Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
SZABÓ DEZSŐ sA Legfennebb hússzor voltam együtt Ady Endrével. Kávéházban, vendéglőben, rendesen nagyobb társaságban, egyszer hármasban Kaffka Margitnál. Nem szeretett, vagy — mert senkit sem szeretett — helyesebben: nem mutatott barátságot irántam. Én végtelen és minden megokolhatóságon túli szomorúságot hoztam mindig mellőle. Külső: epidermis-éietében is sok volt, ami bántott és amit akkor nála nem értettem: Teremtő volt és pózolt, zseni volt és zseniskedett, Ady volt és sokszor a legripacsabb módon adyskodott. Általában a leghitványabb emberekkel vette körül magát, tudott isten lenni közöttük s ha rossz perceiben meg is rugdosta őket: néha asszony osan megalázkodó volt szemtelen senkikkel szemben s botrányosan hazug szavakkal adott jelentőséget nekik. Azóta Ady elment az emberek közül. Azóta az én utam az emberek közé vitt. És minél többször csúsztam az ember-pocsolyán, minél több éhes és irigy emberarc freccsent fel rám: annál többször tűnt elém az ő végzetes arca. Most már értem minden mozdulatát: mert látom saját végzetem teljes arcát. Azt az Adyt próbálom egy pár vonással iderajzolni, akit láttam, hallottam, aki belém sajgott, mint egy nekem osztott seb. Adom szemeim teljes tanúvallomásában, mindennapi mozdulatai, futó szavai kegyetlen hűségében. És ezt én teszem, aki régóta hangos haraggal ismételgetem, hogy az író magánélete, napi énje az ő sajátja, az irodalomtörténetnek nem szabad ezt az ént, ezt az életet odakötni művei diadalszekeréhez mint egy megvert rabszolgát. Teszem én, aki megvetek minden rousseau-i részletezést, minden felesleges őszinteséget az író életrajzában. Mért teszem? A zseni meghal, eltemetik. Sírján dudva és barátok nőnek. Sötét szemeit alig húnyta le a magyar fátum költője: apró, éhes emberdögbogarak mérték ki maguknak hulláját. A hulla-evő élősdieknek egy uj fajtája támadt: az Ady barátja. Csodálatos, hogy ennek a sajátos életű költőnek, aki lényege szerint teljesen baráttalan volt, egyszerre mennyi barátja serkedt. Halálakor egyik pesti folyóirat ünnepi számot adott ki emlékére. írt ebbe a számba boldog-boldogtalan. De mindenikük úgy, mintha Adynak az lett volna a jelentősége, hogy az ő apró életükön átment, mint eltévedt esti utas egy elébe akadt piszkos sikátoron. Hogy csemcsegte, rágta, cuppantotta mindenik a maga Ady-koncát. E liliputi imperiálizmus legkomikusabb példáját napi irodalmunk egy szelíd, vén igavonója adta, a Drasche-műfaj egyik méla művelője Ez Ady jelentőségét körülbelül így összegezte: — Hogy milyen nagy jelentősége volt Adynak, mutatja az, hogy tatám, mamám, a kis feleségem, a sógornőm és két kis fiam után Ady volt a legnagyobb hatással rám életemben. — Vájjon milyen képe van a világot megseprő zivatarnak egy levéltetű szemeiben? És míg ellenségei — gazul vagy bután — hantján keresztül is bántják irodalmunk legmagyarabb dicsőségét: kis „barátai“ egy saját használatra való alkalmatosságot konfekcionálnak belőle. Lajtorja nekik ez a szent hulla: felmásznak rá, hogy tovább látszódjanak. Faltörőkos nekik ez a hulla, hogy kis éhségeik, apró düheik áttörhessék vele az ellenséges frontot. Bűnbocsátó cédula és igazoló levél nekik ez a hulla, sok piszkos kis megalkuvásra, politikai gyávaságra, továbbpusztítására a haldokló fajnak. Legjobb lett volna, ha Adyból csak versei maradtak volna fenn. Ha sohasem láttuk volna, ha semmitsem tudnánk róla. Ha egyike volna azoknak a mitologikus neveknek, melyek már nem is egy személyt jelentenek, hanem egy fajt az örökkévalóság jegyében, egy fajt, mely általa belekerült az emberiség szivedobogásába. De irtózatos szép elhívatása azt akarta, hogy itt éljen éhes szemek és rosszakaratú fülek előtt, hogy napjain, Krisztus véres köpenyén, apró latrocskák osztozzanak meg. Ezért kell a kétféle hazugság közt felidézni az ő igazi arcát. Az ellenségeitől már nem kell félteni Adyt. Fogatlan kutyák lettek: nem tudják megmarni sírjának győztes halhatatlanságát. De „barátai“ egy-két nemzedéken át még idegen torzzá hamisíthatják. Ez bírt arra, hogy én, akinek Ady semmit sem adhat, aki teljesen külön vagyok tőle saját elhivatásom magánosságában, visszahívjam ezt a sajgó életet: mint egy rég elhangzott zokogást, mint egy messzibe bújdosott testvért. ☆ Most nyugszik csendesen. Nagy szemei sötét világa behullt, nincs bennük többé az életvizió ijesztése. Nyugodt és hallgatag lett. Ellenségei még morognak, mint visszarugott kutyák, „barátai“ még dongának, mint éhes legyek. A sír nyugodt: nem védekezik és nem tilt. A sír nyugodt és Árgirus királyfi felébred millió és millió szívben. Szebb lesz ezentúl a magyar sírás: mert ő sírt, termékenyebbek lesznek a magyar sebek: mert az ő sebei is voltak. A tékozló fiú lassan visszakerül apja legkedvesebb gyermekévé: már nyílik- nyílik a magyar szív, hogy visszafogadja gyermekét. Az ünnepi este közeledik. Bocsásd meg, közös elrendelés megpihent je, hogy az élő elítélt visszahívta egy percre halott arcodat. Nekem ugyanaz a végzet jutott, de nekem az az erő adatott büntetésül, hogy ne tudjam a te életed élni, a te halálodat halni: és ez az én nagyobb tragédiám. Üj kortól vajúdik a történelem s nagy ítéletek távoli dörgése hallik. Óh, lehet, hogy majd könyörtelen parancsból minden magyarnak el kell mennie és minden elpusztul, ami magyar. De ha mi ketten megmaradunk: a magyar lélek csodálatos ős szépségében fog visszasütni a messzi szivekben. És nagy életigazolása leszünk egy igaztalanul megölt fajnak, melynek egyetlen nagy bűne volt: hogy nem tudta szeretni önmagát. 9
