Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-10-01 / 10. szám

mely utóbbi Kárpátalja visszacsatolása óta közvetlen szomszéddá vált, barátságos magatartást gyakoroltak, illetve mutattak Magyarországgal szemben. Maga az ország visszanyerte területének és lakosságának 80%-át és háborús potenciálját sikerült a szomszédos Kis-Entente maradványával, Romániáéval majdnem egyenértékűvé tenni. Mindezek mellett lényegileg fenn tudta tartani a nem hadviselő jellegben megnyilvánuló semlegességét európai viszonylatban.

Tisztán magyar katonapolitikai szempontból nézve, ennek az állapotnak rögzítése és fenntartása, Magyarország számára kívánatos lett volna. De Európa történelme nem Magyarország érdeke és kívánsága szerint alakult. Legalább is nem a XX. században.

A harmadik időszak vagyis 1941 nyarától a második világháború végéig magyar katonapolitikai szempontból “fogtam törököt, de nem enged el!” — jegyében játszódik le.

Mihelyt az európai háború súlya keletre tolódott és az Európa-Ázsia, pángermán-pánszláv törekvések, nemzetiszocialista - kommunista ideológiai ellentéteknek küzdőterévé vált, nyilvánvaló volt, hogy Magyarország neutralitását politikailag fenntartani, vagy katonailag megvédeni nem tudja. Geopolitikai helyzete, Európa és Ázsia ütközőterében 1000 év óta rányomta bélyegét a magyarság sorsára. Mindez döntően befolyásolni fogja továbbra is a magyarság sorsának alakulását, míg Európa és Ázsia között politikai vagy ideológiai határvonal húzódik.

Miként ezer éven át mindég a Nyugatot és az ezzel együttjáró kereszténységet védte — a tengelyhatalmak nyomásának és követelésének engedve — a szovjet-orosz kommunizmussal szemben a tengelyhatalmak oldalára állt. A tragédia azonban ott volt, hogy

— az esztelen és kegyetlen faji üldözések ismeretében

— a Nyugat a nemzetiszocialista ideológiával telített pángermán törekvéseket tekintette veszélynek, mig a pánszláv-kommunizmussal együtt jár ókat akkor egyáltalán nem ismerte fel.

Ha megint csak tisztán katonapolitikai szempontból nézzük a kérdéseket, akkor azt kell mondanunk, hogy ha Magyarország már fegyveresen sem lett volna képes neutralitását fenntartani, akkor a tengelyhatalmak ellen kellett volna a háborúba belépnie. Feltéve, hogy Amerika és a Szovjet-Unió háborús potenciálját helyesen értékeli. Miután az utóbbit — akárcsak a tengelyhatalmak vezetői — a magyar vezetés is alábecsülte, a tengelyhatalmakhoz való csatlakozás az adott körülmények között katonapolitikai szempontból indokoltnak volt minősíthető.

Felesleges magyar véráldozatokat elkerülendő és mert a közvetlen magyar politikai célok részben még nem valósultak meg teljesen, részben pedig az elértekkel szemben fenyegető kijelentések hangzottak el (a románok a Tiszáig akarták kiterjeszteni határukat a háború után), a magyar katonapolitikai vezetés arra törekedett, hogy csak az okvetlenül szükséges egységeket bocsássa a szövetséges keleti hadviselés rendelkezésére és tartalékoljon minél többet háború utáni időre, hogy megfelelő katonai erővel rendelkezzék. Ez a törekvés a háború folyamán valóban érvényesült is és mind erősebbé vált, amidőn kezdett valószínűvé lenni, hogy a tengelyhatalmak a nagy kezdősikerek után a világháborút vesztesként fejezik be.

Mihelyt a katonai visszacsapások a “Keleti hadszíntéren” olyan méreteket öltöttek, hogy már az ország határai is veszélyeztetve voltak, a magyar katonapolitikai vezetés mindent elkövetett, hogy a honvédség összerejét ennek védelmére összpontosítsa. Ez természetesen ökölharcot jelentett a német hadvezetőséggel a más területeken alkalmazott magyar egységeknek a

“Kárpátok vonalára” való átcsoportosítása kérdésében.

Ezek a súrlódások és visszacsapások mindinkább fokozódó politikai bizalmatlanságot eredményeztek Magyarország és Németország között. A bizalmatlanság azután olyan mértékűvé vált, hogy a németek 1944 tavaszán katonailag megszállták Magyarországot. Evvel a lépésükkel nemcsak azt akarták megakadályozni, hogy Magyarország esetleg kilépjen a hadviselők soraiból, hanem totális háborús erőkifejtésre kényszerítették az országot. Ezzel a német politikai és katonai gúzsbakötéssel szemben állt az a tény, hogy a nyugati hatalmak győzelmük esetére Magyarországot Szovjet-orosz érdekterületté nyílvánították Teheráni Deklarációjukban. A magyar vezetés — tekintetbe véve, hogy izolált helyzetében a megszállóknak hatásosan úgy sem tudna ellentállni és abban a reményben, hogy a Kárpátok mentén még sikerül megakadályozni, hogy Szovjet-orosz erők az országba betörjenek — inkább a német gúzsbakötést vállalta.

A mikor azonban a franciaországi sikeres partraszállás, majd Románia kiugrása és átállása mindinkább nyilvánvalóvá tette, hogy a tengelyhatalmak katonai ereje az összeroppanás előtt áll és hogy azok semmiféle “csodafegyverrel” vagy más eddig ismeretlen erőtényezővel nem rendelkeznek, mely a háború sorsát még döntően befolyásolhatná, a magyar vezetés arra a meggyőződésre jutott, hogy további ember és anyagáldozatnak nincs célja. Abban a reményben, hogy eképen talán enyhítheti a vesztett háború következményeit, fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett a Szövetségesekkel. Miután ezt nem meglepetésszerűen tette (mint pl. Románia), hanem szándékát előzetesen közölte a tengelyhatalmakkal, a németeknek sikerült az államfő fogságbavetése után belpolitikai eszközök segítségével megakadályozni, hogy az ország kilépjen a hadviselők soraiból.

A szélső jobboldal hatalomrajutását nemcsak a németek támogatása, hanem az a körülmény is tette lehetővé, hogy az immár hazája területén harcbanálló honvédség zöme aligha lett volna hajlandó a fegyvert a szovjet-bolsevista erők kezébe letenni. Miután pedig a honvédség be volt ékelve a németek és szovjetoroszok közé, nem is maradt más választása, mint tovább küzdeni a kommunizmus térhódítása ellen. Itt megint az volt a tragikus, hogy a magyar honvédség csak az égető, pusztító, nőket megbecstelenítő hordákat látta maga előtt, s nem tudta felmérni — hogy az általa is becsült Nyugat “szövetségesei” ellen harcol. S különben is lélektanilag lehetetlen, hogy 20 éves bolsevista ellenes nevelést egy hadseregben ki lehessen oltani egyik hónapról a másikra.

A közvetlen magyar politikai célok elérése — elszakított területek visszacsatolása — immár csak pünkösti királyságnak bizonyult. Reális háborús cél még csak az lehetett, hogy az ország minél nagyobb része megóvassék a szovjet-orosz megszállástól. így a háború várható közeli befejezésekor még álljon harcképes katonai erő az ország területén.

Ezzel szemben az ország szíve felé keletről előnyomuló szovjet-orosz fegyveres erők mögött szovjetorosz irányítás alatt egy másik magyar kormány és hadseregrész kerete alakul az oda átpártolt vagy az elfoglalt területeken visszamaradt személyekből és egységekből. Ezek az erők a háború befejezéséig nem kerültek arcvonalbeli alkalmazásra.

Két magyar kormány, két magyar haderő. Egyik felett a nemzetiszocialista német, a másik felett a kommunista orosz gyakorolja a tényleges hatalmat. Evvel egyidőben az ország területe fokozatosan szovjet-orosz megszállás alá kerül. Magyar szuverenitásról, magyar katonapolitikai mérlegelésekről itt már beszélni nem

9