Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
FLORIAN TIBOR JZeményik Sándor _j Reményik Sándor, Erdély nagy költője tíz éve halott. Beteg világban, háborúk, harsogó eszmék között élte ifjú- és férfikorát. De ember maradt és magyar. A szelídséget, alázatosságot és szeretetet hirdette egy olyan korban, melyben fegyverek osztogatták az igazságot és álpróféták a gyűlöletről szónokoltak. A szabadságról énekelt, mert a korszak, melyben élt, egyre több börtönt és bitót állított. A szabad élet körül rácsok emelkedtek és a gondolatnak — mielőtt szárnyalhatott volna — tilalomfák állták útját. És mégis ebben a korszakban hirdette, hogy az igazi szabadság felé nem lehet kiontott véren át közeledni, mert a szabadságnak csak egyetlen „hófehér útja“ van. Szabadság — vagy halál. Ó, embervégzet, embervégzet, Mely eszményének menedéket Csak az orgyilkos fegyverben talál. A Szabadságért! — Ó, a szabadságnak Egyetlenegy hófehér útja van És érte mégis piros úton járnak. A fehér utat hirdette akkor, amikor terjedni kezdett a téboly s nem az egyént, hanem a fajt, nem az embert, hanem az államot emelték trónra. S a diktátorok szolgái Isten helyett a vérre eskették fel a népet. Ez volt az a korszak, melyben —egyre terjedő körben — Krisztus ellen, az Antikrisztusnak toboroztak híveket és mint kiömlő, mérges gáz, úgy terjedt a türelmetlenség és gyűlölet. S míg a világ torkában lüktetett a láva, Erdély költője hittel vallotta: „Nekem Te minden vagy, Türelem. Szelíden fénylő álló-csillagom, Rámmosolyogsz és engem mosolyogtatsz. És Te vagy népemnek is mindene, Kit minden égi vándor elhagyott.“ Árva nép árva lantosa, Reményik Sándor, lelkének tisztaságával kortársai fölé emelkedett. Csillagokra néző tekintettel járt a földön és egy „tündéri szitán az életet selyemfövennyé, aranyporrá“ szitálta. A kavics, sár, göröngy fennakadt ezen a szitán. Hitt abban, hogy jóra lehet nevelni az embert. S ha néha lázadni is támadt kedve — és ítéletet mondani, keményen — megbocsátott még ellenségeinek is. Így fohászkodott: „Istenem, add, hogy ne ítéljek. Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek. Az enyém és a másoké. Az egyeseké, a népeké . . . Istenem, add, hogy ne ítéljek. Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriási összhangnak lássak. A dolgok olyan bonyolultak És mégis végül mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak. Istenem, add, hogy mind halkabb legyek — Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen Vagy nem. De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És gonosztól van Minden azonfelül.“ Mekkora fegyelem, milyen nagy alázat kellett ahhoz, hogy egy üvöltő, hangos korban a megértést hirdesse és „csend“ akarjon- lenni „mely mindig enyhet ad“. Egy tégla csupán „a végtelen falban, lépcső, min felhalad valaki más“. Simogató kéz és „sok lélek alatt“ a tutaj. Sajátmagáról mondta, hogy „napsütésből, nyárfareszketésből, színek pazarló játékaiból“ szövődött benne az a béke, „mely mint egy láthatatlan sugárkéve“ testvérei szívére ráhajolt. Mindig azt adta, amire népének szüksége volt: bíztatást, kenyér-ízű igét és álmokat. Amit én álmodom: Nem fényűzés, nem fűszer, csemege, Amit én álmodom: Egy nép szájában betevő falat. Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Lelki kenyér az éhező sziveknek, Asztaláldás mindenki asztalán. 14