Új Kelet, 1998. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-06 / 81. szám
8 1998. április 6., hétfő Kultúra Meghalt egy igazi ember, egy nagy színész M i a nyíregyházi színházban tudjuk róla, hogy rendkívüli személyiség volt. A megyehatáron túl már nem tudják, csak esetleg elhiszik. Harminc évvel ezelőtt ismertem meg, karizmatikus egyénisége, az örök ellenszegüléstől izzó mondatai az első találkozásunkkor lenyűgöztek, a már fiatalon is kérlelhetetlenül konok moralista kirívó karizmája engem, az akkor még éretlent megejtett, és huszonöt évig is eszemben tartottam, szívemben őriztem akkori találkozásaink emlékét. 1993-ban boldog voltam, hogy itt találtam őt a nyíregyházi színházban. Igaz, egy csöndesebb, fáradtabb, elhasználtabb ember fogadott, de a rengeteg munka során és sok-sok fontos beszélgetésben, mégis mindig, mindenkor, újra és újra kigyúlt. Erős jelenlétű ember volt, tehát törvényszerűen küzdelmes volt a vele való együttműködés, de éppen ezért csodás is egyben. Állítom, korosztályának legnagyobb tehetségű, legszuggesztívebb színésze volt, mindössze az élethez, a neki kiszabott időben való létezéshez volt teljesen tehetségtelen. Soha egyetlen egyet nem lépett azért, hogy elismertebb, sikeresebb jobban kereső legyen. Soha nem hazudott, ha állásfoglalásra kényszerítették. Soha nem hagyta szó nélkül, ha megsértették méltóságában, ha igazságtalanság érte őt vagy mást!... Soha nem volt szolgalelkű, elvtelen. Soha nem törte le senki kedvét, soha nem minősített senkit félvállról. Komoly ember volt, olyan, akinek anélkül járt a tisztelet és szeretet, hogy azt ő bárkitől is — egyébként joggal — elvárta volna. Egyszerű, kis igényű, puritán életet élt. Nagy fájdalmairól tapintatosan hallgatott, a neki jutott apró örömeit pedig megosztotta velünk, legyen az egy jó falat, egy finom pohár ital, vagy egy fél napnyi boldogságot remélő tervezge- tés. Soha senkit nem zavart, nem zalkatott föl, de soha senkitől nem is hagyta megzavartatni magát. Rigolyás volt és bájos, morózus és ironikus, keserű és jópofa, bölcs és játékos. Tapasztalt, sokat megélt férfi volt, akinek a szíve mégis mindig legyőzte az eszét. És soha senkinek nem ártott, csak saját magának. Zárkózottsága, szemérme, elkülönülése ellenére rajongva szerette mindenki, pályatársai és a közönség egyaránt. Egyetlen látványos vagy hivalkodó megnyilvánulását sem csíptem el - sőt! amiből kiviláglott volna, hogy a legjobb lelkű valaki volt, akivel harminc év alatt találkoztam a színházi világban. És még sorolhatnám, sorolhatnám erényeit, furcsaságait, de megakadok, mert ez, tennem sajnos már késő!... Ott halt meg közöttünk, a színészház második emeletén, magányosan. Egy olyan héten halt meg, amikor nem voltak sem próbái, sem előadásai. Még holtában is alázatos volt hivatásával szemben!... Péntek éjszaka, amikor szemlét tartott az orvos, a rendőrség, döbbenten ténferegtünk a folyosón. Szombat reggel, még mielőtt szóltam volna, „kenyeres pajtása”, Bajszi a színház büféjében törzshelyén a székét ráfordította az asztalára, a felfordított szék lapjára ráfordított egy hamutartót. Az asztalon még égett egy gyertya is. Igen, azt hiszem, oda, ahol naphosz- szat többnyire szótlanul és egyedül üldögélt, mind úgy szeretnénk, ha soha többé nem ülne le más. Ott a helye köztünk. És ezen a szombaton hirtelen mindannyian a szokásosnál jóval csöndesebben beszéltünk, mint egyébként, s egyszerre mintha valahogy jobban is kezdtünk volna figyelni egymás mondataira. Mintha aznap mindenkiről lehullt volna a köznapok sallangja, igen, szombaton mindannyian a saját hangunkon szólaltunk meg, kár, hogy ehhez ez a mély és igazi szomorúság szükségeltetett. Tény, hogy elkezdődött bennünk Szigeti András hiánya!... Szoktuk nagyszájúan mondani, „nincsenek pótolhatatlan emberek”!... Vannak. Szigeti Andris az. A nyíregyházi színházban pótolhatatlan mint művész, kollégái szívében pótolhatatlan mint ember. Őt halva találtuk pénteken, és az élet szombaton ment tovább, rohadtul ment tovább, nagyon rohadtul!... Aznap este két előadásra is gyűlt a közönség. A nagyszínpad kulisszái között ki-be jöttünk egy komédiából, s míg odabenn telt pofával mulattattunk, a színfalak mögött mindvégig gyász költözött kifejezéstelen arcunkra. Csibész foglalkozás. Szombat este, másnap, hogy Szigeti Andrist halva találtuk, a nagy nézőtéren a publikum egy víg történetet láthatott a nyomorúságról, a pénztelenségről, a deklasszáló- dásról, a kisszínházban pedig arról, hogyan tébo- lyodik meg valaki a magánytól, a kilátástalan- ságtól. Aztán elmúlt ez a nap is, és elmúlik az évad is, és jövőre a Mensáros-, a Pankotay- mellé elnevezünk egy Szigeti-bérletet is!... D e hogy igazából ki volt ő, mi volt ő, azt már csak mi tudjuk, mi őrizhetjük meg magunkban, a nyíregyházi kollégák és a nyíregyházi közönség, akiknek a közelében élt, dolgozott és meghalt. Isten vigyázza nyugalmát az örökkévalóságban! Verebes István Szabadúszás a Bárkával Szülői szerepben Trisztán és Izolda „Gyerekként eleven volt, élénkebb, mint a társai, jó fejű, számtalan dolog érdekelte. A sokoldalú, életvidám egykori kisfiú ma már komoly, megfontolt fiatalember. Bárcsak sok hasonlóan sikeres gyerekünk lenne, aki meg tudja valósítani álmait!” - mondta Szerdi Béla, a berkeszi gyermekotthon nevelője régi kedves „fiáról”, Kálid Artúrról. Immár tíz éve, hogy a fiatal, tehetséges srác feltűnt a Ki mit zud? színpadán, s belopta magát a zsűri és a tévénézők szívébe. A színésztársadalom keblére ölelte, s e társaságból választotta élete párját, a szép és kedves színésznőt, Murányi Tündét. Artúr színész lett, mert az akart lenni, igazi, szerető családban él, mely nemrégiben kéttagúból háromtagúvá nőtt, hiszen decemberben „beállított” “Pockos”, Tamás Ábel. Boldog, kiegyensúlyozott házaspárhoz látogattam Budapesten. Babus Andrea (Új Kelet)- Viszonylag gyakran járok vissza Szabolcsba - meséli a családfő —, kötődöm Berkesz- hez, főként a Szerdi családhoz. Időnként Kisvárdán is megfordulok, ahol a Bessenyei György Gimnáziumban tanultam. Fellépőként két alkalommal látogattam haza, a Ki mit tud?-gálára Nyíregyházra, majd egy Kisvárdán rendezett jótékonysági gyermek-szépségversenyre, melynek bevételét a nevelőszülőknél élő állami gondozott gyermekek támogatására fordították. Létrejött az Élet-Tér A Gyermekekért Berkeszen Alapítvány, melynek én is az alapítója vagyok. Egy televíziós szerencsejáték népszerűsítő adásában Schütz Ilával közösen nyertem hétszázezer forintot, ezzel teremtettük meg az alapítvány tőkéjét.- Mikor hagyta el Szabolcs- Szatmár-Bereg megyét?- Tíz évvel ezelőtt költöztem Budapestre, miután sikeresen szerepeltem a Ki mit tud?-on, majd főiskolás lettem.-Hogyan tervezte az életét, amíg fel nem vették a főiskolára?- Erre készültem, nem is tudtam elképzelni, hogy nem sikerül, de ha így történik, akkor egy évi munka után felvételiztem volna a tanárképző főiskolára. Visszamentem volna Berkeszre tanítani, mert úgy éreztem, megtalálnám a hangot az ottani gyerekekkel, talán mert én is onnan jöttem.- Milyen érzelmekkel gondol vissza a berkeszi évekre?- Nem hagyott bennem kellemetlen élményeket a nevelőotthon, persze felhőtlennek sem nevezhető a gyermekkorom... de hát kinek az? Az ott töltött esztendőknek köszönhetem például, hogy a mai napig tudok batikolni, kötni, hímezni, varrni. Amennyiben volt valakiben megfelelő ambíció, s melléállt egy-egy biztató pedagógus, sok mindent el lehetett érni.- A Ki Mit Tud?-on úgy vélte az egyik zsűritag, ha el akarja hitetni a közönséggel, hogy Ön egy szőke herceg, akkor el is tudja hitetni... Találkozott már érdekes feladatokkal, felkérésekkel?- Egy germán legenda alakját, Trisztánt merész vállalkozás volt rám osztani. A szőke herceg tipikus esete. Az Amit a lakály látott a kulcslyukon át című előadásban pedig Vasvári Emesével ikerpárt alakítottunk.- Mely darabokra gondol vissza legszívesebben?- A legkedvesebb a Trisztán és Izolda, mely azon túl, hogy izgalmas feladat, „segített” megtalálni a feleségemet, Tündét, akit már korábban is ismertem, de csak e darab bemutatásakor néztünk egymásra valahogy másképp. Szeretem a Dombot, a Jób könyvét, a SÖR-t, és a lassan a négyszázadik előadást is megérő Padlást, melyben Barabás B. Barabást játszom. Ez utóbbi egyébként az egyetlen olyan darab, amelyben énekelek is.- Filmez, szinkronizál, játszik. Melyik ál! legközelebb a szívéhez?- Mindhárom más-más koncentrációt igényel. Sok színészhez hasonlóan színpadon szeretek lenni a legjobban, hiszen ott közvetlen visszajelzést kapok a közönségtől. A szinkronizálás gyermekkori vonzalmam, kedvelem a rádiójátékokat is, de szeretek és szeretnék filmezni is. Nagy siker volt az Angyalbőrben, játszottam az Istállóban, a Szabadság tér 56-ban...- Szabadúszó lett. Miért?- Mindig is hangoztattam, hogy néhány év elteltével szabadúszó szeretnék lenni. Amikor megtudta Szirtes Tamás - egykori osztályfőnököm —, hogy azzá is váltam, azt mondta, igazam van: nekem egy színház kevés. Tény, speciális személye vagyok a magyar színházi életnek, s egy társulatban nem tudnak annyi szereppel ellátni, amennyi szakmailag kielégíthetne, emellett a szabadság sem utolsó szempont.- Változtatott Önön az apaszerep?- A jellemem nem változott, hiszen akkor egész addigi életem nem lett volna igaz, de a vállalásokban jelentősen megnövekedett a szerepem. Még többet dolgozom. Szinkronizálok, s áprilistól új darabot próbálok. Hiányzik a színpad.- A kisfiúnak miért lett Winkler Tamás Abel a neve?- A számomra nagyon kedves Winklerék a nevükre akartak venni, de az édesanyám nem mondott le rólam. Amennyiben sikerült volna, a Winkler Tamás nevet viselném. Ezért lett ez a gyermekünk neve, az Ábel pedig Tünde ötlete volt, mert ez egy gyönyörű bibliai név... Ha lánynak születik, Rebekának hívnák.- Vannak-e szerepálmai?- Már két alkalommal „találkoztam” a Rómeó és Júliával, Baltazárt, majd Benvoliót elevenítettem meg, de eddig még csak nekem jutott eszembe, hogy eljátsszam Mercuüót. Talán majd harmadszor... Némi elégtételt jelent, hogy a nagy sikerű Rómeó és Júlia-feldolgozásban, ahol Leonardo DiCaprio alakította Rómeót, egy tehetséges, hozzám hasonló fizimiskájú színész volt Mercutió. Őt szinkronizálva elmondhattam azokat a sorokat, melyeket színpadon eddig még nem. Almom még Jago és Lucifer is.-Murányi Tünde neve szépen cseng a magyar színház világában. Honnan is indult a temperamentumos, tehetséges fiatal lány, aki azóta sikeres színésznő, s akinek életével néhány éve összekapcsolódott Kálid Artúr sorsa?- Tatabányán születtem, Tatán érettségiztem, majd jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára.- Hogyan került közel a színészmesterséghez ?- Festő szerettem volna lenni. Nem vettek fel. Budapestre költöztem albérletbe, s díszletfestő lettem. „Hátulról” közelítettem a színházhoz. Sikeresen felvételiztem a Színművészeti Főiskolára.- Erezte már úgy, hogy megbánta?- Semmit sem bántam meg. Terhességem idején díszletet terveztem, előbb-utóbb szeretném összegyűjteni az írásaimat is, melyek leginkább gondolatok, töredékek... Engem önmaga az alkotás érdekel. A színház pillanatnyilag a legizgalmasabb.- Szerepálmok, kedvenc darabok léteznek az Ön számára?- Szerepálmom nincs, mindent eljátszhatok a Bárkában, amit szeretnék. Legszívesebben a Trisztán és Izolda című darabra gondolok vissza, de nagyon szerettem a Bűn és bűnhődést, a Rómeó és Júliát, örömmel játszottam Nyilas Misit, sőt azokban a darabokban is szerettem játszani, amelyek megbuktak... Élveztem a Mesél a bécsi erdőt, és a Liliomot is Gáspár Csám- pival.- Hogyan egyeztethető össze a színésznő temperamentuma és az anyaság?- Jelenleg a kisfiámon „élem ki” minden tehetségemet, vele tudok legjobban kiteljesedni. „Pockos” születésével megváltozott az életem: nagyon „kerek”. A gyermekünk egészséges, okos, nyugodt, barátságos. Sugárzik belőle valami költőiség, légiesség, amit én annyira imádok! Születéséig nem tudtam, mi az: aggódni - s közben meghaltam a színpadon. Most már tudom, mit jelent: amikor egyszer édesanyámék vigyáztak a gyerekre, s mi kimozdultunk, olyan ideges voltam, hogy majdnem megbolondultam... A lakásunk „kifli” alakú, s így a konyhába már nem hallatszik, ha Tamás Ábel gőgicsél. Azért, hogy a konyhában is nyugodtak legyünk, felszereltük a „babarádiót”. A kiságyon egy készülék van, mely Pockos minden „megnyilvánulását” továbbítja a konyhába, ahol kihangosítottuk. Ezzel csupán az a baj, hogy néha a taxisok is beleszólnak... s röpköd néhány nyomdafestéket nem tűrő szó...- Éppen akkor született a kicsi, amikora Vígbői „átevezett” a Bárkába... Miben más a Bárka, mint a többi színház?- Igen, akkor jöttem cl, amikor „vízre bocsátottuk” a Bárkát. A szándékukat ismerem, hogy hogyan valósul meg, azt nem tudom, hiszen nem vagyok köztük. A Bárka igazi közösségi alkotás. Működik egy írói műhely, s úgy is születnek darabok, hogy a színész improvizál, az író pedig ott ül és lejegyzi. Összesen körülbelül harmincán vagyunk, s a „munkakörök” között átfedések vannak - én például díszletet is tervezek... — Mikor tér vissza a színpadra?- Olyan távolinak tűnik a színház... május 23-án álltam utoljára a publikum előtt. Vissza kellene venni a szerepeimet, a Bárkában a Szent- ivánéji álmot, a Vígben a Co- lombe címszerepét, az Össztáncot, de állandóan tologatom... Ősszel megyek vissza. Tervezgettem, hogy már áprilisban játszom a Szentivánéji álomban, s részt veszek a májusi Leningrád-Moszkva turnén... Nem így lesz. Kijárunk sétálni a Duna-partra, s magamra is vigyáznom kell. Az évad végéhez „hozzácsapom” a nyarat, s ősztől indulhat a Bárka. Addig a fiunknak van rám igazán szüksége.
