Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

verrel. Ha támadás érte őket, azt az egyén nem torol­hatta meg, arra más eszközökkel rendelkeztek. Az ön­bíráskodás elvét minden kulturnép elveti, mi sem ma­radhatunk le mögöttük. A régi hadsereg tagjai az egyenruha állandó vise­lésével is kifejezést adtak különállásuknak. Foglalkozá­suk gyakorlása kétségtelenül a jövőben is megköveteli az egyenruha viselését, de egy az előbbiek szerint ki­fejtett elvi alapokon álló tisztikarnak szolgálaton kívül a jövőben semmi szüksége sem lesz egyenruhában járni. A tiszt is csak olyan ember, mint más, munkája után ép úgy szórakozik, ép úgy jár színházba, moziba, kávéházba, bálba stb. mint polgári társai s mindezt ép oly gyarló módon végzi, mint amazok, szükségtelen tehát önmagát megkülönböztetnie. Az igaz, hogy adód­nak alkalmak, amikor egyenruhát kell viselni azoknak, kik katonai jellegükben jelennek meg, de ezt végered­ményben szolgálatnak is lehet tekinteni. S itt szeretnék még egy katonai, sőt általános em­beri tulajdonságra rámutatni, bár magam is belátom, hogy erre még nem elég érett az idő s igy ezt inkább csak mint elméleti értékű dolgot tekintem. Ez pedig a kitüntetés. Minden katona, de minden ember büszke arra, ha valamivel megkülönböztetik s főleg ha ez a megkülönböztetés egyéni vitézségre, bátorságra, helyt­állására, stb. mutat. Ha azonban jól meggondoljuk, a kitüntetés kétes értékű dolog; egyrészt, mert a köteles­séget teljesíteni nem érdem, amit jutalmazni kell, ha­nem kötelezettség s olyan kötelezettség, melyet a benne rejlő képességek teljes kifejtésével kell végezni. A bátor ember természeténél fogva okos, a gyors azért gyors, — és a lomha, a megalkuvó, a megfontolt vagy a gyáva is természeténél fogva az. Ha a bátor embert, mert feladatát jól elvégezte, vitézségi éremmel tüntet­jük ki, ez sem a megfontoltat, sem a gyávát nem fogja bátorságra serkenteni, hanem arra, hogy más eszközök­kel szerezze meg a maga kitüntetését. S megszerzi fel­tétlenül, még akkor is, ha le kell térjen a helyes útról, mert egész értékelését, előhaladását és boldogulá­sát jelenti a kitüntetés bírása vagy hiánya. Sajnos, nemcsak a múlt, hanem ez a háború is számos példát nyújtott a fenti tétel igazolására, amikor nem a fel­adat hű és pontos teljesítése volt a cél, hanem csupán a kitüntetés megszerzése. Szándékosan nem említem fel a múlt számos olyan kinövését, mint pl. a kaució és hasonlók. Részben, mert ezek már korábban revízió alá kerültek, részben pedig, mert nem kritizálni, hanem építeni kívánok. Természetesen nemcsak egyéni vonalon, hanem az egész honvédség szervezésében is szükséges bizonyos változtatásokat eszközölni ennek a polgári fejlődésnek az érdekében. Az eddigi hadsereg elvi alapjai mellett szervezeté­ben is elkülönült azáltal, hogy minden néven neve­zendő ügyeit önmaga intézte a különleges célokra szánt szervein keresztül. Volt mérnökkara, külön törvényke­zése, egészségügyi intézményei stb., stb. Ezek jóré­szére a jövőben semmi szükség sem lesz, mert ha figye­lembe vesszük a befelé néző nacionalizmusról mon­dottakat, akkor világos, hogy a nemzet többé nem fog kalandozásokba bocsátkozni s esetleges háborúi vé­delmi háborúk lesznek, amik vagy az ország belterü­letén, vagy közvetlen környékén fognak lejátszódni. Ilyen esetben pedig a hadsereg szükségleteit sokkal jobban el tudja látni egy helyesen telepített és állan­dóan működő — mondjuk — egészségügyi polgári há­lózat, mint egy külön szervezet, mely háború esetén amúgy sem elegendő. Vagy pl. a katonai vasútépítő egységek munkáját mennyivel egyszerűbben, gyorsab­ban és talán szakszerűbben tudja ellátni az államvas­utak békében már amúgy is erre a célra szánt és ki­képzett szerve. S az észszerűség is ezt diktálja, mert nem látom be, hogy miért szükséges egy vasúti szak­munkást géppuskásnak kiképezni s egy másikat .vasút­építőnek. Amerikában összehasonlíthatatlanul jobb fegy­vereket gyártottak polgári mérnökök és gyárak, de aligha jutott eszébe egyetlen mérnöknek, vagy gyár­igazgatónak ezért csillagokat varrni a nyakára és egyen­ruhába bújnia. S nagyon jól el tudom képzelni a ma­gyar polgári mérnököket is hadianyag gyártás mellett, amire különben rengeteg példát nyújtott az elmúlt háborús időszak. Ugyanígy szükségtelen szerv lesz a hadbíróság, mert ezt a feladatot épenugy el tudja látni a polgári bíróság is, sőt megnyugtatóbban márcsak azért is, mert így egyetlen embernek sem lehet majd két­sége aziránt, hogy az állam minden egyes tagja szá­mára csupán egyféle igazsággal mérik a törvényt. S nem látom be, hogy egy olyan embernek, aki a bírói hivatást választotta, hivatása gyakorlása közben miért kell okvetlenül sarkantyus csizmát viselni. Az ilyen és hasonló intézmények polgáriasítása ter­mészetesen szervezés kérdése, amire a szakemberek hi­vatottak. Én csupán példákat kívántam felhozni. Állás­­foglalásom nem annyira intézmények vagy szervezetek, mint inkább szervezési módszerekkel áll szemben. Hi­szen természetes, hogy háborúban a harcoló alakulatok­nál a hadbíróságnak, pontosan körülhatárolt körben, a jövőben is meglesz a maga létjogosultsága. A honvédség teljes elkülönülését a Szolgálati Sza­bályzat egy elvi meghatározása fejezte ki legjobban, mely a honvédség feladatai közé sorolta békében a belső rend fenntartását. Ez az elv pedig — véleményem szerint — teljesen hibás. Ha ugyanis a belső rend any­­nyira megromlik, hogy az állam egyéb közbiztonsági szervei azt többé biztosítani nem tudják, akkor a poli­tikai rendszerben van a hiba, melynek további fenn­tartása inkább káros, mint hasznos a nemzetre. Az ily­­értelmű beavatkozás pedig vagy diktatúrához vezet, vagy a rendszer bukásához, de mindkét esetben ketté­szakítja a nemzet összességét, vagyis szembeállítja a polgári és katonai rétegeket. A belső rend fenntartása politikai vonalvezetés kérdése és nem a honvédelem hivatottjainak erőszakos beavatkozása. Ez alatt nem értem természetesen az esetleges 5. hadoszlop elleni beavatkozást, mert ez már háború. Ezzel kapcsolatban még revízió alá kell venni a katonák politikai magatartását illető általános felfogást. Ezen a téren is rendet kell teremteni. Az az elv, hogy a hadsereg ne politizáljon, mert csak így őrizheti meg függetlenségét és egységét, szerintem téves. Először is az aktiv politizálás és a politikai jogok gyakorlása kö­zött lényeges különbség van s nem tudom miért ne adhatna pl. az angol katona szabadon kifejezést annak a véleményének, hogy szívesebben látja uralmon a munkáspártot, mint a konzervatívokat vagy megfor­dítva, amikor: akár az egyik, vagy akár a másik van uralmon, az angol katona egyformán a helyén marad. Hogy a katona pártpolitikai tevékenységet a jövőben sem folytathat az természetes, hiszen vagy egyik vagy másik feladatának nem képes eleget tenni s így se jó katona, se jó politikus nem lesz belőle. De hogy poli­tikai véleményének ne adhasson kifejezést, az szinte komikusán hat, ha meggondoljuk, hogy pont azt a ré­teget zárják ki a politikai jogok (szavazás) gyakorlásá­ból, mely nevelésében, tradícióiban, ideáljaiban, élet­­szemléletében és hivatástudatában leginkább a nemzet érdekeit tartja szem előtt. És miért nem szavazhat a bevonult újonc? Katonai szolgálata előtt és leszerelése után igen, csak pont akkor nem, amikor legkevésbbé van kitéve politikai kalandorok és felelőtlen agitátorok hatásának? Egyébként is ez az elv csak békés és nyu-7

Next

/
Oldalképek
Tartalom