Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
MANNERHEIM GUSZTÁV ték kezükbe a hatalmat, felmentve érezte magát a cárnak tett esküjétől és visszatért szülőföldjére. Nyugtalan idők jártak akkoriban, 1917. decemberében Finnországban, amely kevéssel előbb mondta ki függetlenségét, de a szabadság ekkor még csak papíron volt meg. Az országban erős orosz helyőrségek tartózkodtak, amelyek nem törődtek a finneknek az elvonulásra való felszólításával. A munkásosztály nagyrésze kész volt az orosz bolsevista fennhatóság alá rendelni magát. A bolsevisták részéről szervezett és fölfegyverzett ú. n. vörös gárda terrorizálta az egész országot és minden jel arra mutatott, hogy a forradalom, amelynek célja Finnország szovjettagállammá való átalakítása lett volna, bármely pillanatban kitörhet. A hazafias körök is résen álltak, de harcra alig voltak felkészülve. Hiányzott a fegyver, a pénz és főleg a céltudatos, erős vezetés. A kormány pedig, úgy látszott, nem érezte át a veszély teljes komolyságát és riasztó méreteit. Ebben az órában lépett elő, a Gondviselés küldöttjeként, Mannerheim, aki Oroszországban saját szemével látta a forradalom kibontakozását, a fenyegető vihar közeledését, de látta azt is, hogy van még egy út a menekülésre. Tisztában volt avval, hogy a reménytelenség és rezignáció helyett, amely Oroszországot megbénította, a merész és bízó harcrakészség és a haza megmentéséért való önfeláldozás meredek útjára kell rátérni. Mannerheim tekintélyénél fogva szinte önként adódott, hogy ő legyen a szabadságmozgalom vezére. A finn kormány 1918. január közepén az alig létező, önkéntesekből összeszedett honvédhadsereg főparancsnokává nevezte ki azzal a megbízással, hogy a rendet állítsa helyre az országban. Mannerheim a megbízást azzal a feltétellel fogadta el, hogy a kormány nem fogja külföldi csapatok segítségét kérni Finnország felszabadítására. A főparancsnok első dolga vezető munkatársainak és a jövendő működési alapul szolgáló területnek kijelölése volt. Mivel a főváros csapdához volt hasonló, vezérkarával együtt az északnyugati Wasa-megyébe költözködött, ahol az előkészítési munkálatok már előbb re voltak és a lakoság szabadságszeretetéről és határozott jelleméről volt ismert. Január utolsó napjaiban adta ki jelentőségteljes rendeletét a wasa-megyei orosz helyőrségre. Ezt a rendeletét nem vonta vissza a kormány felszólítására sem, amely ugyanis a folyamatban lévő finnorosz tárgyalások eredményeire várt és azt remélte, hogy egy előnyös megállapodás folytán Oroszország eláll a finn belügyekbe való beavatkozástól. Mannerheim azonban ismerte az oroszok taktikáját és nem hagyta magát rászedni. A paraszthadsereg úgyszólván még meg sem volt szervezve és bár fegyvere is alig akadt, a vállalkozás mégis sikerült. Mannerheim csalhatatlan ösztönnel előzte meg az ellenséget. Ugyanazon a napon, amikor a honvédcsapatok Wasa- megyében akcióba léptek, a fővárosban a vörösök ragadták kezükbe a hatalmat és az orosz helyőrségek szerte az országban ezt a forradalmi kormányt támogatták. A honvédfelkelésnek köszönhette egész Nyugat és Közép-Finnország, hogy a törvényes finn kormány kezében maradt. Ez lett a kiindulóterület és az itt lefegyverzett orosz csapatoktól zsákmányolt hadianyag tette lehetővé a fehér sereg felszerelését. Manerheim ezen első intézkedésének fontosságát tehát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen az ő fellépése nélkül a finn szabadságharc a háború első szakaszában megbukott volna. De a továbbiakban is egészen kivételes képességeket követelt a főparancsnoktól ez a háború, amely ben szinte a puszta földből elővarázsolt csapatokat kellett kiképezni, felszerelni állandó vörös támadások közepette Ebben a helyzetben támadt súlyos nézeteltérés a kormány és a főparancsnok között a külföldi csapatok behívásának kérdése miatt. A kormány — ellentétben kifejezett ígéretével először Svédországtól, majd, miután innen elutasító választ kapott, Németországtól kért segítséget. A német kormány, amely nemsokkal előbb kötötte meg a bolsevistákkal a brest-litowski békét, teljesítette a kérést, mert ebben arra látott lehetőséget, hogy megakadályozza az entente-hatalmak partraszállását a jegestengeri Murmanszk kikötőjében. Március 3-ikán a kormány közölte Mannerheimal, hogy egy német segítőcsapat van érkezőben. Ez nagy csalódás volt a főparancsnoknak, aki kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy egy nép a t a r t ó s szabadságot csak saját «’©feszítésével, saját fiainak vérével vívhatja ki. Ebben a felfogásában az a véleménye is megerősítette őt hogy a tervbe vett hadműveleteket külföldi segítség nélkül is végre lehet hajtani, hiszen néhány hét múlva a fehér sereg készen lesz arra, hogy offenzivába menjen át. Nehéz belső tusa után Mannerheim elhatározta, hogy belenyugszik a kormány határozatába és megmarad helyén, tekintettel arra, hogy ha lemondana, a szabadságharc német vezetés alatt folyna tovább. Tisztán látta, hogy mit kivan tőle a helyzet és aszerint cselekedett. Először is el kellett hárítani a politikai veszélyt, hogy az entente- hatalmak a beavatkozást Finnországnak a németek oldalán való háborúba lépéseként értelmezzék, másodsorban pedig gondoskodnia kellett arról, hogy a katonai együttműködés olyan formát öltsön, amely az ország tekintélyét és egy közbelépő nagyhatalomtól való függetlenségét biztosítsa. A nemzeti önérzet sértetlenül hagyása érdekében szükség volt arra, hogy a finn csapatok döntő győzelmet érjenek el, mielőtt még a segítség megérkezik. Mind a helyzet ilyen felismerése, mind a mód ahogy a nehéz kérdéseket Mannerheim megoldotta, bizonyítékai előrelátásának és diplomáciai ítélőképességének 18
