Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

velte el), rettenetes pusztulásba vitte nemcsak a népet, hanem majdnem az egész világot.

A bolsevizmussal álcázott orosz sovinizmus féleurópát bekebelezte és rettegésben tartja a másik felét, de még az orosz gondolkodók előtt is világos ma már, hogy belső problémáit így sem tudja megoldani és éppen ez lesz a veszte. Ha jól meggondoljuk, Oroszországnak nem Amerika és nem Nyugat-Európa a természetes ellensége, hanem éppen azok, akiket ma ő szervez meg és szerel fel korszerű fegyverekkel és ezek közt is elsősőorban a hatalmas Kina. Az ostor, amit a kezükbe ad, az ő hátán fog végül is elcsattanni.

A megcsonkított Magyarország vezetői az elmúlt emberöltő alatt csakis a revizió által vélték megszüntetni a belső bajokat s ezzel az igazi revízió lehetőségét hosszú időre kitolták. Mig ha valóban államférfim bölcsességgel felismerik a távolabbi jövő útját s egy befelé néző nacionalizmus megvalósításával a magyarság kultúrális, gazdasági, társadalmi és szociális bajait s a többi nemzetet megelőzve — megoldották volna, akkor aligha következik be egy második párisi béke s ha netán igen, akkor is nyugodtabban nézhetnénk a jövő elé, mint így. — Ellenben az igazi revíziót hamarabb elérhettük volna, mert — gondoljuk csak meg, — mekkora vonzerőt gyakorolt volna egy kiegyensúlyozott belső életet élő Csonkamagyarország nemcsak elszakított véreinkre, hanem éppolyan mértékben a szlovákokra, horvátokra, szerbekre és Erdély minden lakosára, akik — felébredve a sikertől elbódult álmukból — hamarosan rájöttek, hogy csupán eben gubát cseréltek, vagy még' annyit sem. S hogy a “revizió” politikája mennyire segített a belső bajok elkendőzésében és a figyelem elforditásában arra bizonyságot szolgáltatott az 1938-as és 1940-es részleges viszszacsatlolás, mely egészen felkészületlenül és tehetetlenül érte vezetőinket. (Minthogy ennek a problémának a feltárása nem tartozik a cikk keretei közé mindössze Sztranyavszky Sándor és Jaros Andor nyílt parlamenti összecsapására emlékeztetek.)

Ezzel szemben példaképül áll előttünk Svédország, mely történelme folyamán hosszú ideig ugyancsak önmagán kívül kereste problémái megoldását, anélkül, hogy valaha is elérte volna. Bölcs és előrelátó államférfiait azonban ez a sikertelenség nem arra ösztönözte, hogy még távolabb keressék a megoldás kulcsát, — miként Hitler, aki először csak Danzigot követelte, majd fél Lengyelországot, azután a Don-medencét és mégkésőbb a Kaukázust, — hanem lemondtak minden terjeszkedésről és egy teljes befelé fordulással olyan virágzó, gazdag és művelt országot teremtettek, mely sokkal nagyobb tiszteletre kényszerítette volt ellenségeit, mint bármilyen erőszak. S ez a hallatlan tekintély megóvta őket két világháború szörnyű borzalmaitól, pedig mindkét alkalommal a szembenálló felek mindegyikének igen nagy érdeke fűződött volna Svédország bírásához. — Erre sokan azt fogják felelni, hogy könnyű volt Svédországnak, vagy a többieknek, mert gazdagságuk képessé tette őket a belső bajok megoldására, míg Csonkamagyarország életképtelenségre volt kárhoztatva, hiszen elszakított területeivel gazdasági erőforrásai zömét is elveszítette. Bár a tény igaz, ez a beállítás mégis önámítás és öncsalás. Ahogy az egyes egyén belső bajai nem orvosolhatók ilyen vagy amolyan külső javak birtoklásával, hanem csakis a belső harmónia megteremtése által, úgy a nemzeteknél is ez a megoldás kulcsa, hiszen a nemzet, vagy az állam sem más, mint egyének sokasága. Ha szegények vagyunk éljünk szegény módra — egyszerűen és az igények lecsökkentése mellett, vagyis ne akarjunk a meglevő gombhoz megnemlevő ruhát varrni, ne az

igényeinket tekintsük állandónak, amihez javainkat kell szabni, hanem megfordítva s akkor talán nem fog mégegyszer előfordulni, hogy tisztikarunknak lesz kétféle attilája és sujtása, csak éppen ágyúja nem lesz és nem lesz bakancsa, amivel felszerelje az embereit (lásd 1938.)

Egyszóval az emberiség fejlődésének szerintem ez az útja s nézzük meg, mit jelent ez a katona vonatkozásában. A befelé néző nacionalizmus a közösségi gondolatban csúcsosodik ki, azaz az egyén boldogulása nem következhetik be a közösség kárára, vagy ellenére, hanem csakis annak előnyén keresztül. S ez áll nemcsak gazdasági, hanem kultúrális és társadalmi vonatkozásban is. Tehát a jövő katonája is csak a közösségen keresztül működhet, hivatásának csak ezen keresztül élhet. Ennek következtében feladata tehát nem csupán szakmai feladat, hanem az egész magyar élet megszervezésében való közreműködés. A jövő magyar katonatisztje benn kell éljen a magyarság testében, melynek minden életlüktetése rajta megy keresztül. Ismernie kell a magyarság minden rétegének életét, céljait, szellemi és anyagi vágyait, ismernie kell a magyar történelmet, a magyar kultúrát, a magyar népművészetet a magyar nyelv mélységeit, a magyarság sajátos értékeit; egyszóval az egyetemes magyar életet. Hivatásának kell érezze a nemzet többi polgári vezetőivel karöltve fenntartani és ápolni a magyar öntudatot, a magyar harci és általános erényeket, ő hivatott egyesíteni a nemzet minden rétegének felfogását a magyar Haza jelene, jövője, további élete, jó és balsorsa szempontjából. Feladata minél magasabb egyéni műveltséget, széles látókört szerezni és minél mélyebben beleélnie magát a közösségi magyar életbe.

Egy ilyen hivatástudattal rendelkező katonatiszt pedig, többé még ha akarná sem tudná magát másnak éreznie, mint polgárnak, — egyenlő egynek a többivel, anélkül azonban, hogy ez a legkisebb mértékben is érintené katonai fegyelmét, szakmai tudásának elsajátítását és lelkiismeretes, pontos kötelességteljesítését.

Az alapelvek puszta szavakkal való hangoztatása mitsem ér azonban, ha nem visszük át azt a gyakorlatba is olyan intézkedésekkel és szervezési módszerekkel, amik ezt kifelé is kifejezésre juttatják.

A múltban a tisztikarnak külön becsületkódexe volt. Világos és el nem vitatható követelmény egy tiszttel szemben a kristálytiszta becsület; de véleményem szerint a becsület fogalma egy és oszthatatlan. Nem beszélhetünk parasztbecsületről, hentesbecsületről, szolgabiróbecsületről stb., tehát külön tiszti becsületről sem és legkevésbbé oszthatjuk ketté a becsület fogalmát tiszti és nemtiszti névvel illetve. Az oszthatatlan fogalomnak ez a teljesen önkényes kettéosztása a múltban már önmagában véve elég volt ahoz, hogy a tisztikart egy külön és ráadásul egy felsőbbséges társadalmi osztállyá minősítse, hogy a nemzet többi rétegétől különválassza.

A tisztnek — bár csak a legritkább esetben került alkalmazásra — fegyverhasználali joga volt polgári társaival szemben bizonyos esetek előfordulása alkalmával. Kénytelen vagyok középkori maradványnak minősíteni ezt a visszásságot s azt hiszem egyetlen ép elme sem akad, aki ennek fenntartását kívánná. De nyugodtan menjünk egy még nagyobb lépéssel túl ezen a csökevényen. A tisztnek, de egyetlen katonának sincs semmiféle fegyverviselésre szüksége békében. A tiszt nem ellensége polgári társainak s ha nem az, nincs szüksége védelemre, mert nincs támadásnak kitéve. A nyugati nemzetek katonái a bár legyőzött, de mégis ellenséges állam területén, annak polgárai között sem jártak fegy-6