Új Kelet, 1997. június (4. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-20 / 142. szám
Portré 1997. június 20., péntek Úgy kell élni, mint a tiszavirág Bagdi Gyula, az életművész Amikor megismertem őt a stockholmi Magyar Házban, éppen a lakását akarta kiadni. Szándékaink találkoztak, nekem éppen az kellett, amit ő kínált, így hát megállapodtunk, hogy néhány nap múlva leülünk a részleteket megbeszélni. Amikor a megbeszélt időpontban megjelentem nála, egy toronymagas irományhalmazzal az asztalán fogadott. Amint megtudtam, a gigászi papírtorony az Apácatemető című könyvének kézirata volt, amit mindenáron fel akart nekem olvasni. Mivel csak néhány órám volt, kénytelen voltam mereven elzárkózni az ajánlat elől, mivel azonban a lakásra szükségem volt, konszenzusra jutottunk: elmondja a történetet. Elmondta. Nem is volt rossz. Sőt! Kimondottan érdekes volt. Aztán megalkudtunk vagy három perc alatt a lakásról is. Akkor ígérte meg, hogy egyszer ad majd egy őszinte interjút, ha majd „büntetőjogi szempontból” nem lehetnek következményei. Azóta tizenkét év telt el. A napokban véletlenül futottunk össze a pesti utcán. Palotai István (Új Kelet) — Interjú? — Mehet! — mondta nevetve, és helyet foglaltunk egy presszó viszonylag csendes zugában. —Azt ugye tudod, hogy már a beköltözésem napján rám verte a lakásod ajtaját a svéd rendőrség?! Arra ugyan már név szerint nem emlékszem, kit kerestek, de valami szökött foglyot a kumlai fegyházból. — Igen? Nem is tudtam - kacag fel csillogó vidámsággal - Biztos „Nándit” keresték. Jó haverom volt. Persze, nem én szöktettem meg, de nyilván tudtak a kapcsolatunkról. — Elég nehéz fiú lehetett a haverod, még az ágy alá is benéztek. — Valami bankot rabolt ki, természeresen a részletekről mit sem tudok.-Aha. Értem. Most mondd meg nekem kérlek a nevedet. Valójában hogy hívnak, mert az egy dolog, hogy a lakásod kivételekor hívtak valahogy. Mi az igazi neved?- Bagdi Gyula. Ezen a néven anyakönyveztek 1941. május 23-án, amikor megláttam a napvilágot a Ranolder utcában. A hivatalos svéd nevem: Carl Julius Onager Bagdi.- Onager? Az mi?- Sivatagi vadszamár. A legstrapabíróbb jószága a Földnek. Kicsi, mint én vagyok (a magam 163 centijével), és ugyanolyan szívós, mint jómagam. Rajtam is már átment vagy tíz-tizenöt úthenger, és mégis itt vagyok és kutya bajom.- Mesélnél egyet s mást ezekről az útépítő masinákról?- Figyelj! Az életet úgy kell élni, mintha tiszavirág lennél! Ki kell használni minden pillanatát, mert nem tudhatod, hogy mikor szól be a Nagyfőnök: Ennyi! így aztán sorra, ami jön, vállalni kell. Akkor is, ha okosság, akkor is, ha csínbeme- nős balhé. Ennek illusztrálására elmondanám életem néhány mozzanatát. Okleveles mezőgazdász vagyok, de csak rövid ideig dolgoztam Bábolnán és Dalmandon. Voltam tudományos munkatárs, majd csatorna- tisztító Pesten. Kazánkezelőből kereskedő, majd a filmgyárban kaszkadőr az Egri csillagokban és a Halhatatlan légiósban. A Déryné Színháznál, majd a Fővárosi Operett Színházban díszítőként melóztam, hogy aztán útilaput kössek a saját talpam alá, és Svédországba menjek.- Ha jól tudom, te csúcstartó vagy a menedékjogot tekintve.- Csúcstartó? Nem tudom, könnyen meglehet. Mikor ’75- ben kimentem, kaptam egyet Svédországban, aztán amikor meguntam a skandináv pofákat és áthúztam az USA-ba, ott is megették a dumámat, és Washingtontól is kaptam egy menedékjogot, ami azonban nem sikerült hosszú életűre, mert egy év múltán kitiltottak az Egyesült Államokból.- Szabadna tudnunk az okát?- Azzal vádoltak, hogy bankot raboltam. Még a feltételezés is felháborító volt, hiszen nem tudták bizonyítani. Mindenesetre ez is elegendő volt számukra, hogy kihajítsanak és kitiltsanak. Hát nem felháborító?! Még azzal is foglalkoztak, hogy honnan van háromszáz- ezer dollárom? Erre elmondtam nekik visszamenőleg egy évre az ország jelentősebb lóversenyeredményeit, így aztán igazán elhihették, hogy ismerem a dörgést, és nyertem azt a kis pénzt. Javukra legyen mondva, hogy nem vették el. Na aztán amikor előhozakodtak vele, hogy kitiltanak és feltesznek egy repülőre, ami Budapestre megy - hiszen azt mondtam, onnan jöttem -, akkor történt a világ csodája. Mondom nekik, hogy engem Pestre? Minek? Milyen jogon, mikor svéd vagyok?! És elővirtoltam nekik a svéd állampolgár- passzomat. Azt a pofát látni kellett volna. A mai napig csodálom, hogy nem zavartak le egy-két fülest akkor. így aztán Stockholmban landoltam, de a kísérőtiszt volt olyan aranyos, hogy a svéd határőröknek odaadott egy flepnit: bankrablás gyanúja miatt ez meg az. Ez aztán betette a kisajtót. Rövid ideig csöveztem Stockholmban, éldegéltem a szociálból meg a kevéske spórolt pénzemből, mígnem aztán egy haverom el nem kezdett cukkolni, hogy operettmenekült vagyok, hiszen nem jártam meg a lágereket. Bepörögtem. Pont te mondod ezt, te köcsög, hát idefigyelj! Fogtam magam, a pénzemet betettem egy svájci bankba, és egy szál gatyában lementem Olaszországba, ahol a latinai táborban politikai menedékjogot kértem. Azt mondtam, hogy most jöttem Magyarországról. A di- gók is megkajálták a dumámat. Egy évig nyomultam Latinán, és nem panaszkodhattam, mert kint a városban melóztam egy pizzériában mint sütőlegény. Kész röhely volt. Magyar dalokat énekeltem, a digók meg élvezték, hogy mekkora a világ és milyen híres a pizza, még Magyarországon is van pizzasütő. Aztán azt is meguntam és hazautaztam Svédországba. Találkoztam a haverral, mondom neki, na mi van, fatökű? így már oké vagyok? Erre azt mondja, hogy Latina az smafu! Capua, az az igazi húzós láger. Igen? Oké. Akkor azt is megnézzük. Persze ott már nem kérhettem újabb olasz menedékjogot, így először visszamentem Latinára, és úgy kértem magam Capuába. Ott sem himbált a nyomor, mert felszedtem egy nagy boltnak a tulajnőjét és éltünk, mint a galambok.- Miért mentél végül is visz- sza Stockholmba?- Tudod, a szerelem múlé- kony dolog. A tulajnőnél is elmúlt néhány hónap múlva a varázsom, és azzal rágalmazott meg, hogy belenyúlkálok a kasszába. Úgy gondoltam, hogy mivel csak menekült vagyok, úgyis neki adnának igazat, így aztán télakot vettem és eltűntem, mint Petőfi a ködben.- Mit csináltál ezután Svédországban?- Begondolkoztam. Mondom magamban: a melót ebben a korban már nehéz lenne elkezdeni, valamit azonban le kell tenni „Svensson” asztalára, hogy nyugtom legyen. Fiatal koromban elég jó súlyemelő voltam, gondoltam, felújítom ezt a hobbit, és indulok seniorként svéd színekben a senior világbajnokságon a dániai Arhusben. Elkezdtem újra gyúrni, emelni, és csodák csodájára papírsúlyban világbajnok lettem a korosztályomban! Képzeld el! MTK-s mezben, de svéd színekben indultam. Na, volt is nagy hejehuja Stokholm- ban, hiszen, gondolom, ismered a svéd súlyemelés eredményeit. Egyből sztár lettem. Újságcikkek, tévé, egyebek. Na, mondom, itt az idő, és kértem az érdemeimre való nyugdíjazásomat. Frankón mondom neked, hogy alig akartam elhinni, amikor megadták.- Hogy lettél író?- Annak születtem. Ezért éltem így, ahogy éltem, ezért járkáltam be Öreg Bitang becenéven a világ országútjait, amolyan magyar Jack Londonként. A könyveim kiadása azonban mindig elmaradt, ami nem csoda, hiszen szinte egyfolytában mozogtam. Most, hogy „nyugdíjas” vagyok, már más az ábra. Nem hajt már semmi kalandvágy. Van időm „összefoglalni” magam és felmutatni az eredményeket. Az első könyvem a svédül és magyarul is megjelent Apácatemető (Nun- nomas kyrkogarden), svédül három, magyarul két kiadást élt meg és megalapozta a sikereimet. Az Egy igazi barát következett - egy kedves mesekönyv -, majd az Országút, ez a hatalmas lélegzetű kétezer oldalas könyv. Nem panaszkodhatom. Élek. Svédországból küldik utánam a nyugdíjamat, a könyveim is jól jövedelmeznek (persze nem itt, hanem kint), és még bőven van az amerikai lóversenynyereményemből is néhány dollár.- Gondolom, a nők még mindig körülzsonganak...- Nem hagyom nekik! Költséges mulatság. Lenyugodtam ezen a téren is, van egy gyönyörű kislányom, akit nagyon szeretek. Nekem családból ennyi elég is...- Tehát nincs már több balhé...- Milyen balhé? Soha az életben nem ítéltek el! Én törvény- tisztelő állampolgár vagyok! Legfeljebb egy kissé mozgékony...- Következő köteted?- A leegyszerűsített végtelen. Egy sci-fi-horror-pomó.- Vadul hangzik...- Az is! De még mennyire!- Mikor látlak ismét?- Kicsi a világ. Vagy nem? Tuti, hogy összefutunk... Makay Béla: Hajnalban a folyóig Mire felöltözöm, indulásra készen vagyok, hajnali négy óra. Rohamosan dereng. S micsoda hangkavalkád a házunkhoz közeli galéria- erdőből! Mind között a kakukk méla éneke ragad meg. Lent a Tisza-parton várnak a halászbarátaim. Elindulok. A faluvégen az utolsó utcában kerítéseken kihajló orgonabokrok illatát érzem. Balra a beregszászi hegy fényei halványla- nak. Arra fordulok majd, arra a Tisza. Bizonyára lágy, finom párája oszlatta szét a Kárpátoktól jövő komor fellegeket, amiket felette látok. Utam az ősi Rókás-legelőn át vezet tovább. Biciklim meg sem zör- ren. Egyre jobban látok. Először is a kitárulkozó karú két-három évszázados tölgyeket. Őket már jól ismerem, ácsorogtam néhányszor alattuk. Leveleik éppenhogy bon- gyorodnak. Vajon miről álmodnak, miről hallgatnak? Talán a nászba öltözött vadkörtefáknak is suttognak? Hosszú hűséget, életet? Rajtuk túl a fasorok alatti zugokban mint léggé párásodott tej, sűrű és fehér köd terült szét a legelő felett. Megállók. Legszívesebben belefutnék, beleharapnék, mint pajkos gyerek. Bizonyára használna a gyógyteáim mellett is. De hát messze van, s már oly messze a gyermekségem is. Előttem nyúl trappot át, idei. Süldő még. Az akácfasor alatt fácánkakas veri a szárnyait. Ide körém, felébredtem - jelzi a háremének. Az árkok tocsogóiból fehérlő kakukktorma a messze múltban bontja ki emlékezetemet. Ok voltak első és örök Szerelmem virágai. Gőzölgő fejjel és kitágult tüdővel érek ki a Ti- szához. Égnek emelt karokkal és hangos kiáltásokkal fogadnak barátaim, és ismerőseim is. Dicsérnek, hogy megjöttem, megrónak, hogy késtem. Duzzad a folyó, sűrűsödik a víz, mondják. Látom, a túlsó partszélen már állig ácso- rognak a ficfák az árban. S hallom, szinte versenyre kelnek ezüstös hangjukon a pinty és a fülemüle. Csak a halászok hallgatnak el, hálójukat emelgetik, s hallani a Tiszának a Kárpátok hangos csobogóitól hozott, lehalkult zenéjét.
