Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-01-01 / 1. szám

zelmultban „Magyar Országos Bizottmány“ címmel közös csúcsszervezetet alakítottak nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy így együttesen szövetkezve szorítsák háttérbe az MHBK-t. Működésüket, amennyiben egyáltalán tudomást vesznek róluk, általában meglehetős bizalmatlansággal figyelik a nagyhatalmak. A konzervatív irányzatok közül megemlítjük még Teleki Béla „Unió“ mozgalmát. Mindezek az alakulások általában korlátozott jelentőségűek és súlyuk nem igen terjed túl az emigrációs sajtó egyes lapjainak szűk olvasókörén.

A magyar emigráció reprezentáns, de egyben legtöbbet vitatott szerve a Magyar Nemzeti Bizottmány. 1948- ban az U. S. A -ban történt megalakulásakor az volt az alapelv, hogy képviselje a szabad nyugati világban az összmagyarságot, tehát az otthoniakat és az emigrációt, tagjai legyenek azok a politikusok, akik sem a kommunizmust sem a nácizmust nem támogatták. Ez az elv idáig csak részben valósult meg, mivel a szociáldemokraták belső vitái következtében a párt eddig nem jutott megfelelően erős képviselethez. A bizottmányban helyet foglalnak az 1945-ös és az 1947-es parlament tagjai. Az 1945. előtti politikai élet szereplői közül olyan volt politikusok és diplomaták, akiknek náciellenes magatartása közismert volt. A keleteurópai emigrációk között a magyar kifelé ugyan aránylag még egységesnek látszik, a bizottmányon belül azonban elkeseredett harc dúl a háború előtti és utáni irányzat hívei között. A bizottmány megalakulásakor elsősorban a 45 -utáni politika képviselőire épült, az azóta bekövetkezett kibővítések következtében azonban némileg eltolódott a konzervatív elemek irányába, akiknek egy része a megszerzett pozíciókat ugródeszkának használva követeli a bizottmány újabb kibővítését. Ez azután a teljes jobbratolódást, illetve ahhoz a háború előtti Magyarországhoz való visszakanyarodást jelentené, ami annyi kritikát váltott ki annak idején külföldön. Ilyen keretben azok, akik a bizottmányt létrehozták, legfeljebb mint megtűrt kisebbség szerepelnének. Lehetséges, hogy a bizottmánynak egy ilyen az „egység“ címén keresztülvitt esetleges ultrakonzervatív szélsőjobboldali irányban történő kibővítése az emigráns közvélemény jobbszámyának helyeslésével találkoznék, viszont teljes eltávolodást jelentene az otthoniaktól és alig. ha számíthatna a nagyhatalmak támogatására, mivel ezeknek elsősorban az otthoni magyarságra kell tekintettel lenniök. Ezért a további jobbratolódás ellen a másik oldal erőteljesen védekezik. A bizottmány jelenleg ostromlott várhoz hasonlít, amelybe a bejutást egyre hangosabban követelik a kintrekedt szélsőjobboldali csoportok. Ebbéli törekvésükben gyakran szövetségesekre találnak egyes bentlevő konzervatív elemek részéről is. A küzdelem szívósan folyik a kulisszák mögött és az egyes szenzációk, mint pl. az Eckhardt Tiborféle összeférhetetlenségi ügynek az emigráns sajtóban való tendenciózus kommentálása, mind ennek a harcnak egy-egy külső megnyilvánulása.

Egyesek szerint a Nemzeti Bizottmányon belül mutatkozó feszültség azzal magyarázható, hogy az annak idején náciellenes magatartást tanúsító konzervatív körök, akik most a bizottmány tagjai, kifelé az emigrációs tömegekben fellelhető legitimista, horthysta, szélsőjobboldali „vonalakra“, csoportosulásokra próbálnak építeni, illetve egy a haladóbb szellemű politika ellen irányuló láthatatlan, de egységes front összehozásán fáradoznak.

Gyakran csoportosítják a magyar emigrációt évszámok szerint is, legtöbbször az 1944/45-ben, illetve 1947/48/49-ben kimenekültekről beszélve. Bármenynyire is elhibázott dolog lenne az emigránsokat évszámok szerint csoportosítani, bizonyos általános tendenciák kétségkívül fennállnak. Az egyik oldalon vannak a régi világ hívei, a szélsőjobboldali és a magát konzervatívnak nevező oldal követői, míg a másik oldalon találjuk mindazokat, akik állást foglalnak a régi Magyarország restaurálása ellen. Persze itt nem az évszámok a fontosak, hiszen itt két Magyarország áll szemben egymással, a régi, amit sokan szeretnének visszaállítani és az ettől eltérő új Magyarország, ami a haladóbb gondolkodású emigránsok lelkében él. Érdekes, hogy amíg az új rend hívei pártkeretekbe tömörülnek, addig a múlt restaurálásával rokonszenvező irány pártokba való tömörülés helyett inkább egyes rutinos politikusok körül csoportosul, mintegy egyéniségekre épített politikát folytat, amit akár tekintélyi elvnek is lehet nevezni. A konzervatív illetve szélsőjobboldali irányzat legfőbb jellemzői a túlzott érzékenység a múltat érő jogos kritikával szemben, a jogfolytonosság, a Szent István-á birodalom emlegetése (amikor nem definiálják pontosan, hogy egyházi vonatkozásról, államalkotói géniuszról vagy országhatárokról van-e szó) az „ezeréves magyar igazság“ stb. kihangsúlyozása és legfőképen az, hogy Magyarország tragédiáját csak 1945-től kezdve számítják, amikor is ők kiosöppentek a hatalomból.

A bizottmányt különben gyakran érik nem politikai jellegű kifogások is, amikor a pártpolitikai elfogultsággal nem vádolható bírálók többek között azt nehezményezik, hogy kultúrális téren, ösztöndíjak létesítése magyar diákok számára, idegen nyelvű kiadványok publikálása, a menekültügyi szociális szolgálat és hasonlóak terén nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Kétségkívül az a belső harc, ami kezdődött a jobboldal pozícióharcával és automatikusan a másik fél védekezését váltotta ki, idáig az alkotó munkát nagy mértékben lehetetlenné tette. Mindezért viszont nem lehet kizárólag a bizottmányt hibáztatni, hiszen ennek eredményes működését az általános emigrációs pszichológia nehezíti meg.

A NEMZETKÖZI EMIGRÁCIÓS SZERVEZETEK.

Mielőtt az egyes szervezetek érdemi tárgyalására térnénk, két érdekes jelenségre szeretnők felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy amíg az U.S.A. részéről egyre fokozódó érdeklődés nyilvánul meg a vasfüggöny mögül kimenekülő politikai emigráció iránt és igyekeznek annak helyzetét minél jobban megkönnyíteni, addig a nyugateurópai hatalmak sokáig meglehetősen tartózkodóan viselkedtek e kérdésben. Igen sok emigránst keserített már el az a közismert tény, hogy a Nyugateurópába került volt közéleti szereplők legtöbbször csak DO-ként mint tanulatlan munkás (kórházi szolga, mezőgazdasági napszámos, stb.) remélhetnek „boldogulást“. Ennek következtében jóformán mindnyájan igyekeznek a legelső adandó alkalommal hátat fordítani azoknak az európai országoknak, amelyekről az iskolában annak idején mint világot rendező nagyhatalmakról tanultak és amelyeknek vendégszeretetét most csak ilyen sanyarú formában élvezhették. A különböző emigráns szervezetek felé amerikai részről mutatkozó érdeklődéssel szemben sokszor igen szegényesen hat az a csekély figyelem, amire a nyugateurópaiak az emigrációt eddig méltatták. Mi sem jellemzőbb erre annál mint az, hogy még az európai hatalmaktól létrehozott és támogatott Egyesült Európa mozgalom legismertebb keleteurópai képviselői közül is nem egy lakik Amerikában.

Mindezt azután a kiábrándult emigránsok gyakran magyarázzák úgy mintha a nyugateurópai hatalmak mór eleve feladták volna annak a gondolatát, hogy vall