Új Korszak, 1934 (1. évfolyam, 2-18. szám)
1934-09-21 / 12-13. szám
12—13. szám. ÚJ KORSZAK 3. oldal. Különvélemény. „Egy haladó“ aláírással, egyik lelkes kollégánk, az Új Korszak fölhívására, több fontos érv fölsorakoztatásával amellet tör pálcát, hogy mi, progresszív tanítók külön egyesületbe tömörüljünk és sürgősen alakítsuk meg a Szabad Egyesületet. Ellentmondók. Nem tartom sem időszerűnek, sem célszerűnek egy olyan egyesület megalakítását, melynek tagjait, nyílt színvallásban kifejezett haladó programja miatt épp úgy üldöznének mint az Új Korszakot. Hiszen az egyház és egyes tanfelügyelők nyílt és titkos terrorja miatt ma is sokan nem merik járatni az Új Korszakod 1 És ezen a félénkségen nem szabad megbotránkoznunk, mert tudni kell, hogy a tanítói függetlenség csak fikció, amely a valóság tükrében alig ér többet a láncra fűzött rab szabadságánál. Példával szolgálhatok. Itt történt nemrég a környékünkön, Szőgyénben, hogy a r. k. egyház az egyik tanító állására, aki ott a feleségével együtt működik s véglegesen volt megválasztva már 4 év óta, pályázatot hirdetett, amit a tanfelügyelőség sem akadályozott meg és a képesített tanító helyére egy képesítetlent, de prohaszkás tanítót választott meg. Nemcsak fölháborító, hanem törvénytelen is az eset, melynél legjellemzőbb a helyi potentátnak, a plébánosnak az elbizakodottsága, hogy képes szembehelyezkedni a világi és egyházi törvényekkel, bízván abban, hogy ezt megtorlás nélkül teheti, hiszen csak tanítóról van szó 1 Igaz, úgy hal. lóm, a felsőbb egyházi hatóság már okosabb volt, nem vette tudomásul a törvénytelen választást. De még jellemzőbb és elitélendőbb a kollégák eljárása, akik ahelyett, hogy egységesen állást foglaltak volna üldözött kollégájuk mellett, akadt kettő, aki a papi terror hatása alatt szintén a véglegesen megválasztott kollégájuk ellen adta le szavazatát. Megérdemelnék, hogy nevük kiírásával a tanítói nyilvánosság megvetésének tegyük ki őket. Viszont a bajban hűségesen kitartó kollégákat testvéri szeretettel üdvözöljük. így kell tenni Bíró kolléga, meg a többiek, akik üldözött kollégátok mellett foglaltatok, állást, helyesebben az igazság mellett, mert: ma nekem, holnap neked. A mai helyzet tiszta képét adja ez a szőgyéni törvénytelen választás és a folytatása, hogy sem a plébánosnak, sem a világi hatóságnak, amely nem akadályozta meg ezt a nyílt törvényszegést, nem lesz bántódása. Nem kell tehát Szabad Egyesület, hanem legyen benne mindenki az Általánosban ! És ha ott vagyunk: vigyük be oda a progresszív gondolatot és programmunkat igyekezzünk ott, az egyesület kebelében valóra váltani. Nem lehetetlen ez, csak megfelelő előkészület kell hozzá és azután a választásoknál adjuk szavazatunkat azokra, akikről tudjuk, hogy föltétien hívei a haladásnak. Nem azt mondjuk mi, hogy az Általános nem végez termékeny, eredményes munkát, mert hiszen a tények bizonyítják, hogy van dalárda, van könyvesbolt, lesz Tanítók Háza és távol áll tőlünk ezeknek a jelentőségét lekicsinyelni, de ez nem elég és ez nem egyetemes, mert itt vannak olyan sérelmek, melyek égető sebei tanítói életünknek. Itt van például a szolgálati évek be nem számításának rendezetlensége, az állampolgárság utólagos megtagadásából származott nagy anyagi vesztességek. A személyi sérelmeken kívül a kulturális sérelmek: az iskolák elhanyagolt állapota, a tanítóképzés korszerűtlensége, a magyar taítóság teljes mellőzése a tanfelügyelői és más hivatalos helyekről. Ezeknek az igazságos megoldását kell kiverekednünk és ezek vannak olyan fontosak mint azok, amelyekre eddig koncentráltuk erőnket. Nem kell tehát Szabad Egyesület, hanem be mindenki az Általánosba és induljon meg ott a harc, mely a magyar tanítóság igazaiért mindnyájunkat eggyé forraszt. Egy másik haladó. A mexikói elemi iskolákban 1927.-ben a tanulók száma 123.929 volt, ma 187.496. A tanítók száma 3039-ről 4732-re emelkedett. 47 tanfelügyelő, 375 igazgató és 626 iskolaszolga van. 1933-ban 1 tanítóra 42 tanuló, 1 igazgatóra 365, 1 tanfelügyelőre 3348 és 1 iskolaszolgára 231 tanuló jutott. Az állam összkiadásának 15°/0-át fordítják az iskolákra. Ezt 1940 ig fokozatosan 5®/o-kal emelik fel. A progresszivitás realizálása. A világnézeti, evaluciós mozgalmak kontúrjait bármely oldalról nézzük is — bizonyos analízisen túl kontaktust találunk, nevezhetnénk azt hasontörekvéseknek is, ha ébresztő tudatosításukat nem választaná el három princípium, mely az igazságkeresésnek mindenkori velejárója. Ez a három gyök : érzelmi, misztikus és észszerű. A társadalmi rend fejlődésében és annak bármely fázisában, ha váltakozva is, de feltalálhatjuk az érzelem, misztikum és észszerüség logikáját. Az első kettő minden korban a vallásosság eszköze volt, míg az utóbbi a tudományos szabadkutatás elmaradhatatlan kísérője. A kereszténység, mely elismerten a leghatalmasabb világszemléleti megnyilatkozásként indult, — e két princípiummal hódította magához a tömegek millióit- Azonban, mint minden mozgalom, ez is az anyagiak elosztásának egyenlőtlenségéből keletkezett, csakhogy végrehajtásánál az érzelem, ápolásában a misztikum foglalta el a főhelyet. Kezdetben, midőn még a kommunisztikus alapon álló keresztény egyház félő függőségben volt az uralkodó kapitalista renddel, a szegények gyámolitása volt az egyetlen lehetőség, mely a pártfogásnélküli szegényeket az érzelmien emberi kér. egyházhoz vonzotta. Az egyház fejlődésével párhuzamban fogyott az érzelem s nőtt a misztikum. A szegények gyámolitásából a lelki szegények ápolása lett. Az egyháznak ez a korszaka volt a leghoszszabb, mely ugyan kitermelte magának a teológiai aranykorát, de érzelmi és észszerű momentumokban nagyon elmaradt. A tömegek anyagi gyámolitása megszűnt; a nagybirtokrendszerben osztozkodó egyházférfiak már nem voltak alkalmasak a tömeg szimpátiájára, gondoskodni kellett valami új eszközről, szellemi injekcióról, mely a megingott tekintély misztikumát a mérleg másik oldalán helyre billentse. Katolikus, de általában mindenféle egyházi megmozdulások keletkeztek a múlt század végefelé s megállapíthatjuk, hogy ezek a felekezeti renaissance-ok korunkban érték el fejlődésüknek mélypontját. A kát. akció, Prohászka-körök, református mozgalmak aktivitásukba már beviszik az észszsrűség logikáját is. Elismerik a szellem és anyag kölcsönhatását... „s a helyes szellem-erkölcsi fejlődés szempontjából is fontos előfeltétel bizonyos fizikai és anyagi jólétminimum“ (Új Élet 1933). Látszólag tehát eljutottak a szocializmus határáig, mely mindezt akarta, sőt hatalmas munkásszervezettségével a „létminimumot“ el is érte. Tehát csak látszólag, mert a Krisztusban újra-éledt keresztényi gondolkodás minimumról beszél akkor, midőn a valóságban minden embert a maximum illeti meg, — már csak azért is, mert „Krisztusban mindnyájan testvérek vagyunk, akiknek az élet minden javához egyenlő joguk van, úgy szellemileg, mint anyagilag.“ Az egyházak végső kísérlete — a tömegek megtartásáért —, helyénvalónak tartja felvetni a munkéskérdést, mint olyat, mely korprobléma, de a korporativ rend elméletének felállításán túl megáll, mert a kapitalizmus eltüntetésénél ő maga is érdekelve lenne. A merészebb keresztényszocialista teoretikusok valahogy mégis átsegítették egyházaikat az akadályon ; konföderációs csúcsszövetségbe szorítanák az egész államgépezetet, melyben csak két rend lenne — munkások és munkaadók. De még ez sem biztos, meg kell várni — hangsúlyozzák —, mig a tömeghangulat megérik a korporációs rend kiépítésére. Tehát nekik nem sietős a dolog. A progresszív intellekluelek mozgalma a helyzet felismerésében, az idegen törekvések taglalásában már reálizálódik. Az észszerűség logikája az érzelmi megoldásokat kikapcsolja, mert bűnös mulasztást követ el az az orvos, aki betegét sajnálja megoperálni, hagyja arra az időre, midőn majd az megerősödik kissé. A rendi megoldás bármennyire igyekszik is magára ölteni az észszerűség álarcát, kilátszik alóla az érzelmi szimpátia — a kapitalizmus iránt. Ez azonban érthető is, mert az egyházak hierarchikus berendezettsége maga is kapitalisztikus jellegű. Mi tudjuk azt, hogy korunkban a vallásosság még tömegigény, mely a társadalomnak dinamikus kirobbanását bizonyos fokig visszafojtja s mint 2 ezer éven ót megszokott intézményt nem lehet kikapcsolni a jövő kiépitésénél, de ismerjük az egyházaknak azt a bizonyos antipátiáját is. mely minden szabad-véleménynyilvánitással szemben megnyilatkozik s éppen ezért mint államhatalmi tényező képtelen lenne egy tiszta demokratikus ideológia mesgyéjén meg is maradni. Az államhatalom egyházias jellege, legyen az bármelyik, felidézné a hítujitáskorabeli szupremácia harcait, ami csak újabb, zsibbasztó Fehérhegyhez vezetné a misztikum által megtévesztett emberiséget. Az az új korszak, mely a progresszív intellektuelek elgondolásában indul a jövőjéért, mentes minden felekezeti, ideológiai elfogultságtól; demokratikus államrendszeréért mindent megtesz, mert sorsának biztosítékát csak abban látja. (bá-Sz.) ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Hozzászólás a polgári iskola kettéválasztásához. Bakonyi István hozzászólást kér a Magyar Tanító nyári kettős számában a polgári iskola reformjáról írott cikkéhez. íme I Csodálkozunk azon, hogy a demokrácia lényegéről közölt mély észrevételei után Bakonyi István játszi könnyűséggel osztályozza az embereket „jobb“ és „alacsonyabb“ körökre. Ezt nem szabad. Ezt az osztályozást már semmi sem választja el attól a kívánságtól, hogy a „jobb“ körök tiszta erkölcsű és fenkölt jellemű gyermekei számára szelektív magán-intézeteket állítson fel a demokratikus államhatalom, mert csakis ezen a módon szolgálhatja az igazi demokráciát. Nem tételezzük föl, hogy Bakonyi István tudatosan követett el ilyen vaskos tévedést, mert ez azt jelentené, hogy nem kívánja az „alacsonyabb néposztály számára ugyanazokat a művelődési feltételeket, melyeket a „jobb“ körök kizárólagos jogának tart. Egyszerűen megtévesztette őt az a nehézség, melyet a kötelező polgári iskolában a fegyelmezés gördít a tanító munkájának az útjába. Itt azonban figyelmeztethetjük Bakonyi Istvánt arra, hogy a modern pedagógia úgy a fegyelmezés, mint az erkölcsi nevelés területén igyekszik kikapcsolni a jutalmazást és főleg a büntetést, mint fegyelmező és nevelő eszközt. Abszolút viszonylatban nullával egyenlő a gyermek jó magaviseleté, ha háta mögött ott áll a nem kötelező iskolából való kizáratás veszedelme rossz magaviselet esetén. Éppen így nullával egyenlő annak a jó cselekedetnek az értéke, melyet dicséret, vagy éppen túlvilági jutalom elnyerése reményében tesz az ember. Mindezeknek figyelembevételével nem szabad fegyvertelennek érezni magunkat a legvásottabb gyermekek körében sem. Minden gyermek képes szeretetre, ha erre nem, akkor bizonyos fokú ragaszkodásra tanítója iránt: ez legyen az a bástya, melyen annak a bizonyos „alacsonyabb“ osztálynak állítólagos „alacsonyabb“ ösztönei és ó borzalom, erkölcsi terheltsége megtörik. Az a tanító, akit növendékei szeretnek, sosem panaszkodhat tanítványai fegyelmetlensége miatt. Bizony Bakonyi úr I Ami pedig a tárgyi előmenetelt illeti a kötelező polgári iskolában, megállapításai téves konklúziókon alapulnak. Nem „elit" és „plebejus“ osztályok felállítására van szükség a kötelező és nem kötelező szaktanítási rendszer behozatalával, hanem igenis az általánosan kötelező művelődés elvén belül kell megtalálni a módot arra, hogy ebből az elvből mindenki a legnagyobb pluszt könyvelhesse el a maga számára. Reméljük, hogy a pszihoanalitikai metódusok egyre nagyobb arányú fejlődése legyőzi úgy a gyermekek egyeseiben, mint tömegében rejlő gátlásokat és akkor a kötelező polgári iskola valóban olyanná lesz, mint elgondolói koncepciójában. Addig azonban magunknak kell, saját tudásunkra és intuíciónkra támaszkodva, néhány kirívó visszamaradás meggátlósára lehetőséget találnunk. Tessék megpróbálni: kétségtelen, hogy 70%-ban sikerül. Gondolnunk sem szabad tehát a Ba-
