Új Kelet, 1998. március (5. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-27 / 73. szám

1998. március 27., péntek Politika Ezelőtt tíz évvel az akkorra már eresztékeiben recse­gő szocialista Magyarországon létrejött egy fiatal ér­telmiségiekből, egyetemistákból álló politikai fórum, amely nem kívánt belenyugodni a kormányzat által sugallt, megváltoztathatatlannak jellemzett társadal­mi formába. A mindent meghatározó szabadságvágy és a változtatás szükségessége közösen hozzájárult ahhoz, hogy egy lázadónak titulált csoport mára már meghatározó jelentőségű politikai pártként jelen van a magyar társadalmi palettán. Kövér László, a Fidesz- Magyar Polgári Párt alelnöke, a párt egyik illetékese válaszol lapunk kérdéseire. Beérett a narancs Kövér László: A Fidesz politológiai csoda G. Kirkovits István II - Beérett a narancs?- Úgy tűnik. Az elmúlt tíz esztendő egy ember életében is meghatározó időszak, s ez vonatkozik egy újonnan ala­kult pártra is. Tíz év alatt te­hát átmegy azon a fejlődésen, amelynek végén egy kifor­rott. az ország problémáit re­álisan megközelítő és alter­natívákat nyújtó politikai erővé alakul. Talán nem rossz kifejezés, ha azt mon­dom, hogy a párt felnőtt tíz év alatt.- Menjünk vissza a ko­rai történésekhez. A ’80- as évek végén, amikor ro­pogtak a szocializmus eresztékei, a Fidesz meg­fogalmazta azt az életér­zést, amelyet magáénak vallott az az idáig önkén­tes száműzetésben élő ma­gyar értelmiség. Az első szabadon választott par­lamentben pedig hosszú hajú,farmeros fiatalok je­lenhettek meg. Radikális antikommunizmust képvi­selő új csapat.- A Fidesz megalakulása is más volt, mint pusztán egy szervezet létrehozása. Olyan körülmények között jött lét­re, amelyek nem kedveztek a spontán polgári kezdemé­nyezéseknek. Gesztus érté­kűnek is mondható, hiszen arra próbálta felhívni az em­berek figyelmét, hogy az adott körülmények között is létezik cselekvési mozgástér, kellő civil bátorsággal kivív­hatok azok a jogok, amelye­ket a szocialista rendszer ez idáig csak papíron biztosított az állampolgároknak. A Fi­desz parlamenti megjelené­se, érvelése az Országgyűlés­ben hordozott egy új üzene­tet. Rámutatott arra: minden­ki lehet fiataldemokrata, s jelezte azt is, hogy ugyan­olyan hús-vér emberek ülnek az Országgyűlésben, mint amilyenek léteznek az élet más területein. Arra hívta fel a figyelmet: a politikusok akkor teszik jól, ha a távol­ságtartás helyett megértetik az állampolgárokkal, hogy a politika az ő érdekeiket szol­gálja.-A Fidesz tehát radiká­lis antikommunizmussal hívta fel a közvélemény fi­gyelmét. az első szabad választás mégsem ezen erők győzelmét hozta. A megfigyelőik szerint a gu­lyáskommunizmus minő­ségileg megváltoztatandó új formájára voksoltak a legtöbben.- Mi bizonyos értelemben már az Ellenzéki Kerékasz­talon belül is egy ellenzéki vonalat képviseltünk a több­séghez képest. A többséghez természetesen még az SZDSZ-t is hozzásorolom. Az idősebb generációhoz tartozó ellen- 'zékiekben még nagyon élt az ’56-os megtorlás lélekbe vágó élménye, ezért túl nagy hangsúlyt fektettek a takti­kázásra. Figyelembe vették a falakat és a meghatározott mozgásteret, s óvakodtak at­tól, hogy kockáztassák a lehe­tőségeiket. Például 1988. júni­us 15-én, amikor a Fidesz egy csoportja tüntetett a szovjet nagykövetség előtt, s követel­te a megszállók távozását, vol­tak olyan hangok az Ellenzéki Kerékasztalon belül is, hogy egy nyilatkozattal határolódja­nak el ettől a radikális tiltako­zási formától. Az MDF és az SZDSZ egyaránt nyilatkozat­párti volt. Összefoglalva: an­nak a generációnak, amit akkor a Fidesz képviselt, az akkori szocialista rendszer már semmi­lyen alternatívát nem kínált. Nyilvánvaló volt számunkra a rendszer csődje, csak azt nem lehetett még kiszámítani, hogy mikor ér véget ez az évtizede­ken át tartó időszak. Ugyanak­kor azt nem állíthatom teljes mértékben, hogy nekünk nem volt semmiféle veszíteniva­lónk, hiszen sorainkban is vol­tak családos emberek. Például ez időre már nekem is megszü­letett, első gyermekem, így minden tevékenységem ko­moly emberi felelősséggel járt.- A rendszerváltoztatás­ban élenjáró Magyarország ellenzéki erői tevékenysé­gükkel hozzájárultak a szo­cialista Kelet-Európa struk­túrájának megbontásához is. Fideszesek kis kalapácsa­ikkal szorgalmasan bontot­ták a berlini falat is. Ez csí­rájában magában hordozta a demokratikus Európához tartozás gondolatát is.- Igen, ott voltunk Berlinben is, amikor az akkori keletnéme­tek nagygyűléseken szorgal­mazták a változtatásokat. Ott voltunk Prágában is, és Tőkés László mellett is kiálltunk. Összességében is megfogal­maztuk, hogy a magyar esemé­nyeket nem tartjuk elválasztha­tónak attól, ami Kelet-Európá- ban történik. Ilyen értelemben mi is a határokon túlmenően gondolkodtunk, vagyis egész Európában. Igaz viszont, hogy 1988 és ’90 között még nem volt elképzelhető, hogy törté­nelmi léptékkel mérve ilyen rövid idő alatt hazánk eljuthas­son az európai integrációhoz és a NATO-csatlakozáshoz. Az viszont teljesen nyilvánvaló, hogy törekvésünket ez jelle­mezte.- Létrejött tehát az Antall- kormány, s az első parlamen­ti ciklusban a fiatal pártnál is történtek pozitív és nega­tív események. A legnépsze­rűbb ellenzéki erő az időszak végére elvesztette vonzere­jét. Sokak szerint máig is megfoghatatlan, hogy ez miért következett be.- A Fidesz alapítói a kezdet­kor úgy határoztak: minden körülmények között úgy visel­kednek, mintha demokráciá­ban élnénk. Fontos kitétel volt, hogy megtanuljunk élni joga­inkkal, amelyeket a diktatúra akart csorbítani. Ez a fajta be­állítottság 1990 után is megha­tározó tényező volt a párt éle­tében. Magyarán: úgy visel­kedtünk, mintha nemcsak né­hány hete élnénk demokratikus körülmények között, hanem úgy, mint a hosszabb ideje eb­ben a társadalmi formában lé­tező nyugati országok. Őszin­te hittel azt gondoltuk, hogy ezzel a magatartással tesszük a legtöbbet a demokrácia fejlő­déséért. Ez persze szemben állt azokkal, akik az átmenet foko­zatosságát hangoztatták. Nem egyezett a véleményünk olyan csoportosulásokkal sem, akik a demokratikus intézményeket is felfüggesztették volna a rend­szerváltozás érdekében. A ta­nulságokat lemérve, most már azt mondhatom: valahol a kö­zéputat kellett volna választa­nunk. Azt hiszem, a Fidesz par­lamenti szereplése 1990 és ’92 között nem mindenben volt méltányos az akkori szabadon választott kormánnyal szem­ben. Lelkiismeretemre hallgat­va viszont kijelenthetem: az akkori ellenzék pártjai közül a legkorrektebb és legméltányo- sabb magatartást mi képvisel­tük. Azt hittük, hogy az első szabad választással a magukat kommunistáknak vallók eltűn­tek a parlamentből. Miután a szociáldemokrata köntösben megjelenő posztkommunisták szerény választási eredményt értek el, úgy ítéltük meg, hogy politikai értelemben lezárult a rendszerváltás, s nem fenyeget a kommunizmus visszatérésé­nek veszélye. Megítélésem szerint Antall József egyik nagy tévedése is ez volt.- A nemzetközi politikai porondon eközben sokat sejtető események történtek. Adott volt például a magyar- országi törékeny demokrá­cia, de az egykori „ nagy test­vér” fennhatósága alá tar­tozó területeken rendkívüli helyzet alakult ki. Az orosz puccskísérletre gondolok.- Az orosz visszarendeződé­si kísérlet hatására sokan úgy gondolták, hogy bizonyos ér­telemben egy táborban va­gyunk az MSZP-vel, s közösen szállunk szembe a diktatúra képviselőivel, akiket jelen eset­ben a magyar szélsőbal jelení­tett meg. Mind a kormányon lévők, mind mi lebecsültük annak a veszélyét, amely jóval nagyobb volt a tényleges dik­tatúra visszatérésénél. Ez pedig azt jelenti, hogy bizonyos kö­rülmények között visszájára lehet fordítani a rendszerváltoz­tatást, s át lehet játszani a po­litikai, gazdasági hatalmat azok kezébe, akiktől 1990-ben el akartuk venni. Az 1992-es év ilyen értelemben jelent válasz­tóvonalat a Fidesz életében, hiszen ettől az időszaktól jelez­tük, hogy komoly alternatíva­ként kell számolni a kommu­nisták visszatértével. Ezért mondtunk egyértelműen nemet arra az invitálásra, amelyet a De­mokratikus Charta közvetített felénk, az ellenzéki erők össze­fogásának álcája mögé bújva. A másik oldalról viszont a Csurka nevéhez fűződő politi­kai tömörüléssel szemben is megfogalmaztuk a mérsékelt polgári erők összefogását. 1992 októberében mondta el Orbán V/^tor pártelnök azt a beszédet, melyben egyfelől a kommunis­ták visszatértével szemben, másrészt a radikális jobboldal megjelenésével szemben alter­natívaként a mérsékelt polgári középerők összefogását hang­súlyozta. A Fidesz negatív kar­rierje, hogy a legnépszerűbb ellenzéki pártból egyesek sze­rint a kormánnyal kokettáló álellenzéki párttá vált, ponto­san ennek a stratégiának volt a következménye. Mindazok, akik korábban az MDF-vezet- te kormány gyengítésére hasz­náltak fel bennünket, azok e váltás után próbáltak minket lehetetlenné tenni. Ha a ’94-es választási eredményeinket te­kintjük, akkor ez sikerült is nekik.- Ha figyelembe vesszük, hogy a Fidesz 1992-ben el­fogadta az Ón megfogalma­zása szerinti mérsékelt pol­gári középerők összefogásá­nak tézisét, akkor a jelenle­gi közvélemény-kutatások alapján is ismételten ki­mondható: beérett a na­rancs, hiszen ezzel a program­mal kormányzásra képes po­litikai párttá váltak. Meg­szűntek a párton belüli, a párt és a társadalom közötti generációs ellentétek, s az emberek a nemzeti érdeke­ket figyelembe véve akarnak változtatni.- Annak ellenére, hogy a vál­toztatást hangsúlyozzuk, pár­tunk elmúlt tíz évében végig­követhető a folyamatosság. Mind a nemzeti elkötelezett­ség, mind a szociális érzékeny­ség szempontjából kimutatha­tó a Fidesz folyamatos vonal- vezetése. Az 1988-ban meg­született alapító okiratunk is leszögezte, hogy a magyar nemzet és az államhatárok nem esnek egybe. Vagyis ki­mondtuk, hogy olyan Magyar- országban szeretnénk élni, ahol nemzeti kötődésünket senki és semmi nem kérdője­lezi meg. Másfelől viszont ar­ról beszéltünk, hogy a tulaj­donformák változtatását is el kell érnünk. Alapító okiratunk azt is kimondja, hogy nincs olyan piacgazdaság, amely képes lenne kiküszöbölni az emberek közötti esélyegyen­lőtlenséget. Ezért gondoltuk, hogy olyan szociálpolitikára van szükség, ami ezt valami­lyen szinten megvalósítja. Az, hogy 1994 után ezeket a kité­teleket a polgári Magyarország víziójában foglaltuk össze, annak a folyamatnak a lezárá­sa volt, amiről beszélgetésünk elején szóltam. Vagyis, hogy néhány egyetemista, főiskolás, fiatal értelmiségi kezdeménye­zéséből komoly politikai erőt képviselő és alternatívát nyúj­tó néppárt alakult. Ennek a fo­lyamatnak a lezárása volt a Fidesz névkiegészítése is, hogy felvettük a Magyar Pol­gári Párt megnevezést. A Fi­desz léte önmagában is poli­tológiai csoda, mert semmi­lyen forradalmi változás ese­tén sem volt arra példa, hogy a forradalmi mozgalmak élén járó radikális fiatalok a forra­dalom konszolidációja után továbbra is befolyásoló erő­ként jelen maradnak a politi­kai színpadon.- Most a politikusok és a leendő képviselőjelöltek im­már harmadszor állnak a nagy megmérettetés előtt. Óhatatlanul is fel kell tenni azt a mára már elcsépeltnek tűnő kérdést, hogy a kor­mányzásra készülő Fidesz és szövetségesei milyen válasz­tási eredményeket várnak. Azt a társadalom többsége már elfogadja, hogy két je­lentős erő feszül most egy­másnak, s a párltarc az MSZP és a Fidesz között dől el. Amennyiben a Fidesz győz, szövetségesei közül mely erőkre számít a kormányala­kításnál?- A Gallup felmérése szerint is úgy tűnik, hogy a Fidesz to­vább tört előre, s az MSZP tá­mogatottsága csökkent. Most a két párt fej fej mellett halad, s talán úgy is lehet mondani, hogy egyenlő eséllyel küzd a kormányalakítás lehetőségé­ért. A magyar választójogi rendszer az erős pártoknak kedvez, így reális esély van arra, hogy a Fidesz önmagában és a vele választási szövetség­ben álló párttal abszolút több­séget szerezzen a parlament­ben. A találgatások elkerülé­sére viszont azt mondom: sem­miképpen sem vennénk részt olyan kormányban, amelyben elveink feladására kényszerül­nénk. Abban a formációban sem, amelyben a részt vevő személyek és irányvonalaik előre jeleznék a későbbi siker­telenséget. Miután a jelenlegi kormány programjával szem­ben kínálunk alternatívát, az is elképzelhetetlen, hogy ezek közül az erők közül válasz- szunk magunknak koalíciós partnert. Legendák Bürget Lajos jegyzete Talán az idősebbek még em­lékeznek arra, hogy ilyenkor március-április táján miként ér­ték egymást a veterántalálko­zók. Ott aztán beszéltek az öre­gek arról, hogy miként őrizték Lenint, mint ültek a kong­resszus lépcsőjén, és hogyan nyerték meg az orosz polgár- háborút. Licitáltak egymásra, össze is vesztek. A lényeg azon­ban egy volt: fényes múltat ke­rekíteni a jövő fölé, glóriát fon­ni a tar fejtetőkre. Úgy látszik, a legendák szüle­tése nem függ a rendszerektől. Az embernek mosolyoghatnékja van akkor, amikor azt látja, hogy az egykori bősz bolsevik ma ka­pitalista vállalkozó, aki fennen hirdeti, ő mindig tudta, hogy en­nek így kell lennie. Mulatságos az is, amikor egy, az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának nomenklatúrájában szerepelt, és a vb bizalomból kinevezett egy­kori igazgató ma lelkes és harcos középjobb nemzeti keresztény politkus és képviselőjelölt. Az a legenda se kutya, amikor valaki. akit kizárt a párt (nem politikai okok miatt), ma azzal büszkél­kedik, miként hagyta el az él­csapatot, kilépve a pártból. Megejtő az a színeváltozás is, amikor pártiskolai növendék ma isteni látomásoktól vezérle- ve szélsőjobb politikus. Legen­da születik akkor is, amikor az okirat-hamisításért nemrég jog­erősen elítélt mai vállalkozó a politikai vizeken evezve az er­kölcsről prédikál, hiszen ő mindig demokrata volt. Mellé­jük sorakoznak az önjelölt öt­venhatosok, a mások arterio- sclerosisára aspiráló egykori partizánok, ellenállók, üldözöt­tek, tovább nem tanulók, mel- lőzöttek. Hiába, az emberek nem szí­vesen vállalják korábbi önma­gukat. Mert nem az a baj, hogy valaki változik. Nem az a bűn. ha képes átlépni árnyékát, és rossz döntések után jól határoz. Nem az a bizonyos oly sokat émlegetett paulusi út a hiba. Hanem a hazugság. Az, ha va­laki nem vallja be, hogy vala­mikor olyan voltam, abban hit­tem. Lényegében ebben az or­szágban a rendszerváltás előtt is több mint lOmillió ember élt és akart megélni. Nem vitás az sem, hogy az emberek jó része sokáig hitt is a szocializmus­ban. Az sem kétséges, hogy a ma olyan elitül kinézők zöme is akkor szerezte diplomáját, szak­máját. Minden elképzelhető. Az viszont nem, hogy valaki átírja önmagát. Mert ez erkölcstelen. Ez maga a skizofrénia. Talán éppen ezért borzolja fel a kedélyeket, ha azt látják az emberek, hogy ismert figurák ma mást mondanak magukról, mint ami volt. Mert ez a bizo­nyos más: a hazugság. Ami hi­teltelenné tesz. Előbb-utóbb olyan tudathasadáshoz vezet, amiből az egyén sem tud kilá­balni. Az ember először cso­dálkozik. hogy a ma önátalakí­tók nem veszik tudomásul: a világ, a megye, a város kicsi. Itt mindenki tud mindenkiről mindent. Hiszen együtt élünk, ki tudja mióta. így az önhős- gyártó folyamat inkább szánal­mas, semmint dicsőséges. Vál­lalni önmagunkat, elismerni út­jainkat, tévelygéseinket és cél­ba találásunkat — ez tisztessé­ges. Lenne. Nekem mindig azok a szentek imponáltak, akik nem szégyellték elmondani, hogy fiatal korukban iuak, nőztek, úgy érezték, ez az igazi, duhaj­kodtak, párbajoztak és fenékig ürítették az élvezetek habzó ser­legét. Nem tagadták, igaz, nem is hivalkodtak vele. Csak ép­pen érthetővé tették, hogy min­denki élőt nyitva az út a válto­zás felé. Nem hazugsággal. Tisztességgel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom