Új Kelet, 1998. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-02 / 27. szám
Falujáró 1998. feburár 2., hétfő A várossá válás felé Szentpéteri József, aki „civilben” kertészmérnök, 1990 óta, tehát immár a második választási ciklusban polgár- mestere a közel ötezer lakosú községnek. Vezetésével nagyot lépett előre Kcmecse az infrastruktúra fejlődésében. 1993-ban biztosították a gáz bevezetését minden telekre, bővült a telefonhálózat, 1994-ben valamennyi utcán kiépült a portalanítotl műút. Tavaly az önkormányzat pályázatot nyújtott be a városi rang elnyerésére. A település - divatos szóval élve — működőképes, nincs csődhelyzetben, nincs hitel- tartozása. Sőt: tovább fejlődik.- Most éppen egy jelentős beruházás megvalósítása van folyamatban - mondja a polgármester mégpedig a szennyvízhálózat kiépítése. Az első szakasz 125 millió forintos beruházásból elkészült. Február 14-én lesz a szennyvíztisztító telep és mintegy 5 kilométer csatornavezeték ünnepélyes átadása. Rövidesen megkezdődik a második szakasz, egy 24 kilométeres csatorna építése, amely várhatóan még az idén be is fejeződik. A több mint 300 millió forintos beruházásnak megvannak a pénzügyi feltételei. A kivitelező a Magyar Aszfalt Rt. lesz. A beruházás harmadik üteme, egy körülbelül 9 kilométeres csatornahálózat 1999-ig fog megvalósulni. Kemecsén — s ez is a polgármesternek köszönhető elsősorban - nem csak az állami támogatásra várnak. Megalakul a Szennyvízközmű Társulás, amelynek létrejöttéről a lakosság több mint háromnegyede írt alá szándéknyilatkozatot. A társulás 114 millió forintot fog felvenni tíz évre, ami lakosonként körülbelül 90 ezer forintot jelent. E tehervállalás mögé garanciaként az önkormányzat áll. ígérik, hogy ha kell, segítenek majd a családoknak, mint ahogy a gázberuházásnál is megtették. Ez persze nem azt jelenti, hogy helyettük fizetik ki a törlesztési összegeket - jegyezte meg a polgármester. A szak- feladatokat végző intézmények - az iskola, óvoda, bölcsőde, az egészségügyi létesítmények, a szociális otthon - működése zavartalan lesz a beruházás megvalósulása alatt.- A várossá válással kapcsolatban nagyon komoly pályázatot készítettünk tavaly - folytatja Szentpéteri József. - A pályázat elbírálásának sok összetevője van. Meg kell győznünk az illetékeseket arról, hogy alkalmasak vagyunk a várossá válásra, megvannak hozzá a szükséges feltételek. Az apróbb hiányosságok kiküszöbölésére' van két-három évünk, s azután remélhetőleg várossá fogják nyilvánítani Keme- csét! Számunkra jól is jött, hogy az idén a választások miatt nem lesz az országban városavató, mert időt nyertünk a beruházások befejezésére. Jövőre a csatornahálózatnak már 80 százaléka lesz meg Kemecsén, s ebben magát Nyíregyházát is megelőzzük. Fontos teendőnk lesz a jövőben a középszintű oktatás megszervezése, ami szintén kívánatos a városi rang elnyeréséhez. Egyelőre azt tervezik, hogy az általános iskola végzősei közül azok, akik nem kerülnek be szak- középiskolába vagy gimnáziumba, a NAT bevezetése után a 9-10. osztályt itt fogják elvégezni. A községben nagyon komoly népfőiskolái tevékenység folyik. Sok köszönhető e téren a polgármester lányának, Szentpéteri Katalinnak, aki a Nyíregyházi Népfőiskolái Egyesület elnökségi tagja. Külföldi kapcsolataik is vannak, elsősorban német- országi népfőiskolákkal. Tavaly a népfőiskolások Olaszországban jártak, korábban pedig Romániába és Ausztriába látogattak el. Ezek az utak nemcsak kirándulások voltak, hanem a tapasztalat- szerzést is szolgálták. Évente 40-50 lakóház épül a faluban, s a demográfiai hullám is felmenőben van egyelőre. A munkanélküliséget közhasznú munkások foglalkoztatásával csökkentik. A cigány lakosságnak kisebbségi önkormányzata van, amely segít az etnikum gondjainak cs az etnikummal kapcsolatos problémáknak a kezelésében. Teljes életet él hát a település. készül a várossá válásra. uTiilllum liiiljj Ahol a falu már város Nagybányáról Kemecsére Nincs olyan ember Kemecsén, aki ne ismerné személyesen dr. Gulya Erzsébet orvosnőt. Októberben lesz kilenc éve, hogy a faluba került. Messziről jött, a határon túlról, Romániából. Pontosabban: szülővárosából, Nagybányáról menekült Magyarországra alig több mint három hónappal a forradalomnak nevezett események előtt. Igaz, nem a zöldhatáron át jött, hanem nehezen megszerzett útlevéllel. Megkértük, hogy mondja el röviden eddigi életét.- 1979-ben végeztem el az egyetemet Marosvásárhelyen. Tíz évig voltam orvos Romániában. Előbb szülővárosomban a belgyógyászati osztályon, majd Misztótfalun, illetve Miszbányán. Ez a bányászfalu 24 kilométerre van Nagybányától fenn, a hegyekben. Háziorvos voltam a faluban és üzemorvos, illetve a bányamentő osztag orvosa az ércbányában. Izgalmas munka volt. Nagybányán rengetegei ügyeltem a megyei kórház sürgősségi osztályán. Terhességeim idején is az utolsó percig dolgoztam. A gyerekekkel csak két- két hónapot töltöttem otthon. Két évig érlelődött bennem a gondolat, hogy el kell jönni Romániából, mert ott szakmailag nem találtam meg a helyemet. Nem szakvizsgázhatlam. Magyarként mindig azt a választ kaptam, hogy majd a többiek után. Ott csak azok tehettek szakvizsgát, akiket a vezetők kiválasztottak. S én tíz év alatt nem kerülhettem be közéjük. Úgy éreztem, hogy nekem ott nincs jövőrri, de a két gyermekemnek sem. Akkor telt be a pohár, amikor a férjem, aki gyógyszerész, csak azért nem vehette át Nagybányán a patika vezetését, mert magyar. S ezt nyíltan a szemébe is mondták. Akkor döntöttünk úgy, hogy átjövünk. Előbb én. Vagy jövök, vagy szököm, de mindenképpen el onnan! Már meg volt szervezve a szökésem, de arra gondoltunk, hogy gépkocsi nélkül nehéz lesz körzeti orvosi munkát vállalnom Magyarországon, ezért útlevélért folyamodtam a szervekhez. Mivel csak én kértem, nem gyanakodtak, kiadták. Autóval jöttem át, egyedül, otthon hagytam a férjemet és két fiamat. Ez 1989 szeptemberében volt, s október 16-án már körzeti orvosi állást vállaltam Kemecsén. Nagyon sokat köszönhetek Lutter Sándornak, ő volt akkor a tanácselnök és Bácskái Anna titkárnak. Ők ketten emberileg is mellém álltak. A megyei kórház 4-es belgyógyászatán kezdtem el szakmai gyakorlatomat mint kemecsei körzeti orvos. Dr. Stalmajer /ózíc/osztályvezető főorvos és dr. Szilágyi Erzsébet főorvosnő sokat segített. A kollégák befogadtak, nekik is köszönhetem, hogy sikerült beilleszkednem, megismernem az itteni szokásokat. Aztán átkerültem a gyermekgyógyászatra, dr. Dicső Ferenc főorvos úr osztályára, onnan pedig a felvételi osztályra dr. Pikó Károly főorvos úr keze alá. Az utóbbi osztályon három hetet töltöttem. Ez volt számomra a legnehezebb időszak, mert éppen akkor zajlottak a romániai események. Miközben szakmailag bizonyítanom kellett, állandóan a családomért aggódtam. Nehéz volt elviselnem a család nélkül töltött hónapokat. Szeptemberben jöttem el, de november 19-éig még telefonon sem beszéltem az otthoniakkal. Romániában mindenkit figyeltek. A férjemet is többször behívatták a szekuritátéra. Féltem, hogy bántani fogják őket miattam. A szervek úgy tudták, s a levelek is úgy mentek innen, hogy egészségügyi okokból jöttem Magyarországra. A gyerekekkel sokáig nem találkozhattam. Nagyon nehezem bírtam. A kollégák, barátok, ismerősök segítettek átvészelni ezt az időszakot, valamint az. hogy beletemetkeztem a munkába és a tanulásba. A váltás komoly kihívás volt, adaptálódnom kellett az itteni szokásokhoz. 1990. január 4-én találkoztam a családommal, pontosabban a férjemmel és a nagyobbik fiammal. A kicsit nem hozták, ő csak január végén került át hozzám. A férjem úgy döntött, hogy tekintettel a megváltozott körülményekre, ő hivatalosan fog áttelepülni. Szerencse, hogy így határozott, mert áthozhatta az ingóságainkat: a bútorokat, festményeket, könyveket. Nem mindegy az ember életében, hogy mellette vannak-e a tárgyi emlékek, vagy kénytelen lemondani róluk. A férjem 1990. június 9-én települt át. Hivatalosan és végleg. Gyorsan megkapta az engedélyt, mert akkor Romániában örültek, hogy megszabadulnak a magyaroktól. Az események szerencsés alakulásának köszönhetően így a kálváriánk csak kilenc hónapig tartott. Minket nem a gazdasági helyzet űzött el Romániából. Anyagi gondjaink ott sem voltak, szakmaiak viszont annál inkább. Nem tudtam elviselni, hogy ne menjek el egy-egy továbbképzésre vagy konferenciára, szakmai beszámolóra. Itt Magyarországon én minden héten elmentem valahová. Most sincs olyan hónap, hogy ne vegyek részt két-három szakmai tájékoztatón. Romániában nem volt ilyen. Akárhogy is alakul a helyzet odaát, nekem az a véleményem, hogy Romániában nagyon nehéz megmaradni teljes értékű magyarnak. Saját bőrömön éreztem, hogy mit jelent ott magyar orvosnak lenni, magyarul beszélni. Ha a beteg román volt, eleve nem bízott meg bennünk, gyanakodott. Könnyen az orvos szemébe vágta, hogy nem törődik vele eléggé, mert ő román. Pedig az orvos nem nézi a nemzetiséget, csak az embert, akit meg kell gyógyítani, legyen román, magyar, cigány vagy akárki. 1990. január 15-étől dolgozom itt a kemecsei rendelőben, attól a naptól, hogy a kórházi főorvosok szakmailag felkészültnek találtak. Itt a jobb kezem és segítőtársam Bornemissza Gyuláné, Marika néni volt, aki több mint három és fél évtizedet dolgozott ápolónőként. Ma már nyugdíjas. Nagyon sokat segített, megismertetett a családokkal, az emberekkel. Minden családhoz elkísért, bemutatott. Neki köszönhetem, hogy zökkenő- mentes volt a beilleszkedésem a faluban. Olyan volt hozzám, mint a tulajdon anyám. A községben dolgozó négy orvos közül hárman erdélyiek vagyunk. Az egyetlen anyaországit/;'. Ga zon László, az egészségügyi központ vezető főorvosa. Mind a hárman hálásak vagyunk neki. hisz mi Romániából sérült lelki világgal érkeztünk ide, s tőle jó szót, erkölcsi támogatást, szakmai segítséget kaptunk. Ezért is maradtunk itt. Otthonra, igaz barátokra találtam Kemecsén. Szeretem az itt lakó embereket, ismerem örömeiket, gondjaikat. Ma már úgy érzem, mintha mindig itt éltem volna. Az élet alkonyán Biztosan nem jó megöregedni, ám ennek a kornak is megvan a maga szépsége, hangulata. Bizonyítja ezt a Répásy Mihály 1848- 49-es tábornokról, a község szülöttjéről elnevezett szociális otthon élete. Az 1994. augusztus 1-jén megnyílt bentlakásos intézménynek jelenleg 31 lakója van. Nemcsak kemecseiek, hanem a környék más településeiről is költöztek ide idős emberek. Az örökifjú és mindig vidám Fabók János bácsi a maga 91 évével korelnöknek számít. Második éve van itt, Vasmegycrről került az otthonba. Nemrég beteg volt ugyan, de már jól érzi magát, és még száz évig akar itt lenni. Két fia messze lakik, csak a lánya látogatja meg időnként. János bácsi e nagy család lelke. Nyáron, amikor az épület udvarán vagy kertjében tartózkodnak az öregek, messzire hallani a hangját, tréfáit, kacagását. Méltán örvend népszerűségnek és tiszteletnek a gondozottak és a falu lakossága körében a szociális otthon vezetőjévé múlt héten ismét megválasztott Ruska Tamásné. Ahogy kiléptünk a folyosóra, köré je sereglettck az öregek, mint gyermekek az anyjuk köré. Pedig a lányuk, némelyiknek akár az unokája is lehetne. Jóságával, figyelmességével. segítőkészségével érdemelte ki az idős emberek szeretetét és megbecsülését. Ez a szeretet persze kölcsönös. Az otthon vezetője és valamcny- nyi dolgozója igyekszik tartalmassá, széppé tenni az életük alkonyához érkezett emberek napjait. Ruska Tamásné a lakók körében Az oldalt Dalmay Árpád írta, a felvételekéi Bozsó Katalin készítette
