Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-01-01 / 1. szám

Bildarchiv Foto Marburg

A szent korona oldalról. Ez a nézet mulatja legvilágosabban a különböző korú és eredetű alkotóelemeket. A főrész a bizánci nyílt korona, amelyet a szent islván-kori pántokkal zárttá alakítottak és fent a négy pántot összetartó Krisztus-képbe erősített kereszttel, lent pedig a császári lánc ócskáikkal egészítettek ki.

Mit mondanak a források? A közismert hagyomány, hogy Szent István II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát, Hartvik püspöknek Könyves Kálmán számára 1112 és 1116 közt írt legendájában van először feljegyezve. A régebbi kútfők nem tudnak róla. A király legrégibb ránk maradt életleírása, az ú. n. Nagyobb Legenda, amely ugyancsak megemlékezik a koronázásról, csak a pápai áldást tartalmazó levél megérkezését említi. A kortárs Thietmar merseburgi püspök pedig azt jegyezte fel, hogy Vajk, Henrik bajor herceg veje, aki országában püspökségeket alapított, III. Ottó császár „kegyéből és bíztatására“ kapott koronát és áldást Hartvik és Thietmar értesülései közti eltérés nagy vita kiindulópontja lett, amely lényegében akörül forog még ma is, hogy kinek volt döntő szerepe a magyar fejedelemség királysággá emelésében, a pápának vagy a császárnak-e8 *. Ez a kérdés pedig a legszorosabban összefügg avval a nagy világtörténelmi problémával, hogy mint viszonylott egymáshoz akkor a keresztény

8 A korona-kérdés irodalmát itt nem adhatjuk. Csak azokat a műveket említhetjük meg pontosan cím

szerint, amelyek Kelleher bibliográfiájából hiányoznak. Az utolsó másfél évtized irodalmának áttekintését 1950-ig bezárólag l. Thomas Bogyay: Neuere Forschungen über die Stephanskrone. Das Münster IV 1951 7-8. sz. 233-34 l. A koronaküldés körül támadt vitának itteni ismertetése jelentékeny részben Deér Józsefnek a Századok 1944. évi (78. évf.) 1-3 számában megjelent magasabb szempontú áttekintésére támaszkodik

Európa két legnagyobb erőtényezője, a pápaság és a császárság, az egyházi és a világi hatalom.

Magyarok és németek sokáig egyetértettek abban, hogy Szent István királysága a céltudatos és erős II. Szilveszter pápa műve, akiknek kezében „a rómaiak birodalma felújítása“ ábrándját kergető gyenge III. Ottó csak eszköz volt. A magyar történetírók úgy látták és a köztudat ma is úgy látja, hogy István azért fordult koronakérésével a pápához és nem a császárhoz, hogy országa függetlenségét a veszedelmes német szomszéddal szemben jobban biztosítsa. Tehát már Szent István politikája igazolta az újkori magyar függetlenségi törekvéseket.

A harmincas és negyvenes évek német történetírása azonban erősen „átértékelte“ III. Ottó egyéniségét és politikájának főként keleti vonatkozásait. Percy E. Schramm kezdeményezése nyomán Albert Brackmannnál, a „deutsche Ostforschung“ vezető történészénél, a gyenge és álmodozó bábból céltudatos uralkodó lett, aki a „Renovatio Imperii Romanorum“ antikizáló leple alatt elődeinek germán-német hatalmi politikáját folytatta. Nem a pápától, hanem őtőle kapta az első magyar király uralkodói címét és jelvényeit, a koronát és a lándzsát, és ezzel ép olyan császári helytartó lett a Birodalomba bekebelezett Magyarországon, mint Boleszló Lengyelországban. Lényegében azonos eredményre jutott a magyar Tóth Zoltán is, aki különös súlyt helyezet annak bizonyítására, hogy Szent István német segítséggel és mintára építette fel a maga keresztény államát és hogy a Nagyobb Legendát egyszerűen csak kibővítő Hartvik az apostoli királyságra és a pópa szerepére vonatkozó részeket Könyves Kálmán egyházpolitikája szolgálatában koholta. A korona szerinte ugyan Rómából való, de azt az ugyanott székelő császár küldötte.

Mig a hagyományos magyar történeti felfogás hajlandó volt Szent Istvánt a „negyvennyolcas“ politikusok szemével nézni, a Brackmann-féle beállítás III. Ottó birodalmát legalábbis olyan, a kis népek felett joggal gyámkodó „európai rendező hataloménak tette meg, mint amilyen szerepet Hitler Harmadik Birodalma követelt magának.

Evvel a Brackmann részéről aktuális politikai színezetű felfogással szemben Deér József vállalkozott — nem a hagyományos magyar álláspont védelmére, hanem a magyar királyság alapítási körülményeinek mind a kútfők, mind a világtörténeti háttér, azaz III. Ottó politikája újabb vizsgálata alapján történő tisztázására. 1942-től 1949-ig mégjelent tanulmányaiban” végeredményben a következő megállapításokra jutott: Brackmann-nak és Tóth Zoltánnak a császár és Szent István, illetve a Birodalom és Magyarország közti viszonyra vonatkozó legfontosabb állításai teljesen megbízhatatlan kútfőkön vagy félremagyarázásokon alapulnak. Hasonlókép téves III. Ottó politikájának értelmezése. A „világ e csodája“ ellentétben elődei és utódai hegemoniális törekvéseivel egy olyan, bizánci mintára elképzelt államhierarchiát akart megvalósítani, amely a Rómában székelő Imperator eszmei felsőbbsége alatt az összes szuverén keresztény államokat is magába foglalta volna. Mig Lengyelország már előzőleg német hűbéres volt, Magyarország Szent István királlyá koronázásával ennek a nyugateurópai államrangsornak, nem pedig az Ottók birodalmának lett része. A királysággá emelés pedig a pápa műve volt és a magyar egyház megszervezői és első vezetői is a régi pápai missziós központ, a római

* Kellehernél hiányzik az 1949-ben megjelent két rövidebb tanulmány: Die Stephanskrone. Atlantis XXI

1949. März. 114-119 l. és A „haladó“ Szent István.

Katolikus Szemle 1949. november, 27-30 l.

lő