Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
hazafias és egyéb szalmáról el lehet vele hitetni, hogy az a legjava kalász, amiből kenyér lesz. E sivár helyzeten változtatni egyedül sajtórendészeti eszközökkel természetesen nem lehet. Alapjában véve ennél jóvai többre van szükség és ez: visszaállítani a szellemi és erkölcsi kiválóság normáinak tekintélyét, hogy ezáltal lehetetlenné tegyük selejtes embereknek irányító posztokra való jutását. Meg kell szüntetni azt a lehetetlen állapotot, hogy a társadalom meghajoljon olyanoknak közéleti befolyására vagy politikai hatalomra irányulótörekvései előtt, akiknek érvényesülési eszközei vagy stílusa úgyszólván tagadását jelentik a hívatottság elismeréséhez álltaiéban szükséges követelményeknek. Szinte hihetetlen, hogy a szűk látókör, vészes egyoldalúság, sekélyes gondolkodó képesség, judicium-hiány és laza lelkiismeret mennyire nem diszkvalifikáló körülmények a politikában, ahol — erkölcsi kiválóságról nem is szólva — ellenkezőleg épp azok számíthatnak rendszerint sikerre, akik eszközeikben a legkevésbbé válogatósak s kalózok, meg kondottierek merészségével és gátlástalanságával gázolnak keresztül minden akadályon, ami hatalomra jutásuk útjában áll vagy annak megtartását veszélyeztetheti. És ha nem is lesz mindegyikük diktátor, lényük mélyén mégis gyakran van valami, ami rokonságot tart korunknak e gyakori típusával: izgága tömegemberek, akik az általuk képviselt embercsoport legprimitívebb ösztöneit és hajlamait hordják magukban. Ez képesíti őket arra, hogy híveket toborozzanak maguk köré s látszólag a tömeget szolgálva a leglelkiismeretlenebbül nyergeljék meg annak tapasztalatlanságát és tudatosan felszított indulatait. Odáig semmiesetre sem megyünk, hogy a plátói állam ábrándját követve a filozófusok és gondolkodók részére követeljük a hatalom gyakorlásának jogát. Bizonyára nem a „tiszta ész“ emberei azok, akik a legalkalmasabbak volnának a tömegek megmozgatására. Viszont az ellenkező véglet még nagyobb abszurdum, mert az észszerű és egészséges emberei viszonylatokat fejetetejére állítja s a társadalom lassú felbomlásának csiráit hordja magában. A helyes megoldás középen van: szigorú és intelligens ellenőrzésnek vetni alá a hívatottnak látszó politikusok kiválasztását, valamint megbízatásuk gyakorlásának módját. Ez az ellenőrzés azonban ahhoz, hogy eredményes legyen, olyan közvéleményt tételez fel, amely politikailag eléggé iskolázott és amelyet minden rendelkezésre álló eszközzel becsületesen felvilágosítottak a közösséget illető kérdések lényege felől. A felvilágosításnak napról-napra folyó munkáját pedig természetesen csak egy magas színvonalú és tiszta eszközökkel dolgozó sajtó végezheti el. Ismételjük, aligha akad horderőben súlyosabb tennivaló, mint a tehetség és tudás tekintélyének a helyreállítása, hogy az ország ügyeinek vitele s a közvélemény irányítása a szellemileg és erkölcsileg valóban kiválók befolyása alá kerüljön. A szerepek eddigi megoszlását ezért gyökeresen meg kell változtatni: ne pártok, politikusok és a hatalom egyéb kezelői osztogassanak mintegy politikai jutalmazásként állásokat és pozíciókat, káros függőségi helyzetet teremtve adományozók és adományozottak közt; hanem megfordítva, a munkájuk, tehetségük és emberi minőségük alapján a legkülönbözőbb élethivatásokban élre került vagy fajsúlyúknál fogva értéket jelentő emberek automatikus közmegegyezése szabja meg láthatatlan areopágként a politizálásnak szokáserkölcseit és szellemi irányát. Az emberi minőség ez arisztokráciájának lesz majd azután a feladata, hogy mintegy habilitálja vagy kirostálja a politikusokat. Utópia volna ez? Nem, csak kissé skolasztikus megfogalmazása egy folyamatnak, amely emberek és csoportok közt önként és magától értetődően bonyolódik le, ha hatalmi befolyás, társadalmi előítéletek és szűk kisebbségek szervezett ellenállása nem hiúsítják meg a természetes kiválasztódás ősidőktől fogva működő szabályának érvényesülését. Mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy a demokrácia nemcsak nyilvános ellenőrzést és az előrejutásnak mindenki számára azonos feltételeit jelenti, hanem többnyire azt is, — s ebben idáig alig különbözik a többi rendszertől, — hogy igen könnyen juthatnak közéleti szerephez olyanok, akiknek egyetlen erényük esetleg csak az, hogy jól tudnak a nép nyelvén beszélni és gyöngéiknek hízelegni. Az ebből származó veszélyeknek a tömegek politikai Ítélőképességének megedzésén kívül nincs más ellenszere mint az ilyen besurrant politikusoknak vesztegzár alá helyezése. A közösségnek minden eszközzel joga, sőt kötelessége védekezni az ellen, hogy sorsának irányítását arra teljesen alkalmatlan emberek ragadják magukhoz. Márpedig a tömegember, aki — tartozzék bármely társadalmi réteghez is — semmiben nem áll felette környezetének, hacsaknem hibái és fogyatkozásai felnagyított mértékével, nem tekinthető alkalmas vezetőnek. Állampolgári nevelés egyfelől, az elit befolyásának növelése másfelől, ez a kettős korrektivum óvhatja tehát meg az óhajtott magyar demokráciát attól, hogy a politika, mely a múltban „úri huncutság“ volt s jelenleg a totális népcsalás terrorisztikus útjait járja, holnap ne váljék megint olyan csatatérré, ahol az álarcban visszasettenkedő reakció s a felemelkedés lehetőségétől újólag megfosztott „köznép“ vívják elkeseredett s önemésztő harcukat, és ahol a sötét háttér előtt továbbra is konok, semmit nem tanult vagy csupán egyéni pecsenyéjükre figyelő kancsal politikusok folytatját az ismert tragikomikus kakasviadalt. A magyar politikai géniusz, vagy amit annak szoktunk nevezni, már régóta a lassú, de feltartózhatatlan züllés lejtőjére került. Ezt talán nem kell külön bizonyítanunk; a történeti Magyarország államférfiatok által is előmozdított szétesésének kínos folyamata erről mindennél ékesebben beszél, a trianoni korszak kontár diplomáciája és dekadens „állam-művészete“ pedig még ma is arcunkba hajthatja a vért. Nem érzi az emigráció, hogy ezen a téren tennie kellene valamit? Például azért, hogy a jövő világának megformálásában ne a puszta leltári tárgy szerepét töltsük be, hanem aktiv tényezői legyünk a bennünket érintő elhatározások megszületésének, meg hogy kül — és belpolitikai vonatkozásban egyaránt hagyjunk fel az alva járásnak már szinte hagyományossá vált szokásával. Nem akarunk nagy szavakat használni, de az előzők konklúzióját nehéz volna máskép kifejezni: a hoszszú ideje csődöt mondott magyar államvezetés hibáinak jóvátételére mozgósítani kell szellemi életünk legjava erőinek összességét. Értelmi és erkölcsi kiválóságuk jogán ő rájuk, mint a nemzet lelkiismeretét képviselő új arisztokráciára vár a már alig halogatható feladat, hogy előre megvilágítsák az útat, amelyen az országnak holnap haladnia kell. Az ő összefogásukon múlik, hogy a hivatása magaslatán egyáltalán nem álló politikus garnitúra feje felett kialakuljon egy egyetemes magyar közvélemény, mely a siker több kilátásával veheti majd fel a küzdelmet az „ancien régime“ erőinek ostoba önzése és a barbár idegenek forradalmának gonosz rontása ellen egyaránt. Várjuk tehát őket, hogy elindítsák az „írástudók lázadását“. 8
