásoknak. A kezdetleges technika, amivel az átalakítást végezték, ugyancsak erre a korra mutat, illetve legalábbis kizárja az újabban felvetett késő-középkori datálást. A 14. és 15. század rendkívül fejlett magyar ötvössége nem végzett volna ilyen durva munkát.18

Az időhatárokat, amelyeken belül a szent korona mai formájának keletkezése lehetséges illetve valószínű, még jobban is szűkíthetjük. Sokaknak, igy Paulernek, Moravcsiknak és legutóbb Kellehernek is feltűnt, hogy az egyesítéskor a Dukas Mihály-féle koronát kellett a fontosabb és különleges jelentőségű résznek tekinteniük, ezt egészítették ki a felső résszel, azaz az állítólagos Szent István koronájával, amelyet nem átallották erre a célra meg is csonkítani, nem pedig fordítva. Fel kell tehát tennünk, hogy III. Bélának különös oka lehetett rá, amiért ép ezt a koronát választotta egy új uralkodói korona főrészéül. Bizánci neveltetés nem hagy kétséget afelől, hogy tökéletesen tisztában lehetett a korona képeinek politikai jelentőségével. Mint magyar király aligha találhatta őket különösen alkalmasnak arra, hogy legfőbb uralmi jelvényét ékesítsék. El is távoli itathatta volna őket, de nem tette. A kérdés az, volt-e olyan politikai helyzet, amikor ezek a képek számára pozitív jelentőséget kaptak és politikai céljait szolgálhatták?

A válasz nem nehéz. III. Béla a magyar trónra jutása előtt 1163-tól Alexiosz néven Komnenosz Mánuel császár udvarában mint trónörökös nevelkedett, Mánuel fia születése után, 1169-ben, ugyan elesett a trónörökléstől és a szép császárlány kezétől, de a magyar trónnak 1172-ben történt elfoglalásáig még ott maradt és az akkori magyar egyházi, udvari és művészeti élet sok mozzanata és emléke szól amellett, hogy itthon is sok mindenben a boszporuszparti világváros fénye és rendje maradt az eszményképe. És hogy a bizánci trónról sem mondott le végleg, az kitűnt 1184-ben, mikor első felesége halála után a Mánuel feleségét, fiát és leányát is megölető bitorló II. Andronikosszal szemben megkísérelte, hogy a bizánci felfogás szerint törvényes úton, feleségül véve Mánuel nővérét, maga foglalja el az akkori keresztény világ legrégibb és hite szerint legelőkelőbb trónját. A terv nem sikerült.19 A francia Capet Margittal, az angol király özvegyével 1186-ban kötött házassága a teljes nyugatra fordulást jelenti. Aligha véletlen, hogy az Árpád-háznak ez az egyik legnagyobb és leggazdagabb uralkodója a jelek szerint esztergomi székhelye kiépítéséhez csak most látott hozzá igazán, miután már minden reménye szétfoszlott, hogy császárként vonulhasson be Konstantinápolyba.80

18 Deér id. cikke Atlantis XXI 1949. 118-119 l.

19 III. Béla házassági tervére Moravcsik Gyula derített fényt: III. Béla és a bizánci birodalom Mánuel halála után. Századok 1933. 67. évf. 518-528 l. — Pour une alliance byzantino-hongroise (Seconde moitié du XII siede). Byzantion VIII. 1933. 555 s köv. I. Kelleher egyik tanulmányról sem tud.

80 Lásd minderről bővebben Thomas Boggay: L’iconographie de la „Porta Speciosa“ d’Esztergom et ses sources d’inspiration. Revue des Etudes Byzantines, Tome VIII. Année 1950. Paris 1951. 85-129 l.

1184—85-ben volt az egyetlen pillanat a magyar történelemben, amikor egy magyar király Synadene koronájának a bizánci császáreszmét hirdető képeiben a saját igényeinek méltó kifejezését láthatta és arra gondolhatott, hogy őket politikai céljai szolgálatában felhasználhatja. Jogunk van tehát feltenni, hogy a mai magyar szent korona, amelynek a bizánci korona alkotja a főrészét, ép erre a rendkívüli alkalomra készült, amelyhez hasonló sem előbb, sem utóbb egyszer sem adódott.

Ez az új korona mindenesetre hű mása volt azoknak a koronáknak, amelyekkel az akkori világ legelső uralkodói, Kelet és Nyugat császárai jelezték a maguk mindenek felett álló méltóságát. Szinte természetes tehát, hogy miután képdíszítése elvesztette „reálpolitikai élét“, sőt lassankint érthetetlenné vált, könnyen kiszoríthatta használatból az elaggultnak, nem elég tekintélyesnek tűnő régebbi, esetleg szent istváni koronát vagy koronákat.81

Mintegy százhúsz évvel később, az Árpádház kihalását követő trónviszályokban már ezt a koronát tekintették a magyarok az egyetlen érvényes királyavató jelvénynek. Miként kapcsolódott hozzá Szent István emléke és hogyan jutott a nemzetközi egyházi eredetű szentkorona-eszme 13. századi magyarországi kifejlődése során a maga tárgyi mivoltában ehhez a rendkívüli — és mint sorsa mutatja — még is ható jelentőségéhez? Ezt a kérdést részleteiben tisztázni már nem a tárgyat vizsgáló régészet és művészettörténet, hanem a magyar alkotmány- és jogtörténet feladatai közé tartozik.28 * * *

A magyar szent korona körül egész sor nehéz kérdés vár válaszra. Mint láttuk, a modern tudományos kritika világánál ép a legbiztosabbnak hitt igazságok bizonyultak illúziónak. De ez a teljes bizonytalanság, ahová a kutatás ép a Szent István koronájának tartott felső rész eredetét illetőleg eljutott, voltakép csak a „tabula rasa“, amellyel megnyílt az út az igazság elfogulatlan és gátlásmentes keresése előtt. A kiindulási pont, nézetünk szerint, újból csak a tárgy vizsgálata lehet, mégpedig nemcsak elméleti szakemberek, hanem gyakorlati szakértők, elsősorban kora-középkori ötvösművek restaurálásában kellő tapasztalatokat szerzett mesterek bevonásával is. Csakis ezek közreműködésével lehetne pontosabban megállapítani a pántok hajlítási módját, a sérülések okait, a különböző részek összeszerelésének esetleg korhatározó sajátosságait. A fémanyag viszgálata esetleg eldönthetné, hogy egyszerre készültek-e, azaz eredetileg is összetartoztak-e a részek, amelyeknek egykorúságát kétségbe vonták: a felső rész Krisztusiemeze és a pántok apostol-lemezei, illetőleg a bizánci korona abroncsa és oromdíszei.

Ezt a vizsgálatot lehetővé tenni a nyugati magyarság erkölcsi kötelessége. Szakszerűen előkészíteni és megszervezni pedig gyönyörű feladat lenne azok a magyar tudósok számára, akik a szabad világban élve ma is elfogulatlanul kereshetik az igazságot.

81 A 12-13. században még távolról sem volt szabály, hogy egy-egy országnak csak egyetlen, uralkodóról uralkodóra öröklődő koronája lehet. A császárok és királyok a különféle reprezentációs szükségleteknek megfelelően több koronát is használtak. V. ö. Josef Deér: Die abendländische Kaiserkrone des Hochmittelalters. Schweizer Beiträge zur allgemeinen Geschichte, Band 7. 1949. 53-86 l.

88 Kelleher ezt a kérdést is érinti, de a szentkoronaeszme és a szent korona, a tárgy, összefüggéséből adódó problémákat nem ismeri fel világosan. Igaz, hogy könyvjegyzékéből ép a leglényegesebb munka hiányzik, Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története, Budapest 1941.

VÉGE.

21