Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
PALÁSTHY ANDRÁS Mannerheim, a hadvezér és államférfi A történelemben számos példa van arra, hogy egyegy kiváló egyén mily döntően szabott irányt és számbelileg kicsiny és gyenge népét is soha nem sejtett nagyságra emelte. A siker titka mindenkor a személyes adottság, de előfeltétele az, hogy az egyénnek alkalma legyen élete során nagy történelmi feladatára előkészülnie és hogy az egyéniségében rejlő erőt ép a kellő pillanatban és a legmegfelőbb módon fejthesse ki. Finnország büszkén nevezhet fiának egy ilyen rendkívüli történelmi személyiséget, aki a veszély órájában nem egy ízben mutatta meg az utat népe megmentésére. Ez a finn Hunyadi János, Gustav Mannerheim. Finnország tábornagya volt, aki életművével nemcsak hazája, hanem egész Európa történetébe irta be nevét. A köztudat Mannerheimet főleg mint a második világháborúban a Szovjetunió támadása ellen hősiesen küzdő finn hadsereg hadvezérét ismeri. Kevesebben tudják azt, hogy ő mint hadvezér és államférfi már húsz évvel előbb kivívta magának azt a hírnevet, tekintélyt és osztatlan megbecsülést, amellyel az 1939-es egyenlőtlen küzdelemben egységbe tudta forrasztani a finn nép minden rétegét. Azt mondhatjuk, hogy már ezekben az előzményekben kinyilvánult, hogy őt egy felsőbb hatalom népe megmentőjéül rendelte. Egyik őse döntő módon működött közre Finnországnak az orosz birodalom keretében önálló hercegségként való elismertetésében, mikor ezt 1809-ben Svédországtól a cári birodalomhoz csatolták át. A Gondviselés úgy akarta, hogy a család egy másik sarja 110 évvel később hazájának teljes felszabadítója és Finnország mint önálló európai állam egyik alapvetője legyen. Mannerheim tábornok 1917-ben a cári hadseregben töltött harmincéves katonai szolgálat után tért vissza szülőföldjére. Midőn a cár hatalma összeomlott és helyébe a bolsevista diktatúra lépett, úgy látszott, hogy Mannerheim pályája végétért — pedig valójában csak most kezdődött! Korábbi pályafutása csak előkészítés volt a feladatra, amelyre elhivatott. Mint a cári hadsereg magasrangú tisztje nemcsak katonai jártasságot és tapasztalatokat szerzett, hanem még valamit, amivel a finn nép akkori vezetői nem rendelkeztek: az orosz lelkiség és viszonyok alapos ismeretét, a társadalmi csiszoltságot és a világnak olyan tág látókörű szemléletét, amire a szűk hazai viszonyok között sohasem juthatott volna el. Mannerheim a század elején részt vett az orosz-japán háborúban, azután, huszárezredessé előléptetve, az orosz vezérkar megbízásából egy-két évig tartó felfedező és kutató úton Orosz-Turkesztántól Pekingig keresztüllovagolta Ázsiát. Az első világháborúban először egy lovasbrigádot, majd egy lovashadosztályt és egy hadtestet vezetett, amikor azonban a bolsevisták kerítet-Szent Elek és Bonifác kolostor szellemét hozták magukkal. Az új keresztény fejedelmek elismerésének lényeges mozzanata volt a kora-középkori pápai miszsziós politikában a Thietmarnál és a Nagyobb Legendában is említett áldás. Az ellenben nem bizonyítható, hogy a pápa apostoli áldásával együtt koronát is küldött volna. A fenti ellentétes felfogások között áll az a rendkívül szemléletes és szuggesztív kép, amelyet Ferdinándy Mihály rajzolt a Szent István koronázása hátterében álló világtörténelmi erőkről, elsősorban III. Ottó eszmevilágáról és egyéniségéről.1" A nemzetközi szellemi kapcsolatoknak a háború okozta megszakadása következtében úgy látszik már nem juthatott el hozzá Deér alapos és szerintünk mindenben helytálló bírálata, igy jórészt a Schramm-Brackmann-Tóth Zoltán adatokat használta fel. Ennek ellenére a lényegi kérdésekben, III. Ottó világbirodalom-koncepciója univerzálisztikus és vallásos- 10 10 Miguel de Ferdinándy: Sobre el poder temporal en la cultura occidental alrededor del ano 1000. Anales de História Antigua y Medieval. Buenos Aires 1948. 51-125 l. — Trés retratos. V. o. 1949. 120-158 l. szellemi jellegének elemzésében Deéréhez közelálló eredményekre jut. Érdemes megjegyezni, hogy a szent korona felső része, mint Szent István koronája, mindegyik álláspont melleti érvelésben szerepel. Kelleher, akit elsősorban a műtárgy érdekel, kivonatolja, ugyan a fenti vita irodalmát — kivéve Ferdinándynak és Deérnek háború utáni munkáit, amelyekről nem tud —, de csak a Szent István koronázásáról szóló szövegekkel foglalkozik részletesebben. Megállapítása az, hogy a hiteles források a korona eredetéről nem mondanak semmit, belőlük se a császári, se a pápai adományozás nem bizonyítható, de nem cáfolható. Az egyetlen pont tehát, amiben az egymástól különben annyira eltérő vélemények találkoznak, a pápai koronaküldésről tudósító Hartvik-legenda szavahihetőségének elvetése. Ezért, mint Kelleher is megállapítja, magának a tárgynak a vizsgálata kell, hogy választ adjon a kérdésre, hogy a mai szent korona latin feliratú felső része honnan való és azonos-e az első magyar király koronájával. (Folytatjuk) 17
