Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-19 / 167. szám

A csodák mestere, a zseni

In memóriám Molnár C. Pál

Néhány hete jelent meg a könyvesstandokon A boldog művész képeskönyve - Molnár C. Pál című munka. A XX. századi magyar festészet kiemelkedő egyéniségéről leánya, Csillag Pálné igyekezett összegyűjteni mindent, amit csak el lehetett érni.

Lipcsei Árpád (Új Kelet)

Molnár C. Pál — szignója után egyszerűen csak MCP - egy elfelejtett zseni. 1894. április 28-án született Tompapusztán. Derkovits Gyula, Aba Novák Vilmos szintén ez évben, Bernáth Aurél és Diósy Antal pedig egy évvel később látta meg a napvilágot. Mindannyian hatalmas egyéniségek voltak, stílusuk, ízlésviláguk lényeges eltéréseket mutat.

MCP anyja révén (Jeanne Contat — innen az a bizonyos „C” a nevében) félig francia. A származás ebben az esetben is döntőnek bizonyult a személyiség tekintetében. A rokonszenves, vidám alkatú fiatalember egyszerre volt komoly is. Kortársai az erkölcs és az értelem barátjának tartották, aki nemcsak hirdetője, hanem megtartója is volt az igazság-jóság- szeretet szentháromságának. A díjaknál — amelyekből pedig bőven jutott neki — többet jelentett számára az újságokban megjelentetett rajzok által szerzett hírnév. A közönség szere- tete és rajongása volt a legmagasabb elismerés - vallotta.

Ars poeticája szerint a művészet célja a „gyönyörködtetés”. Lírai alkat volt, a harmóniák mestere. Önmagában kialakított, mesterien groteszk iróniájával, humorának képi megje- lenítésévelReviczky Gyula verseire asszociálhatunk.

Művészetet és mesterséget egy fogalomban összpontosított: az „Ars” klasszikus értelmében. Már fiatalon hatalmas tudás birtokosa, sokirányúan művelt egyén volt. A humán tudományok mellett nem hanyagolta el a természettudományokat sem, állandó figyelemmel kísérte a legújabb találmányokat is. Valamilyen szinten ő is feltaláló volt, a tusos rajztechnikának adott új eszközöket. Speciális rajzeszközeit maga alakította ki.

Átfogóan ismerte az irodalmat, ennek köszönhetően az írók, költők szívesen illusztrál- tatták vele köteteiket, mint például Kosztolányi Dezső is 1929-ben. Műveltsége mellé egy szinte tökéletes emberismeret párosult - kézügyességéről nem is beszélve. Mi kellhet még ezeken kívül ahhoz, hogy valaki nagy művész legyen?

Iskoláiról ő adja a legpontosabb képet Önéletrajzában.

„Nekem tulajdonképpen soha nem volt említésre méltó mesterem. A főiskolán rajztanárképzőbe jártam, ahol tilos volt festeni. Ha festeni akartam, bliccelni kellett. Három év után otthagytam a főiskolát, és külföldre mentem. Igazi mesterem a Louvre volt. Egy évig éltem Párizsban, és hónapokig másoltam klasszikus képeket.”

Ugyanitt stílusáról a következőket írja: „A legjobban az olasz quattrocento művészete hatott rám, továbbá Holbein és Ingres. Sokan azt mondták rám,

Makay Béla: 'Akit a madarak tanítottak

Sok könyv kevés helyen - ez a nagyecsedi városi könyvtár mérlege. A látogatottság jó, különösen nyári szünet- . ben, amikor délelőtt is bejönnek egy kis olvasnivalóért a „szabadságolt” diákok Fotó: Dojcsák Tibor

hogy piktúrám az olasz irányvonal egy elágazása. Ezt nem mondanám, mert a franciák éppúgy hatottak rám, mint az olaszok”.

1916-ban Szinyei Merse Pál unokái mellett nevelősködött Fonyódon. Ez az „állás” az eminens diákok privilégiuma volt. Hatalmas tudásszomj vezette, mindent látni akart. A világot ismerni, rajzolni-festeni: ez jelentette a célt. Ez a megállíthatatlan többre vágyás juttatta el 1918-21 között Svájcba, ahol a három év alatt csak festészettel és rajzzal foglalkozott. A nő, a meztelen nő csodájának a művészetbe ültetése ekkor fogalmazódott meg benne. Helvétia után tündérmesékbe illő előzményekkel került egy évre Párizsba. A francia főváros a művészetek - ezen belül a festészet - Mekkája volt, s maradt mind a mai napig. MCP-nek a Louvre-ban kiállított Tiziano-képet, a Jupiter és Antiope-t kellett lemásolnia egy svájci megrendelőnek. Amikor éppen nem a Louvre- ban ült, a párizsi utcákat járta, és lerajzolt mindent, ami megfogta fantáziáját. Ennek eredményeként rajztechnikája szemmel láthatóan tovább finomodott. A párizsi múzeumokat járva a késő gótika és a kora reneszánsz mestereinek műveit tanulmányozta, de ő megmaradt a klasszikus képformálásnál.

Hazatérése után 1926-29 között az Est-lapoknál dolgozott, újságokban, évkönyvekben több száz rajza jelent meg. Legjellegzetesebb figurái a közép- osztály soraiból kerültek ki.

Az 1929-es év duplán hozta a sikert. Keleti Artúr Angyali üdvözletével (annak illusztrációjával) Monzában, a Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon aranyérmet nyert, valamint Gerevich Tibornak, a Collegium Hungaricum igazgatójának hathatós támogatásával hároméves római ösztöndíjat kapott. Egy egyházi pályázaton érthetetlen módon visszautasított képnek - Szent Ferenc prédikál a madaraknak (1925-26) - köszönhette a római utat.

Az olasz fővárosban új ihletést kapott a már megcsodált tre- és quattrocento mestereitől. De továbbra is ugyanolyan figyelemmel kíséri a metafizikát, az újklasszicizmus és a kubiz- mus eredményeit, mint eddig. A párizsi formaélmények is elevenen élnek még benne. Ezt a sokféleséget szervesen hatotta át a szürrealizmus. Néhány idősebb kori képe határozottan a nagy andalúz mester, Salvador Dali festményeire emlékeztet minket. MCP egyébként így ír saját stílusának „összevisszaságáról”: „Festőként ahhoz a generációhoz tartozom, mely az impresszionizmus utáni rendetlenséget örökölte”.

Rómában kötött barátságot a fametszéssel. Úgy érezte, hogy csak a kemény anyaggal vívott sajátkezű küzdelem adhat igazi alkotói örömöt. Amikor véget ért az ösztöndíj, már Euró- pa-szerte elismert művészként tartották számon. Érdekes véletlen, hogy egy fametszet-sorozat lett a talán legismertebb alkotása. 1932-ben Cyranóját hívta életre, ám a Rostand család nem engedélyezte az illusztráció amerikai kiadását. Az 1937-es párizsi Világkiállítás aranyérme kárpótolta a csalódást. A Cyranónak óriási sikere volt. Rosner Károly a következőket írta róla: „Előttünk áll egy kor, melynek minden vidámságát érzékeltetik a metszetek, egy ember, egy hős, kinek tragikumán minden

metszetnél elmosolyodunk”.

A II. világháborúig sikerek és elismerések kövez- ték MCP életútját. 1944 hozta el a fordulatot. Nem- kívánatos elemként kezd- |)| ték kezelni. Ez a nyomasz- | tó helyzet - közérzet - szülte meg a Krisztus-fej című alkotását. Mérhetetlen mennyiségű szomoni ság és fájdalom ül a Megváltó arcán. Az Ember |§j szenvedése kapott képi formát.

A „felszabadulás” újabb lökést adott a lejtőn. A Képzőművészeti Társulatot - Gerevich Római Iskolájával együtt - magával rántotta a Horlhy-korszak. MCP velük zuhant. Mellőzés és lebecsülés jutott osztályrészéül, de ő hihetetlen lelkesedéssel dolgozott tovább! Élni- és tenniakarás hajtotta a művészt. Funs i paradoxona az életnek, hogy az új rendszer enged- te egyházművészeti működését. E téren a legnagyobb szabású alkotása a |( budapesti Batthyány téri jjf Szent Anna plébániatemplom mennyezetfreskója, melyet volt szerencsém látni. Félelmetes: mintha nem is lenne boltozat az ember feje felett, csak a menny! Sajnos sokáig „kettévágták” MCP életművét; egyházművészeti alkotónak és meztelen nők festőjének degradálták! Hatalmas hiba!

Utolsó éveiben szinte ki || zárólag olvasmányai, élményei, tapasztalatai anyagát || vitte vászonra. A „nagy |i kérdés” foglalkoztatta: mi az élet értelme? 1981. július 11-én halt meg, Caligula jg lova című festménye befejezetlen maradt. De itthagyott nekünk képeket, rajzokat, freskókat száz- || számra, és itthagyta élet- j| igenlését, boldogságát is. |f Nekünk már nem szabad „megfeledkeznünk” róla!

S hiszem, ha a Kossuth Ki- | adó könyvét a kezünkbe §|| vesszük, ez. nem is történ- 11 hét meg. Ebben a munka- jj ban megkapjuk mindazt a 11 szépséget, amelynek rész- létéiről dadogtam valamit.

A mindenséget fogjuk látni a lapokon, és ezután soha nem törlődhet ki i m lékezetünkből a monogram: MCP.

Születeti egyszer egy aranyos, fürtöshajú és duci kislány. Szeme úgy kéklett, mint a veronika virága. Ezért a nagypapa kívánságára, aki a füvek és fák szerelmese is volt, Veil ronikának keresztelték.

Ili Még az idegenek szeme is megakadt rajta, olyan H§ gyönyörű gyermek volt. jj! Hanem hiába telt-múlt el két év meg három, a kislány S nem tudott megszólalni, lé- pegctni is alig. Anyukája egykor ragyogó szemében

II szomorúság és reményte- II lenség ült ki.

Veronika szülei munka nélkül és még két gyerek- ffl kel éltek. így hát pénzük sem volt elég. „Van más, ami talán segít”—töprengett II a nagypapa.

Tél végén a házuk elé szokott cinegék kikeletre váró éneklésbe kezdtek. || Erre a nagypapa karjára vette a kislányt, és kiült vele a : tornácra.- Hallod? Hallod? - mutatott fel a nagypapa a diófára. A még tar ágak között jól látták az ugrabugráló

|| madarakat, akik olyasfélét csevegtek: Itt vagyunk! Itt || vagyunk! A kis Veronika le §J nem vette róluk a szemét. Hát még a fülét!- Mondjátok csak! Mondjátok! — biztatta a cinegéket nagypapa, aki értett a ma. darak nyelvén is, mert er- dőt-mezőt járó ember volt. v És aznap este egy darabka I szalonnát akasztott oda a diófára, hogy másnap is ott .. legyenek a cinegék.

Alig tudta mcgrcggcliztet- I ni Veronikát az anyukája, I mert állandóan a cinegéket leste az ablakon át. Aztán I megjött a nagypapa, hogy is- I mét elbeszélgessenek.- Itt vagyunk! Itt va- | gyünk! - pityegték ismét a | cinegék. A nagypapa pedig

átváltotta rövid emberi sza- I vakra, és a kisunokája fülé- 1 be sugdosta: itt, itt. A kis- 3 lány nem tudta utánozni, csupán az ajkait mozgatta,- formálgatta.

Addig hallgatták a cine- I géket, míg csak a szalonnadarabka tartott.

S március végétől már csak a közeli tölgyerdőből hangzott a cinegék éneke, || amikor párválasztásra és féli szekrakásra készülődtek.

Hiába lesett ki a kislány az ablakon, hiába kutattak szemei az ágak között.

A nagypapa megint kiöt- lött valamit. Végigjárta a cinegék erdejét, s számba vette a többi éneklő madarat is. Micsoda zenebona volt ott! Még az ő lába is lecövekelt, pedig évről évre, közel hatvan éve hallja.

Igyekezett vissza a kislányért, nehogy lemaradjon egyetlen madárhangról is.

Az anyukája babakocsiba ültette, mert könnyebb volt így az erdőt járni, mint a nagypapa karjain.

Már az első tisztáson meg kellett állniuk, mert ott nyíltak a veronikák. Leszakított egyet a nagypapa, s megciró- kálta vele az unokája arcocskáját, miközben duruzsolta: Veronika, Veronika.

Persze, ezt sem tudta utánozni a kislány, de a szeretet szárnyán beszállt a fülébe, mint a cinegék éneke.

S amikor beljebb és beljebb haladtak, egyre erősödött egy kakukk éneke: ka-kukk, kakukk! Hallgatták. Aztán a nagypapa egy fatörzs mellé rejtőzött el, ahogy a kakukk a lombban, és: kukk, kukk — utánozta röviden, elő-elődug- va a fejét. A kislány majd kicsattant a nevetéstől.

Kakukk, kakukk - hangozott onnan, kukk, kukk - hangozott innen. Közben megint nevetés és hallgatózás vegyült hangulatukba. „így bizony, így lazulnak majd alvó idegeid és a nyelved, édesem” - reménykedett nagypapa.

Váratlanul elugrott előttük egy erdei béka. Nagypapa sem volt rest. Elkapta és letette a kislány elé, többször is. Veronika is úgy emelgette magát, mint a béka. Brekeke, brekeke - mondta hozzá a nagypapája, mire a kislány a karját emelgetve ujjongott, mint soha még. S utána is lépkedtek, nagyokat, a kislány hóna alatt „mankóval”, a nagypapája karjaival.

Teltek a napok, járták az erdőt. Hallgatták a gerlét, a sárgarigót, az örvös galambot. Majd a harkályt, az erdei pintyet és mindég a kakukkot is. És megelőzték már a csigát, a hernyót, s versenyeztek a bogarakkal is.

Nyár végén, mire elnémult az erdő, a kislány első gagyo- gásait már megértette a nagypapa. Veronika volt az ő édes madara.