Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-15 / 163. szám

1997. július 15., kedd Riport Föld-útón Európába Fekete Tibor-Lázár Zsolt (Új kelet) __ Nem volt jó a téesz(csé). Na nem mindenki­nek, de a rendszerváltást követő első nekibuz­dulásban a közös gazdaságokat áldozták fel a politika oltárán. Szétrúgták, mint tyúk a töre- ket. Akik hamarabb eszméltek és elég közel is voltak a tűzhöz, azoknak jutott valami a közösből, a legtöbben azonban vesztesei let­tek az átalakulásnak. A géppark elöregedett és újra nincs pénz, de minek is, hisz a nadrágszíj- parcellákon nem lehet kigazdálkodni egy új erőgép árát. Sokszor még annyi se terem a föld­ben, hogy egy családot eltartson, nemhogy befektetni való tőkét hozzon. Valóban, közös lónak túrós a háta, és a kö­zös gazdaságokban sokan úgy gondolták, csak az osztozkodáskor kell jelen lenniük. A mun­kaegység-rendszer sem oldotta meg igazán az igazságos elszámolást, sok múlott a brigádve­zető vagy az agronómus jóindulatán. A téesz- vezetők nem mindig voltak igazi gazdái a kö­zösség által rájuk bízott javaknak, és a pártirá­nyítás sajnos itt is érvényesült. Egy-egy rosszul sikerült év után a hiánypótlás mindig a járási, később a megyei tanács vagy a pártvezetők jóakaratán múlott. Ezt a jóakaratot ki kellett érdemelni, és ennek megvoltak a sajátos esz­közei. Amikor jöttek az ELVTÁRSAK a KÖZ­PONTBÓL, olyankor eltört egy kisbika vagy néhány kisbárány lába, és a vendégek soha­sem távoztak korgó gyomorral. Ha még fo­kozni is akarták a vendégszeretetet, akkor út- ravalót is csomagoltak a nem mindig ked­ves, ám annál fontosabb elöljáróknak. Az elosztás nagy összevisszaságának is megvolt a maga logikája. Akik benne vol­tak a kiskosárban, azoknak kipótolták a veszteségüket, akik nem álltak be a sorba, azok ellen felszámolást kezdeményeztek. Jaj volt annak a téeszelnöknek, aki nem akart a párt tagja lenni. Előbb-utóbb vagy megtört, vagy mehetett, ahová akart. A családos em­berek, akiknek már volt mit veszíteniük, megbékéltek a gondolattal, párttagok let­tek. A többiek meg... Mindezek már egy letűnt kor kellemetlen (másoknak kellemes) emlékei. Az idő begyó­gyítja a sebeket, és a fiatalabb téesztagok nosz­talgiával mesélnek térdükön ülő unokájuknak. Most újra Európába igyekszünk. Jogrendsze­rünket harmonikusabbá tesszük, szabályozó­inkat igyekszünk hozzáigazítani a befogadók már meglévő és bevált joggyakorlatához. Mindeközben mintha ötven évet csúsztunk volna vissza a lejtőn. Talán a „felszaba-dúlás” után lehetett ilyen mélyponton a mezőgazda­ság. Láttam olyat, amikor Józsi bácsi elővette a jármot, és a két kis tehénkével fogott a szán­táshoz. 1945 után nyugatnak legalább jutott egy Marsal-segély, nekünk csak a szakértőkből jutott, de abból jócskán. Talán ha feleannyi okoskodót küldenek a nyakunkra, és a másik felének az árát dollárban fejlesztésre fordíthat­juk, előrébb jutunk. Hallottam olyan szakmai előadást a csatlakozás előkészítéséről, ahol magasrangú brüsszeli szakértő profi szeminá­riumot tartott az újságíróknak úgy, hogy hal­vány fogalma sem volt az itteni viszonyokról és a hazai mezőgazdaság jelen állapotáról. Keleti piacaink feláldozódtak a nagypoliti­ka oltárán, és a cseppet sem szemérmes nyuga­ti gyártók azon nyomban elfoglalták helyün­ket. Őket nem zavarta a tény, hogy még akkor vörös lobogó lengett a Kreml csúcsán, és a rendszerváltásuknak még az előszele sem mu­tatkozott. Nekünk maradt a kétes dicsőség, aminek most nagy árát fizetjük. Lépegetünk, bandukolunk, csoszogunk Európába. Ki gyalog, biciklivel, tehénfogat­tal, és a legkevesebben John Deer traktorral. A téeszmajorokban az amerikai liberátorok ne­hézbombázása tehetett volna hasonló kárt, mint a mostani gazdátlanság. Beszakadt tetőszerke­zetek, lógó elektromos hálózatok, egymás vál­lára borult ajtók jelzik a jelen állapotokat. A privatizált, sőt néha eltocsikolt vagyonok sem mindig a megfelelő kezekbe kerültek. A hozzá nem értés, a vagyonfelélés, a dilettantizmus megtette a magáét, és most megint majdnem ott vagyunk, ahol a part szakad. A becsült ter­mésmennyiség attól függően gyenge, közepes vagy jó-közepes, hogy ki mondja és neki mi az érdeke. A felvásárló természetesen rekordter­mést emleget, hisz a túlkínálat látszata lenyom­ja az árakat. A termelők érdekszövetsége ép­pen ellenkezőleg látja a dolgokat, míg a szak­tárca vezetői óvatosságból a középutat választ­ják. Csak azt nem tudom, honnan tudják, mennyi gabona terem az idén, ha még a termőterület nagyságával sincsenek tisztában, ha nem tudják, miből mennyit vetettek, de min­denki okos, vagy legalábbis megpróbál annak látszani. Amurt verő hetyke potyka És íme a címben említett hetyke potyka és kackiás vadásza, Szabó József. Ezt a 8 kiló 15 dekás nyúrgát kell fölülmúlni! Fotók: Iglai János Én, kérem szépen, meg­annyi sorstársammal egye­temben normálisnak ér­zem magam, így-termé­szetesen csak a poén kedvéért - kikérem ma­gamnak a menő üdítőital­gyártó világcég legújabb reklámját, amely szerint ha az éjszakáimat egy szórakozóhelyen töltöm, akkor épeszűnek nyilvá­nítanak, de ha a csendes Balaton partján horgász­botjaim mögött halakra lesek, akkor telejesen őrült vagyok. Kérem szé­pen, nem igaz, hogy MIN­DIG a horgászaton jár az eszem. Csak a nap hu­szonnégy órájában. Tapolcai Zoltán ________ S ha már az őrületnél tar­tunk, nem kell a Balatonig utazni. A császárszállási tó partján július elseje óta vér­ben forog a horgászok szeme. Ugyanis egy hónapos ver­senyt hirdetett a tóparti Csali Csemege, amelyben a legna­gyobb hal zsákmányolója ér­tékes ajándékot vehet át, de nyer az is, aki valamelyik hal­fajban akaszt egy méretes pél­dányt. Annak idején völgy­vidéken és hegygerincen át törtek előre az amúri partizá­nok, most pedig az amúr név­re hallgató halak indultak a horgok felé. Másodikán Hor­váth Pál büszkén vitte első­ként 3 kiló negyven dekás amúrját regisztrálásra a Csali Csemegébe, de nem örülhe­tett sokáig, mert két napra rá Antal Sándor egy 6,7 kilós­sal pipálta le. Másnap Bod­nár Zoltán 7,4 kilóst fogott! Gombos Csaba a nagy izga­lomban cápányinak mérte a 8-án fogott halát, de a mérleg kérlelhetetlenül megállt a 6,8 kilónál, így nem törhetett az élre. Azóta az amúrok háza táján már csak az óriásokra utaznak a horgászok a szoká­sos üveges Cukk kukoricá­val, és a part menti híradó sze­rint egy 11 kilóst vettek cél­ba. De erről az a bizonyos példány még nem tud! S mit tesz a versenyláz! Hosszú évek óta nem akadt compó horogra. Perecsi Sán- dorné most egy közel félkilós példányt rántott ki a vízből. Iglai Zsanett születésnapján meglepte magát egy 70 dekás kapitális kárásszal, míg a csu­kák közül egyelőre egy kar­csú nádszálka kapott a ficán­koló kishalcsalira, az ifi kor­osztályú Bajkó Tamás horgá­ra. Súlya alig volt több, mint egy kiló. És a végére hagytam az eddig fogott legnagyobb halat. Ez végre ponty. Szabó Józsefi kiló 15 dekás nyur­gája áll a rekordlista élén, ame­lyet szintén a vaníliás Cukk kukorica cukkolt fel. Egyelőre, hiszen július végéig még akárki kategória­győztes lehet egy szép tör­peharcsával vagy vörösszár­nyú keszeggel, de megun­hatja az életét az a bizonyos 11 kilós amúr is! Jelszó? Ho­rogra fel! Vajon ki lesz a csá­szári császár? A ritkán látható compó az unoka kezében

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom