Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
miatt, pár évre elhagyta hazáját s e módon életében először számkivetetté, bujdosóvá lett, (e szónak portugál-magyar értelmezésében is,) — ha ez a fiatal magyar író témájául választja a legnagyobb portugál géniusz tragikus sorsát, Luís de Camőes életét és ábrándjait ... Kemény érdeklődése Camőes iránt különböző elemekből táplálkozott. A magyar szellem a romantika korában maga is felfedező utón volt. Magát és a világot kívánta felfedezni. Ebben a hangulatában nagyon is felhívta a figyelmet magára azon legenda újrafelfedezése, mely Henrik grófnak, Portugália alapítójának magyar leszármazásáról adott hírt. E híradás szerint Henrik gróf Szent István fia vagy unokája lett volna, s jóllehet a legendának történeti alapja nem igen van, mégis régi és előkelő hagyományra támaszkodhat. Nemcsak a gróf sírkövén állott ez a származás, hanem a XVI. század nagy luzitán humanistája, a Damiáo de Góis, is tudott róla, sőt Camőes is hitt benne s igy került be a Luziádokba is: “Quando, chegado ao fim da sua idade, O forte e famoso Húngaro estremado, Forrandó da fatal necessidade, O espírito deu a Quem lho tinha dado...” (Luz., III. 28.) “Midőn elérve végihez korának, A hires és hős magyar haldokolva, Az elkerülhetetlen végtől űzve, Ajánlá lelkét, kit megillet, Annak ...” 1836-ban jelent meg e sorok költőjéről az első magyar nyelvű Írás: a Nemzeti Társalkodó közölt egy kisded tanulmányt Camőesről, amit Kemény minden bizonnyal olvasott. Ugyancsak olvashatta 1841-ben az Athenaeum-ban Eördögh István “eredeti beszélyét”, melyet szintén Camőest választotta tárgyául. E külső tényezőknél bizonnyal fontosabb volt Kemény számára a portugál és a magyar történet nagy katasztrófájának első pillantásra meglepő hasonlósága. Itt II. Lajos és a mohácsi vész: ott Dom Sebestiäo és az alcácerkebiri ütközet; mindkét helyen a pogányok elleni harc, a dinasztia kihalása a király pusztulása folytán s végül — az üres trónra hágó Habsburgok: Keleten V. Károly öccse, Nyugaton V. Károly fia... Ebben az időben Kemény Bécsben élt. Ott kerültek a kezébe a német Romantika Camőes-sel foglalkozó alkotásai. Bizonyára olvasta Tieck “Tod des Dichters”-jét s egészséges történeti érzéke és mély történelemértése bizonyára elképpedve tűnődött a História szellemének ilyen kirívó meg nem érzése és meg nem értése fölött. Kezébe kerülhetett még Halm drámája, valamint Chezy- Horn és H. Th. Schmidt Camőes-ről szóló müve is. Sokat nem tanult belőlük, de nem is tanulhatott. Tieck regényét és Halm drámáját olvastam: az első egy jeles iró eltévelyedése oly területen, amihez nem volt iránytűje; a másodikat igazán érdemes elolvasni — de persze ... humoros olvasmányként... Többet jelentett számára, hogy Bécsben kézbekaphatta Camőes müveit, mind német fordításban, mind eredetiben — a teljes magyar Luziádok csak 1864-ben jelent meg —; hozzájutott a portugál történelem, közviszonyok, szokások tanulmányához, még pedig a kor nívóján álló, kiváló műveken keresztül... Aztán nekiült és megírta az “Élet és Ábránd”-ot. A regény úgy hat, mint egy hevült hangú, izgatott ütemű dráma. Alapterve is inkább drámáé, semmint regényé: az első könyv az előjáték, mely húsz esztendővel előzi meg a voltaképeni tragédiát: a három utolsó könyvet, mely úgy hat reánk, mint egy dráma három egymásra következő felvonása. Ezt a heves, drámai, majdnem töredékes, de feltétlenül balladás külső formát pedig — a szerző fiatal voltán kívül — egy egészen jellegzetes szubjektivizmus indokolja belülről. “Ez a szubjektív mozzanat — mondja Beöthy Zsolt — nem átmelegíti, hanem áthevíti költészetét. Érdekes és szembetűnő módon nyilatkozik meg mindjárt első regényének, a Camőesről irt “Élet és Ábránd”-nak nemcsak hangja izgatottságában, hanem szinte balladás formájában, jelenetezésének, berendezésének izzó, szökellő, képzeltető gazdagságában.” A praeludium még csupa líra. Mind Camőes, mind Catharina d’Atayde életük és szerelmük első, tavaszi korszakában vannak. Az első jelenet — s ebben a regényben indokolt jelenetekről beszélnünk — Sintrába vezet. A cselekmény, drámai módon, egy Luís és Catharina közti párbeszéddel kezdődik, de már az első szó őt illeti, a másikat, Luís antipódusát, Pedro Giront, az ifjú költő legjobb barátját, később férjét kedvesének. Szerencsés expozíció, mely egyszerre három ember közti feszültségbe enged bepillantást, s egyben feltárja előttünk Portugália varázsos tájait, különleges hangulatát, — a “tündéri Sintrát”, ahogy Kemény mondja. Majdnem négy évig éltem Portugáliában s ebből tizennyolc hónapot fent töltöttem Sintra csodálatos gránithegyén, ezen a bámulatos, valóban “tündéri” szárazföldi “szigeten”, az Óceán partján, mely később engem is, akár a régi portugálokat, addig hívott, míg át nem csalt a “sötét vizek” másik oldalára. Úgy ismerem Sintrát, mint a tenyeremet. Mondhatom hát: szebb, hívebb, igazabb leírását nem ismerem e varázslatos hegynek és tüneményes flórájának, mint a Keményét. Holott egészen biztosan tudjuk, hogy Kemény soha nem járt Portugáliában. Honnan tudta hát, amit tudott és amit megirt? Oly kérdés ez, amire nem tudok választ adni... Arra már könnyebb feleletet találni: honnan vette Kemény a Camőes-Giron ellentétetet, a jellemek szöges szembeállítását? Itt kétségkívül külső befolyás is érvényesül. Ám a mester nem Tieck és persze Halm még kevésbé. A mester Goethe. A magyarság legnagyobb szellemei időről-időre eltalálnak Goethéig s ezek a magyar irodalom “görög”jei is egyszersmind. Berzsenyitől, az első romantikus generáció óriásától, Kerényiig, a jelenkor legnagyobb magyar humanistájáig, ez az elszigetelt “Goethe-izmus” egyre felbukkan a magyar kultúra színképében. Egy ilyen sziget a mi Keményünk is. A jellemek érintett poláris elhelyezkedése jól ismert jelenség Goethe költészetében. Faust és Mefisztó, Antonio és Tasso, etc. hatottak akkor Keményre, midőn Camőes és Giron, Fernando atya és Joäo, az inkvizítor alakpárja létrejött. Goethe “Tasso”-ja ihlette Keményt, elsősorban. A “Tasso” egy költő, egy “belső száműzött” tragédiája; s ilyen volt Camőes is, — sőt ilyen volt maga Kemény. Ám a “Tasso”-val való egybevetés jellemző különbséget is mutat. Antonio csupán az ellen- Tasso; Mefisztó Faust kiegészítője egy másik szféra irányában ... S éppen ezért, sem Antonio, sem Mefisztó nem képesek végérvényesen cserben hagyni sajátmaguk másik aspektusát. Csak ellenfelek, antagonisták; végképen nem ellenségek. Ezzel szemben Pedro Giron vagy az Inkvizítor valóban mások és nem csupán Camőes vagy Fernando atya kiegészítői másik szférák felé... Minthogy pedig mások, tehát az ellenpólusnak valóságos és könyörtelen ellenségei. Ebből következik, hogy Kemény világa nem ismeri a “consolatio” fogalmát, hanem csak a “desolatio”-ét: a teljes és vigasztalan tragédiát. Mottója lehetne: “A tömkelegből csupán a kárhozat ösvénye vezet ki”. 34
