Új Kelet, 1998. március (5. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-27 / 73. szám

Buzogány Béla, a Talán Teátrum „szülőatyja” 1998. március 27., péntek „Összetart a közönség szeretete” Színházi Világnap Palotai István (Új Kelet) A mai napon, mielőtt az esti előadás elkezdődne, a világ összes teátrumában ki­lép valaki a függöny elé, és ünnepi köszöntőt mond. Ma van a Színházi Világnap. A beszédek aztán lehetnek né­hány szavasak vagy vég nél­küliek, ünnepélyesek vagy tárgyilagosan szárazuk, böl­csek vagy bolondok: az ered­mény ugyanaz; a publikum kicsit feszeng, majd meg­könnyebbülten tapsol, ha vége a „ceremóniának”. Mire jó hát ez az egész? Színházi Világnap? Miért? Mi változik ettől? Mire fi­gyel jobban ettől ma bárki is? Egyáltalán ki az, aki ünnepel? Netán ma tombo­ló sikert aratnak majd az unalmas fércművek, a csap­nivaló előadások is? Vajon mit akar a világ azzal, hogy immár az év majd minden napján ünnepel valamit? Olyan ez már, mint az ima­malom: monoton és súlya- vesztett, elcsépelt és banális. Ugyanolyan sztereotip, mint az a kijelentés, hogy a szín­ház minden nap ünnepel. Ez világos. Akkor miéit kell deklarálni? Vagy ha igen, akkor azt miért nem, hogy kék az ég, és az eső nedves? Valljuk be őszin­tén, hogy nem nekünk van szükségünk erre a világnap­ra, hanem ennek a semati­zált, a falkaszellemet előny­ben részesítő világnak, amely arra törekszik, hogy lassan mindent egyformán és egyszerre csináljunk, ne­tán egyszerre együnk kel­káposztát! Természetesen azoknak nagy ünnep a mai, akik a színházak vagy a színházi világ „elméleti vezetői”, és abból élnek, hogy okosakat mondanak. Nem akarok igazán ün­neprontó lenni, de meg kell mondanom őszintén - már csak a Színházi Világ­nap tiszteletére is —, hogy a teátrumoknak hozzáve­tőlegesen akkora szüksé­gük van rájuk, mint a ha­laknak a biciklire... A színház ünnepe az a múló pillanat, amelyik mégis örökre a szívünkbe égeti magát. Lelkünk vi­rágkosara, amit például rá gondolván Ladányi Fe­renc elé teszünk, ha Peer Gynljének emléke gyer­tyát gyújt szívünkben. Mert ünnepelni csak csendben és önmagunk­ban érdemes. Persze csak akkor, ha van mit. Mindenesetre a mai intéz­ményesített kötelező egyiitt- gondolkozás remek alka­lom rá, hogy kimondjuk: hazánkban a színházművé­szek ma a nyomorküszöb közelében élnek! Igen, Thália papjai ennyit érnek nekünk. Színházaink sorva- doznak, óráról órára élnek, és lassan immár mindent kénytelenek el- és felvállal­ni, hogy a felszínen marad­janak. Színműíróink java hallgat, mint a sír, és még jobb, ha reklámszlogenekct farag, és nem jár úgy, mint az a koszoaís költőnk, aki portásként tengeti életét. (Őt persze majd a Költészet Napján ünnepeljük...) Ez van. Ez a realitás. Képmutatás. így aztán jobb, ha hall­gatunk, és nem rendezünk ünnepeket... zi előadásokat tartani, ma még nem létezik a városban. A Talán Teátrum bevallottan azzal a cél­lal alakult, hogy a magas színvo­nalú zenei kultúra mellé a szín­házművészet is felzárkózzon Nyírbátorban. Az együttes tagjai olyan amatőrök, akik kenyér­kereső foglalkozás mellett foglal­koznak színjátszással, és arra is ha jlandók, hogy a mesterség tech­nikai tudnivalóit magas szinten sajátítsák el. Meggyőződésem, hogy kiugró eredményt csak megfeszített, áldozatkész, sok le­mondással járó munkával lehel elérni. Olyan értelemben is sze­rencsésnek mondhatjuk magun­kat, hogy nemsokára elkészül az új Zeneiskola, a koncert- és szín­házterem, ahol a színjátszók is korszerű körülmények között mutatkozhatnak majd be a helyi közönségnek. Eddig két színhá­zi előadást és egy egész estél megtöltő tematikus összeállítási mutattunk be Magyar Ige cím­mel. Előadásaink - és ezt sze­rénytelenség nélkül mondhatom - igen nagy közönségsikert arat­tak. A Tékozló fiú musicalünk a felnőtt közönségnek készült, míg a Minden egér szereti a sajtol című mesedarabot a legkisebbek szórakoztatására állítottuk szín­padra. Visszajelzéseink szerim igen nagy igény mutatkozik vá­rosszerte egy önálló színházi for­mációra, és nem csak Nyírbá­torban, de az egész régióban sze­retettel várják a Talán Teátrum előadásait. Kincs Alexa, Mátészalka: - A művelődési központban igen sok­rétű színházi élet folyik. A hivatá­sos színházak vendég játékai mel­lett több amatőr csoport is műkö­dik a városban. Olyan színházépü­letünk van, amit túlzás nélkül mondhatom, bánnelyik magyar város — még olyan is, ahol hivatá­sos együttesek működnek - öröm­mel fogadna. Felnőtteknek, gyer­mekeknek egyaránt készítünk színházi előadásokat. Nemsokára bemutatjuk a Jancsi és Juliska című mesedarabot Tóth Tibor rendezé­sében, de említhetném A szabin nők elrablása című zenés vígjáté­kot, amit a városban élő, színját­száshoz kedvet érző amatőrök ad­tak elő nagy sikerrel felnőtt né­zőinknek. A véletlen úgy hozta. hogy pont a Színházi Világna­pon, ma este lesz a premierje Mó­ricz Zsigmond Légy jó mindha­lálig című regénye musical-vál­tozatának. Valamikor kislány­koromban már játszottam itt Mátészalkán a prózai változat­ban, és most felnőtt fejjel rendez­hetem a regényből készült zenés adaptációt. Magam is játszom a darabban, így a színpadra állítá­sában nagy segítségemre volt Kohóin Noémi barátnőm, aki a felnőttek jeleneteit gondozta. Az előadássorozat bevételéből a he­lyi családsegítő központot sze­retnénk támogatni, és terveink szerint nem csak Mátészalkán játszanánk, hanem bárhol, ahol igény van színvonalas amatőr színházi produkcióra. R itkán esik szó napilapjainkban az amatőr színházi formációkról. Különösen keveset beszélünk ilyenkor, a Színházi Világnap tájékán róluk, pedig te­vékenységük igazán megérdemelné a közfigyelmet. Különösen érdemesek a törődésre azok a csoportok, amelyek egyfajta színházi vákuumban fejtik ki áldá­sos tevékenységüket. Ma már nem létezik a Déryné Színház, amely nagyon sok kis faluban mutatta meg a színház varázslatos világát. A kőszínházak nem szívesen vállalják az úgynevezett tájelőadásokkal járó fáradságot, de az is/igaz, a legtöbb faluban egysze­rűen nem áll rendelkezésre megfelelő színvonalú épü­let a nagyszínházi produkciók fogadására. A Színházi Világnapon négy amatőr együttes vezetőjét szólaltattuk meg, valljanak ők a színházról, arról, hogy mi az, ami megtartotta őket az színjátszás mellett, és arról, mi lehet az értelme színházat életre hívni a hi­vatalos elismerés leghalványabb esélye nélkül? legtalálóbban úgy lehetne meg­határozni, mint az óraszerkezet fo­gaskerekeit. Ahhoz, hogy a mu­tató forogjon, mutassa az időt, sok apró részletnek kell pontosan helyére kerülni. Fogaskerekek kapcsolódnak egybe, egyik a másikat hozza mozgásba, és a kö­zös munka eredményeként be­szélhetünk színházművészetről. Az amatőr együttesek azon túl, hogy hiánypótló szerepet is be­töltenek, nemcsak a színészután­pótlás nevelésében játszanak sze­repet, de újabb és újabb nézőket hódítanak meg a hivatásos szín­házak számára is. Közhely ma már, hogy a nagy színházak nem nagyon bíbelődnek gyennekek- nek szóló előadások létrehozásá­val. Talán azért, mert nem kifize­tődő, talán azért, mert úgyneve­zett művészi megmutatkozásra kevés lehetőséget adnak a gyer­mekdarabok, de tény, hogy a leg­kisebbek színházhoz szoktatása is az amatőr együttesekre marad. Nem törekszünk a hivatásos szín­házi státus elnyerésére, nem is ez a feladatunk, csak azt szeretnénk elérni, hogy azok a kisgyerekek, akik a mi előadásainkon talál­koznak először a színház világá­val, olyan élményt kapjanak, ami felnőtt korukra színházat értő, színházat igénylő közönséggé érleli őket. Buzogány Béla. a nyírbátori Talán Teátrum vezetője: - Váro­sunk évtizedek óta magas szín­vonalú zenei rendezvények szín­tere, ás talán em iatt egy kicsit hát­térbe szorult a színjátszás, bár az is igaz, hogy olyan épület, amely­ben zavartalanul lehetne színhá­Berki Antal (Új Kelet) Dr. Kerekesné Wirth Erzsé­bet, a tiszalöki színjátszó cso­port vezetője: —Talán a közön­ség szeretete tart össze bennün­ket. Sokan jönnek előadásaink­ra, meglehet, azért, mert szemé­lyes ismerősei vagyunk egy­másnak, lehet, hogy azért, mert olyan darabokat játszunk, amelyek mai elidegenedett vi­lágunkban felüdülést, vidám­ságot, igazi kikapcsolódást je­lentenek. Nagy szeretettel fo­gadják produkcióinkat. Lassan harminc esztendeje vagyok pe­dagógus, pontosan fel tudom mérni, mit jelent a közönség­nek a felszabadult nevetés. És nem csak a közönségre hatnak elementáris erővel a vígjáté­kok, de tagjaink is szívesen működnek közre ilyen műso­rokban. Van közöttünk diák, óvónő, pedagógus, nyugdíjas. Sajnos igen kevés férfi vállal­kozik színpadi munkára, pedig a világ drámairodalmának zö­mét férfiaknak írták. Körülmé­nyeink nem a legjobbak. A tiszalöki művelődési ház szín­padának mérete nem teszi lehetővé nagyobb lélegzetű színházi előadások fogadásai, így egy kicsit rá is vagyunk kényszerülve, magad uram, ha szolgád nincs alapon arra, hogy a hivatásos színházak helyett magunknak készítsünk szín­padi előadásokat. Szántó Sándor, a nyíregyhá­zi Bessenyei Színkör vezetője: - A Bessenyei Színkör helyét a magyar színházművészetben Kultúra

Next

/
Oldalképek
Tartalom