Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
Lehet, hogy éppen ez a magyar költészet egyik legmelankólikusabb verse. De más példák is ugyanazt bizonyítanák: ahol a szó ábránd — megőrizve még eredeti jelentését — felbukkan, mindig a mélabú hangulatát hozza magával, de nem mindig ugyanezt a szelídséget, a rezignált megbékélés hangulatát. Mindazonáltal Kemény, inkább szilaj, mint mélabús karakter, maga is érezhette még ebben a szóban a békés és szelíd melankóliát, midőn igy irt: “Donna Catharina végtére elforditá az ablakról szemeit, vonalmain nincs már szenvedély, csak annak alkonya, egy szelíd ábránd.” Azt hiszem, itt már egy portugál olvasó bízvást fordíthatná “ábránd”-ot “saudade”-vel. Hiszen maga Camőes énekelte: “E logo se me juntám esperancas Com que a fronte tornada mais serena, Torno os tormentos graves Em saudades brandas e suaves”. (Cancäo VIII.) “S reménykedések szállnak azután rám, Hogy felderítsék kissé homlokom; A súlyos szenvedély megenyhül: S a u d a d e lesz, bánatos és szelíd.” Természetesen ez itt csupán egyik aspektusa a s a u d a d e nak. Aki a portugál költészettel ismerős, az tudja, hogy a saudade ben egy nagyon komplex szellemi és lelki realitás jelentkezik. Mint minden superracionális valóság, a saudade is sokarcú és sok jelentésű tündér. Camőes jól ismerte a saudade nak ezt a “polifóniáját” és tudta, hogy a szelídség csupán egy végső jellemzője, de nem a lényege a suadadenak. Lássuk, mit mond a többi költő? Duarte Nunes de Leäo szerint a saudade-t a vágy és az emlék egybeforradása teszi; Almeida Garrett pedig legfontosabb elemeit a gyönyörben és a keservben jelölte meg. Ezeket a gondolatokat viszi aztán tovább az utolsó évtizedek nagy lírikusa, Teixeira de Pascoaes “Arte de ser partugués” — A portugál lét művészete — című érdekes és rendkívül furcsa könyvecskéjében, ahol csodálatos költői képek és egészen elkedvetlenítő laposságok váltakoznak egymással. Teixeira de Pascoaes azt mondja, hogy a vágy és remény Saudade-ja Venus; a fájdalomé és az emlékezésé pedig a Fájdalmas Szűz. A portugál paideuma ismeretében elfogadható ez a megjegyzés, holott európai ember első pillantásra tán triviálisnak ítélné. Venusnak — feltehetően Vergilius befolyására — egészen különös szerepe van a latin népek körében: igy Portugáliában is. Venus Aeneas anyja — s ő a nagy segítő a Luziádokban is. S ahogy ez a Venus egészen sajátságos módon felgazdagszik a segítő Istenanya keresztény motívumaival, voltaképen egy új istennő lesz belőle: “élő jelképe a haza lelkének,” ahogyan Teixeira de Pascoaes mondja. Ez a különleges új istennő a maga szokatlan és vonzó ötvözetében már ott van a Luziádokban is s ahogy egy másik modern költő, A. Lopes Vieira megjegyzi, egyenértékű a legklasszikusabb Venus-ábrázolásokkal de jellegében mégis egészen elüt azoktól. Mondhatnék igy is: lényegileg “modern”. Ez a camonianus Venus: a Vörös Liliomok Istenasszonya. S így jutunk újra vissza Camőeshez. Hernani Cidade, “Camőes, a lírikus” című könyvében, keresve a saudade szó történeti-nyelvészeti gyökereit, egy hiányérzetet, egy hiányosságot jelölt meg, mint a jelentéstartalom legősibb gyökerét. “Alakulása pillanatában — mondja Hernani Cidade a saudade ról — a vulgáris latin s o 1 i t a t e m-ből eredő ‘soidade’ vagy ‘saudade’ a szó anyaga, és azután a vágy, hogy benne vagy valahol valamiben hiány van (például: soidade de ágú a) ... Azután, ehhez a jelentéshez, amely még Camóesben is fellelhető (118. Szonett) hozzájön a morális tartalom s ehhez az emlékezésé és a vágyódásé, azon személy vagy személyek után, kiknek hiánya magát az érzést létre hívta volt. A költő szerint ez “az egykor bírt öröm számkivetettjének” (desterrado do bem que outrora se possuia) bonyolult lelki állapota.” Jegyezzük meg itt, a legnagyobb magyar regényírónak a legnagyobb portugál költő történetéről írt regénye méltatásának bevezetésében, hogy a magyarság is “az egykor bírt öröm számkivetettjének” tartja magát, történetileg bizonyíthatólag, legalább is a XVI. század óta. így aztán a portugál “desterrado” — a számkivetett: a f oldj efosztott, szóról-szóra — legalább is e fogalom camöes-i formájában — a magyar “bujdosó”-val belsőleg rokon. A bujdosó — s itt mégegyszer idézem Hernani Cidade-t s az ő szavaiban Camőes 186. szonettjének szavait — “a kielégületlenségből kielégületlenségbe botló, alkalmazkodásra képtelen ember, mivel nincs szél elég, hogy lélegezzék benne, világ elég, hogy néki elég lenne: para respirar lhe falta o vento, e para tudó o mais lhe falta o mundo.” A magyar — írja Prohászka Lajos “A Vándor és a Bujdosó’-ban — “állandó menekülésben van a tények elől, mivel úgy érzi, hogy ezek lehengerelik, elnyeléssel fenyegetik, s ezért, ha mégis visszatér hozzájuk, ezt csak az ábrándozás formájában teheti.” így aztán érthető, hogy a magyar költészet örök hőse a számkivetett, a bujdosó, Madách Ádámja, ki bolyongván minden korokon és minden földeken át, keresi a maga korát s a maga földjét, próbál beilleszkedni, de hiába, mivel “nincs szél elég, hogy lélegezzék benne, világ elég, hogy néki elég lenne”. Ugyanez az inadaptáció él a mélyén a portugál saudade nak, mint emberi magatartásnak is. Nem hiába ábrázolja a legjelentékenyebb portugál szimbolikus szobormű, Soares dos Reis “Desterrado”-ja, éppen a bujdosót; nem hiába vette észre a s a u d a d e t, “a remény emlékezését” (Teixeira de Pascoaes), Hernani Cidade a “Desterro”, a száműzetés embere belső magatartásában. S ennek az összefüggésnek emelt örökreszóló emléket Alexandra Herculano a “Bujdosás szomorúsága” című versében: “Midőn a nap hazánk egéről tűz le ránk, Öntse a balszerencse bár fejünkre a Keservek árját, fenntart egy vigasztalónk. Az oltár s az imádkozás. A bujdosó Számára ennyi sem marad. Az idegen Templom Isten pusztája; s benne fennakad E márványboltozásu csonttetem: Az óriás ív alatt a bús ima, amely Nem ösmert nyelven szólít Istent. Megfagyott S könyörtelen a kőpadlózat lapja ott, Hol bizton tudjuk, nem figyel szavunkra fel Halott, szerettünk kit nagyon; és a tetőn Fonákul sir ezernyi oly más hang között A mi imánk.” * * * A romanticizmus szellemi és érzelmi atmoszférájában már sem nem különös, sem nem meglepő, ha egy ifjú magyar író, életének egy feszült és izgatott korszakában, midőn először sújtották egy szerencsétlen szerelem dezilluziói, honfitársainak megnemértése és az emberi tudás elégtelensége; midőn veszélyeztetve ennyi sok balszerencsétől és aggódva saját szellemi fejlődése 33
