Új Kelet, 1998. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-02 / 27. szám
8 1998. február 2., hétfő Kultúra ül LnJ'hj Ú Boldog vadászmezők itt, a földön is Száll a kakukk fészkére - a tiszalöki művelődési házban I stentelenül nehéz a színészek élete a Ken Kesey-regényből készült, Kakukkfészek című drámában. Nehéz, mert jóformán szöveg nélkül kell életre kelteniük szerepeiket, több mint két órán keresztül jelen lenni a színpadon, élni a bolondok mindennapi életét egy meg nem határozott helyen és országban lévő elmegyógyintézetben. Tulajdonképpen mindegy is, hogy hol játszódik a történet, lehet ez Amerika is, vagy a regény megjelenésekor még létező Szovjetunió is, és történhet Közép-Európa mostani rendszerváltásos, depressziósán zavaros viszonyai között is. Divatos a bolondokháza az irodalomban. Dürrenmatt, Peter Weiss, Dosztojevszkij, hogy csak a legismertebb „elmegyógyászok” neveit említsük. De már de Sade márki is valami ilyesfajta történetet próbált színpadra alkalmazni, amikor a charantoni elmegyógyintézet lakóit próbálta a színjátszás nemes mesterségére oktatni. Az amerikai író nem politizál, nem akar társadalmi gondok feltárója lenni, de gondosan megírt alakjai tökéletesen képezik le a bennünket körülölelő világban létező embertípusokat. Valamiféle zárt köztársaságban élnek a bolondokháza lakói, olyasfélében, ami a külvilágban is megtalálható, azzal a különbséggel, hogy itt belül a rácsok tényleg ráfeszülnek a csillagokra, míg ott kint csak az agy érzékeli az akadályok létezését. A könyvből előbb színdarab, majd film készült, talán éppen ennek az apolitikus feldolgozásnak köszönhetően. Milos Forman 1975-ben készítette el a maga nem akármilyen filmváltozatát, Oscar- díjat hozva a főszerepet alakító Jack Nicholsonnak. Berki Antal (Új Kelet) Koncz Gábor jegyzi rendezőként a kassaiak kiváló Kakukkfészek-előadását, láthatóan arra törekedve, hogy a főnéni és McMurp- hy tragédiába torkolló párviadala jelenítse meg a Kesey-regény máig érvényes példázatát: az embert nem lehet legyőzni. A kisszerű zsarnokság szükségszerűen bukik el a szabadság eszméjével szemben. Közép-Európa nem Amerika, és Koncz Gábor, ha nem is utal direkt jelzésekkel szűkebb környezetünkre, ebből az ezerszer áldolt-át- kozott Magyarhonból vett élményanyagot vitte a tiszalöki művelődési ház parányi színpadára. Csak itt, ebben az országban lehetséges, hogy Petőfit még jóval a kiegyezés után életben látták egyesek, vagy Rákóczit a negyvennyolcas szabadságharcban is harcolni vélték, és szép számmal voltak és vannak olyanok, akik hittek és hisznek is az ilyen történetekben. McMurphy halálát követően azonnal legendává nemesedik, ahogyan legenda lett itt Maiéter Pál, Nagy Imre vagy akár Rózsa Sándor is. Itt a zsarnokság sohasem ölt álruhát, itt mindig és minden korban nyíltan mutatkozott meg a maga véres valóságában. A nagynevű vendégrendező darabról alkotott véleménye a színészvezetésében mutatkozik meg a legkövetkezetesebben: Kövesdi Szabó Mária álságosán jóindulatú, hihetetlenül gonosz figurát formál Ratched nővér alakjából. Olyat, akinek inkább az ápoltak között lenne a helye, mintsem hagyni, hogy főnéniként garázdálkodhasson a jobb sorsra érdemes elmehá- borodottak fölött. A hóhér mosolya A színésznő egyetlen pillanatig sem vezeti félre a nézőket. Tudjuk, hogy a sátán lépett személyében a színpadra. Amikor jóindulatúnak, kedvesnek látszik, akkor is ott bujkál benne a démon, és a nézőtér iszonyattal figyeli egy- egy szakmailag kiválóan megkomponált cselekedetének „eredményességét”. Alakításának és az előadásnak is csúcspontja, ahogyan McMur- phyt csapdába csalva, végzetesnek bizonyuló erőszakosságra kényszeríti. Ennek a Ratched nővérnek nem tudjuk elhinni, hogy tényleg képes lenne kiengedni markából áldozatát. Élet és halál ura ő, aki minden gátlásosságáért, elhibázott életéért a neki kiszolgáltatott szerencsétleneken áll bosszút. Ez a főnéni csak az intézet falai között fölényes, csak ott érzi magát biztonságban. Tudja, hogy gyűlölik, ápoltak és ápolók egyaránt, de gondosan megszervezett védelmi rendszerén minden lázadás megtörik, és Kövesdi Szabó Mária figurája győztesen kerül ki az intézetbéli konfliktusokból. Amikor az élő-halottá tett, egyéniségétől megfosztott McMurphyt az agyműtét után, tolóágyon visszahozzák a színpadra, Ratched nővér diadalt ül. Kövesdi Szabó Mária minden színészi eszköztára, ereje benne van ebben a győzelemben. Nincs itt he- jehuja, tánc kivilágos-kivir- radtig, egy sejtelmes mosoly van, egy szemvillanás, egy aprócska kézmozdulat. És a nézősereg ökölbe szorított kézzel, megbabonázva bámul a színpadra, szinte még azt is felejtve, hogy néha azért levegőt is kellene venni. A vagány megdicsőülése A főnéni ellenpontját a valamikori háborús hőst, McMurphy figuráját, aki leszerelése után nem képes beilleszkedni a civil életbe, aki nem találja helyét a konszoA főnéni - Kövesdi Szabó Mária lidálódolt világban, aki börtönről börtönre bukdácsol, hogy aztán szükségszerűen a bolondokházában kössön ki - Tóth Tibor alakítása tette emlékezetessé. Berobbanva a színpadra, azonnal felborítja a főnéni által diktált játék- szabályokat. Onnantól kezdve ő az előadás motorja, csak rajta múlik, hogy a közönség milyen élményekkel távozik a színházból. És Tóth Tibor szerepjátszása megfelel a dráma által megkövetelt, nem akármilyen elvárásnak. Nemcsak arra van ereje, hogy felrázza társait, hogy már első pillanatokban a nézők szívébe lopja magát, de apró rezdülésekkel képes megmutatni McMurphy esendő mivoltát, azt, hogy a rettenhetetlen hős, a csupa élet vagány álarca mögött bizony könnyen csapdába ejthető ember rejtőzik. Ez a McMurphy nem veszi észre, mire megy ki a játék, azt hiszi, itt is piti kocsmai verekedővel van dolga, akit majd jól pofán vág, és akkor csend lesz. Fokozatosan ébred rá, hogy a harc közte és a főnéni között életre-ha- lálra megy. Tóth Tibor együtt okosodik Hardingnak is köszönhetően McMurphyvel. Amikor elszánja magát a végső összecsapásra, már mindent tud. Azt is, hogy csak vesztesen kerülhet ki ebből a küzdelemből. Mielőtt megtámadná Ratched nővért, egy pillanatra megtorpan. Látja magát tehetetlen emberi roncsnak, látja magát élő halottnak, és a színészi alakítás csodája, hogy ezt mi is látjuk, a nézők! Fölkiabálnánk a színpadra, hogy hagyd abba, menekülj! De aztán beletörődve a változtatha- tatlanba, tudjuk, hogy ennek az összecsapásnak bármi is lesz a következménye, meg kell történnie. Főném és a többiek Szemlélők minden társadalomban vannak, akik kockázatokat nem vállalva, kívülről figyelik a történéseket. Néha okos dumájukkal megvilágítják az eseményeket, tulajdonképpen falra lehet mászni tőlük. Nálunk sokáig az értelmiség volt erre a harmadik utas szerepre kárhoztatva, hol azért, mert kirekesztették őket a társadalmi folyamatokból, hol pedig önkéntes belső száműzetésbe vonulva kényelmesebbnek látszott számukra a kívülállók figurájába menekülni. Aki nincs ellenünk, annak felelőssége sincs. A bolondok országában Harding az, aki önmagát és környezetét sztoikus nyugalommal boncolgatva marad kívül a cselekményen. Dudás Péter mindent tud az ilyesfajta emberekről. És amit tud, azt képes meg is mutatni. O a megtestesült nyugalom, a biztonság, akit a körülötte zajló tragédia, ha meg is érinti, nem képes megváltoztatni. A színész kívül-belül azonosul Hardinggal, jellegzetesen közép-európai figurát varázsol belőle. Néha már-már társául szegődne Murphynek, de aztán az utolsó pillanatban visszahúzódva elefántcsonttornyába, legfeljebb arra hajlandó, hogy önként vállalt rabságát esetleg egy másik zárt intézettel cserélje föl. Ha egyenként vizsgáljuk az elmegyógyintézet lakóit, könnyen kiderül, hogy igazában nincs is semmi bajuk, de a főnéni gyógymódja még a legegészségesebb embert is könnyedén bolonddá teszi. Az anyakomplexusban szenvedő Billy Bibbit Benkő Géza parádés alakításában azonnal meggyógyul, McMurphy sajátosan egyszerű gyógymódjának köszönhetően - pláne, hogy a „gyógymódként” megjelenő Bandor Éva nemcsak színésznek, de nőnek is nagyszerűnek bizonyult az előadásban -, hogy aztán Ratched nővér egyetlen pillantásától, álságos jóindulatától összetörve ismét dadogó emberi ronccsá változzon vissza. Az epizodisták együtt lé- legzenek a cselekménnyel. Élik a maguk megszokott hóbortjait, időnként bele-bele- kottyantva a történésekbe. Iszonyú nehéz színészi feladat ez. Két és fél órán keresztül jelen lenni, legfeljebb annyit mondani: dögöljetek meg!, de egyetlen pillanatra sem kiesni a darab megszabta figura bőréből! Vá- radi Béla, Gyurkovics Mihály mesterei az ilyen kabinetalakításoknak, és a fiatalok, Peti ik Szilárd. Fa- bó Tibor, illés Oszkár méltó társai a már nyugdíjba vonult, de még ma is aktív művészeknek. A rendező, Koncz Gábor világos jelképrendszerrel dolgozik. Nem magyaráz bele a drámába semmit, hagyja kicsengeni a szituációkat. Nála a színjátékos a legfontosabb, tudva jól, hogy semmiféle hagymá- zos rendezői elképzelés nem képes megélni, ha nincs megfelelő súlyú színészi alakítás fölsorakoztatva mellette. Nála attól válik drámaivá egy-cgy jelenet, hogy művészei miképpen reagálják le a velük is történő eseményeket. Dale Wasserman kiváló átdolgozásának éppen a£ az erénye, hogy direkt utalásoktól mentesen, gördülékeny, mindenki által élvezhető, kitűnő szerepekkel megtűzdelt színdarabot írt a regényből. És végül az Indián. Pólós Árpád szöveg nélkül, egy szál partvissal sunnyog, settenkedik, rejtőzködik majdnem két felvonáson keresztül. Mindent tud, ami az intézetben történik, pontosan látja a főnéni mesterkedéseit, de ne szólj szám, nem fáj fejem alapon tűri, hogy az ápolók, Bocsársz- ky Attila és László Géza éveken keresztül majmot csináljanak belőle. A mindenki kapcarongya, a mindenki által gúnyolt part- visfőnök lassan-lassan nő fel, nemcsak képletesen, de a maga testi valójában is McMurphy mellé, hogy aztán az utolsó nagy erőfeszítésnél már mint a legenda- beli nagyfőnökök, mindenki fölé magasodva nyissa meg a kinti világba vezető utat, otthagyva ápoltaknak és nézőknek egyaránt a szabadság érzetének semmihez sem fogható mámorát, és elinduljon a boldog vadászmezők felé. I McMurphy-Tóth Tibor
