Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
M I K E S IMRE A Folyami Koldusok Szigetén . . . Hosszú évekkel ezelőtt, még a kisvilágháború előtt, a párizsi Innocent-temető egyik frissen ásott hantján megtelepedett egy kutya. Estefelé mielőtt leláncolták volna a kapukat, az őr végigballagott a szomorúfűzek alatt és megpillantotta a loncsos, csupa sár, szőrmék ebet, amint előrenyujtott fejjel, terpesz mancsokkal, bús szemmel elnyúlt a még el sem hervadt koszorúk, a még el sem lobbant olajmécsek között. Peste! — kiáltotta — peste! Sale bete! Takarodsz az őrgróf úr sírjáról! Mert az állat éppen Barbey d‘Aurevilly-nek, a művésznek és vicomtenak a sírján hasalt végig, azokon a rögökön, amelyek csak néhány órája zárták ölükbe e nagyszerű szellem és nemes lélek földi burkát. Peste! Sale bete! — kiáltotta hát és a botjával odasujtott a négylábú nomád felé. A csapásra, amely bordáját érte, a kutya üvöltve elinalt a keresztek és kripták útvesztőjében. Reggel, amikor az őr kitárta a kapukat és végigbaktatott a sírkert sétányain, az eb már ujfent otthevert a halmon, szinte rákente magát a nedves rögökre, kétségbeesett lapossággal igyekezett eljelentéktelenedni a holtak világában. De ez a szerénység nem biztosíthatott irgalmat neki, mert a lelketlen féreg jelenléte, ezt még a temetői bakter is felfogta, blaszfémiának számított az örök nyugalom ligetében. Miután az őr egyedül nem bírt vele, mert az eb minden szidalom és rúgás ellenére visszatért fekhelyére, a sírásók hajtóvadászatot rendeztek ellene, gereblyéikkel alaposan megtépdesték bundáját, elhajszolták a falakon kívülre, ahonnan ódon utcák futnak a város közepe felé, macskakövekkel és sárga házakkal. Am alig telt el egy óra, a kutya ismét megjelent, majd visszatért este és a következő délelőtt, meg délután is, újból és újból, vállalván ütést, rúgást, esőt, fagyot, sőt életveszélyt is. A sírásók ugyanis belefáradván a meddő vadászatba, már arra gondoltak, hogy darabnyi mérgezett májat vetnek oda neki és igy oldják meg eszelős problémáját. Mielőtt azonban e stratagémát végrehajthatták volna, egy hölgy fordult be a sírkertbe, talpig gyászban és a frissen dombolt hanthoz érve magához emelte és átölelte a kutyát. Ez a családiasság másutt talán túlzásként és profánul hatna. Franciaországban azonban az ember és az állat kapcsolata közvetlenebb, mint a szélrózsa más tájain. A franciák ugyanis, sajátos geográfiai képtelenség következtében, e keserű földgolyót széliében és hosszában alig ismerik. De mélyében, a régi dolgok iránti szenvedélyes érdeklődésüknél fogva, annál inkább. Ezért mindenki, még az egyszerű falusi is, ösztönös palaentológus és így az ebet a kövületi korszakok óta tudván az ember kísérőjének, sokkal barátibb és bensőségesebb az ugató polgárokkal szemben, mint az távol szélességi fokok alatt szokásos. Másutt például III. Henrik, akinek gyakorta egy pudlikölykökkel telt kosárka lógott a nyakában, nevetségessé vált volna. Errefelé inkább engesztelő és megnemesítő körülménynek tartják számon kutyaimádatát. Amint még a megrögzött royalistáknak is ellágyul a szivük arra a gondolatra, hogy Robespiere sirvafakadt, amikor kedvenc galarfibja elveszett, és hogy a nyaktiló lépcsőjén nem kínozta más gondolat, mint asztmás bulldogjának, Buntnak a sorsa. Kevés francia kispolgár akad, aki ismeri Pierre Loti műveit, de azt minden citoyen tudja, hogy szemét e szavakkal hunyta végálomra:-Vous soignerez Toto, nest-ce pás? Ugy-e, nem feledkezik meg Totóról, kedvesem? Az őr nem csodálkozott hát azon, hogy a gyászruhás hölgy átöleli és megcsókolja a csontos, borzas állatot. Ez Medor, mondotta a látogató, Medor, az őrgróf kutyája. Legyen elnéző iránta, Monsieur! Pénzdarabot nyújtott a bakter felé és eltűnt a szomorufűz-sétány hajlatában. őszre tél, télre tavasz, tavaszra nyár következett. Egyik esztendő a másikat váltotta anélkül, hogy az eb eltávozott volna Barbey d'Aurevilly sírjáról. Lassanként egész Párizs megismerte az állatot, a polgárok elszoruló szívvel ki-kilátogattak az Aprószentek temetőjébe és a vicomte sirhantj át körülrakták husvagdalékkal. A kutya lassanként a Fény Városának köztulajdona lett, a Szajna-part sokféle eszmei kincsének egyike, önfeláldozó és szótlan hűségével megnemesítvén a bennünket megelőző nemzedék Európájának századzáró éveit. A tudósok különböző csoportjai között szenvedélyes viták támadtak annak eldöntésére, hogy vájjon a kutyáknál feltételezhető-e az ösztönükön felülemelkedő értelmi világ? Az Allatpszihológiai Intézet a kérdésre igennel felelt és heves harcokba keveredett különböző akadémiákkal, olyannyira, hogy a küzdelem még máig is dúl. A teológusok azt méricskélték, hogy a Mindenható négylábú teremtményei spirituális síkon milyen viszonylatban állanak a kétlábuakkal szemben? A lelket természetesen egyöntetüleg megtagadták az ebektől, de minden vitázó lojálisán emlékeztetett X. Pius enciklikájára, amelyben keresztényi magatartásra utasította az ember fiát az állat fiával szemben, valamint utaltak arra az őskeresztény himnuszra, amely az állatokat is az Ur dicséretére kötelezi. Laudate Dominum de térré dracones et omnes abyssi . . . Bestiae et universa pecora, serpentes et volucres pennatae... Négy esztendő múltán, egy csonttörő januári reggelen, holtan találták az ebet az őrgróf sírján. Egy érzelmes hölgy, Polignac hercegkisasszony, a halott kutyát elvitte a Folyami Koldusok Szigetére, amelyet egy füstös-kormos munkásnegyednek, Asniéres-nek mentén mosnak a Szajna hullámai. E szigeten elásták a vicomte ur négylábú hívét, a sírt vasráccsal vették körül és a földbe fejfát szúrtak, amelyet a párizsiak porcellánrózsákkal, cserepekkel meg kagylóhéjjal díszítettek, sőt utóbb márványtáblát faragtak a nyughely fölé, amelyen arany betűk hirdették, hogy: Ce qui était le 12
