Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
meilleur en nous, c'était ce chien! Vagyis: Ami a legjobb volt bennünk, az egy kutya volt! A sír körül a tovatűnő esztendők során kialakult az állatok temetője. Asniéres, a munkásváros, alig változott a század eleje óta. Éppen olyan elhagyott és megtépázott, mint hajdanában. Az utcák csak este népesednek meg, amikor a fekete gyárakból kiözönlik a népség, keszeg asszonyok rójják a piacokat, úgy igyekezvén kiigazodni a télvégi drágaságban, hogy holnapra is maradjon a frankocskákból, igazán, kopott és lehangolt városrész ez. De a Folyami Koldusok Szigetét már fehér márványfal övezi, vadóc bozótjait kiirtották, ciprussal és buxussal szegélyezett sétányok futnak a sziget partjai között, és az örökzöld lombok alatt békén pihennek Párizs állatai. Mi több, a nemzet állatai. Mert Miettet például, a póstagalambot, amely az ostromlott, lángoló Vauxból az előbb említett kisvilágháború idején kihozta a halálraszánt védők utolsó üzenetét és összevérzett toliakkal, átlőtt bordával, erejének utolsó megfeszítésével eljuttatta rendeltetési helyére, Gallia utóbb hős leányának ismerte el és a győzelem után, regényes hálával, beiktatta a Becsületrend lovagjai közé. A csöpp madár síremléke, karrarai márványtömb, ott áll a temetői főútvonalnak, a Henry Bataille-sétánynak elején. A dombormű repülő gerlét ábrázol, amely felé száz puska szegeződik. Az állat begyéről, vörös szallagon a Becsületrend lovagkeresztje csüng alá. A galamb mellett a másik nemzeti halottnak Berrynek, a szentbernáthegyinek a nyughelye. „Negyvennyolc embernek visszaadta az életét, a negyvenkilencedik elvette az ő életét!“ — mondja a sírszobor felirata. Ezután jobbra meg balra, méla parcellázás szerint, száz szobrocska következik, az ember és állat ősi szövetségének bánatos sírfelirataival. Egy fejfán például ez a név áll: Prudence. Clemenceau macskája nyugszik alant, az egyetlen lény, amelyhez a győzelem apját szenvedélyes ragaszkodás kötötte. Szemközt vele Mistinguette-nek, az isteni táncosnőnek sziámi cicája pihen, a művésznő magafaragta versikéjével a síremléken: Isten áldjon hát, jó macskám, az Isten áldjon, összetalálkozunk mi még a túlvilágon. Ne sírj, bolondom, hisz én sem sírok, látod, Az eget felveri majd, ha jövök, miákolásod . . . Az édes díva tehát, e sírversből kitetszőleg, hallhatatlan és idvezülő lelket tételez fel még cirmosával kapcsolatban is. E vak reményével egyébként nem áll egyedül, mert a temető tele van a lélek él, találkozunk és efféle sóhajokkal. A gyászolók a megváltás hitébe és vágyába belefoglalják állataikat is. Eh, mire az ember a túlvilági mezők mesgyéjére ér, nem sok marad meg ifjúi rajongásaiból. Gondolatban sokan már csak loncsos ebüket, vagy doromboló kandúrjukat szorítják mellükre és vele szállnak messzire, paradicsomi révületek felé. A szigeti sirkertet reggel nyolckor nyitják. Ilyenkor jobbadán alszik még a város, kora téli ködök ülnek meg a házsorok között, a kövezeti gödrökben itt- ott fagyadozni kezd a locs-pocs. De azért a temető előtt már ott topognak az első látogatók, meg-megrázzák a rácskaput, hogy jöjjön már végre a bakter a kulcsaival. Hiába, embertelen korszakot írunk, a lelkes lények elhúzódnak egymástól és társtalanságukat a négylábú felebarátok balga szerelmével enyhítik. Egy hátramaradott, akinek kilétét semmi sem árulja el, a múltkoriban egy szárnyast hantoltatott el a ciprusok alján. A groteszk sorok, amelyeket a kőtáblára vésetett, az eljövendő szociológusoknak nyilván dús forrásul szolgálhatnak majd. Menj hát, kedves, kodácsoló húgocskám, Tarka, szelidke, japáni tyúkocskám. Mily csöpped lény! A szíve, mint a tenger. Ezerannyit ért, mint millióm ember . . . Amikor Visinszkij úr a párizsi Chaillot-palotában azt mondotta volt, hogy a magyar nemzet, az a nemzet ott a határmenti aknamezők és drótsövények mögött, az a nemzet a politikai sbirrek hajnali látogatásával, a megdermesztő csengettyüszóval, az elhurcolással, a gyűjtőtáborokkal és rabszolgamunkával, szabad és boldog nemzet, a jelenlevő lengyel urak, mármint a lengyel népidemokrácia jelenlévő urai, élénken és tüntetőleg helyeseltek neki. Ezek az urak összehajoltak és félhangon szenvedélyes szavakat váltottak, majd átbólogattak a szovjet urak felé, szóval és kézmozdulattal és pillantásokkal jelezvén, hogy egyetértenek velük. Visinszkij emlékezetesen nemcsak a magyar nemzetről állította azt, hogy szabad és boldog nemzet, hanem ezt állitotta mindahány vasfüggöny mögötti nemzetről. Tehát ezt állította a lengyel nemzetről is, arról a nemzetről, amelynek éppen most tizenkét éve negyedfélmillió jó fiát hurcolták el Északra, a szibériai tajgákra, az ólombányák mélyére és az ősrengetegekbe, hogy ott pusztuljanak mindahányan, néhány tízezer közülük, mint például Katynban is, golyóval a nyakszirtjében. Ám a lengyel urakat ez az emlék nem zavarta a Chaillot-palotában, az sem zavarta őket, hogy aknazár és drótsövény övezi az ő hónukat is és hogy lengyel testvéreiknek sohasem volt annyi okuk, mint éppen manapság, azt kiáltani, hogy: Jesce Polska nie zginela, — Nincs még veszve Lengyelország! Izegtek és mozogtak és nevettek, bólogattak és tapsoltak, minden tüntetéssel és minden lelkendezéssel egyeztek bele sorsukba. — Eh barátaim, kiáltotta egy finn ujságírónő, akit Írja Szívnek neveznek, eh barátaim, lássunk valami emberit! Néhányan, egy délafrikai, két svéd, egy venezuelai és még néhány egzotikus újságíró, gépkocsiba vágtuk magunkat, elhagytuk Párizst, végigrobogtunk Asniéres füstös és komor utcáin és megállottunk a Folyami Koldusok Szigetének állattemetője előtt. Istenem, milyen meddő és szomorú század ez! Mily lángoló eszményekkel indult útjára, hogy végül a fényes ív tehetetlenül kiégjen és beletorkolljék egy szigeti sirkertbe, néhai ebek és hajdani macskák hantjai közé. Szétszéledtünk a ciprusok, a buxusok és a szomorúfűzek mentén, árván bolyongtunk az ösvényeken és ha lehetett volna, sohasem tértünk volna vissza a Chaillot-palota széles folyosóira, fényben úszó termeibe, süppedő szőnyegei és omló fotőjei közé! . . . I \ OLVASÓINK FIGYELMÉBE! Lapunknak ez az utolsó Németországban kiadott száma. Szerkesztőink és munkatársaink többsége áttelepedett az Újvilágba, ezért a következő számot az Egyesült Államokban nyomtatjuk és onnan küldjük szét. Lapunk németországi barátainak és munkatársainak, valamint nyomdánknak és szedőinknek, akik a legnehezebb időkben és körülmények között is kitartottak ügyünk mellett, ezúton mondunk őszinte szívből köszönetét. Kérjük, hogy a lapot továbbra is szeressék és terjesztését minden erővel segítsék elő. A SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ÜJ CÍME: 1801 “P“ Street, Kossuth Ház, Washington 6, D. C. ^ U. S. A. 13
