Új Kelet, 1997. május (4. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-05 / 103. szám

Kultúra 1997. május 5., hétfő A Nyírség szerelmese Tudományos megemlékezés Vietórisz Józsefről T udományos ülést szentelt a Bessenyei Társaság Vietórisz József nyíregyházi költő, közéleti személyiség és a Kossuth Gimnázium volt igazgatója emlékének. Az evan­gélikus gimnázium dísztermében tartott emlékezésen szépszámú érdeklődő hall­gatta Vietórisz József két unokájának emlékező szavait. Bánszki István, a Besse­nyei Társaság elnöke köszöntötte az érdeklődőket, majd Szlávik Ferenc átfogó elemzést adott arról a költői életműről, amely valamilyen okból nincs úgy benne a köztudatban, ahogy értékei ismeretében lennie kellene. Berki Antal (Új Kelet) ______ Vi etórisz József a XIX. századi hagyomá­nyokat folytatva lett a huszadik század poétá­ja. Hosszú életet élt, és ez a hosszú élet magá­ban foglalta az első és második világháborút, Trianont, a Rákosi-rendszer rettenetét. Ifjú kora sem volt gondoktól mentes, a szegény kiske­reskedő tehetséges gyermeke nem könnyen ju­tott előbb érettségi bizonyítványhoz, majd bölcsészdoktori címhez. Talán ez a küzdelmes gyerekkor tette költőként is, tanárként is és igazgatóként is felelősséget vállaló emberré. Olyan emberré, akinél a kimondott szó az szent, aki költészetében is a nemzetet ért tra­gédiák orvoslását tartotta legfőbb feladatának. Vidéken élt, és ez a „vidékség” is magyaráz­za, hogy nem került a nemzeti költők sorába. Hiába lett tagja 1937-ben a Kisfaludy Társa­ságnak, hiába kezelték egyenrangúan olyan poéták, mint Szabó Lőrinc, Aprily Lajos, hiá­ba írta Krúdy Gyula: Vietórisz Józsefnek, a nagy költőnek minden hódolatom. A pesti íté­szek által ráaggatott vidéki jelző nem akart lekopni róla, még akkor sem, ha versei nem­csak a szűk pátriához, de az ország népéhez is szóltak. Bántotta is ez a lekicsinylő jelző, „Vidéki költő', szcp tehetség, értsd nem modern, értsd ostoba, Vidéki költő, mennyi gúny van Elrejtve a két szó alatt, Magában azt gondolta, úgy van s csendesen tovább haladt." Értette és tökéletesen művelte a költői mes­terséget, tanácsait még ma is megszívlelheti mindenki, aki poétaságra adja a fejét. ,,A láz, a taktus rangos úr, kivált ha rímmel párosul. Helyén a gond az alkotásban, de fejtörésed meg ne lássam.” És így tovább. Idézhetnénk intelmeit, de minek. A mai költők „öntörvényűek”, talán a versformákat sem ismerik, nem valószínű, hogy egy régen volt poéta tanácsait hajlandóak len­nének megfogadni. A világ történéseit értőn, nyitott szemmel fi­gyelte. A kis finn nép Szovjetunió elleni élet­halálharcáról szóló Szóvihar című versében olyan sorokat írt le, amelyek már az ötvenha­tos magyar tragédia nyugati fogadtatását is előrevetítették: „Hol késnek értük vívni a harcmezőn, e pes­tis ellen? Nagynevű nemzetek, / miért puszta, meddő biztatássá nézitek ezt az erőfeszítést, / életre hívó támogatás helyett?" Életében nyolc kötete jelent meg, de legfon­tosabb alkotásának nagyszámú családját gon­dolta. Lányai és felesége társaságban, szerezte meg azt a kivételes erőt, ami segítette közéleti emberként is. Igazi nagy szerelmének a költé­szeten kívül a tanítást tartotta. Egész életében oktatott, akkor is, ha éppen nem a katedrán tar­tózkodott. „Poéta professzor unokákat tanít, s versbe szedegeti Dávid zsoltárait.’ de maradt a maga választotta úton. Mehetett volna Pestre, lehetett volna képviselő, lehe­tett volna egyetemi tanár, bármi, és mégis ma­radt Szabolcsban. Dr. Szesztay András nagyon is meggyőzően mutatta be egy páratlan lokál- patrióta életútját. Krúdy Gyula segítségével olyan személyiséget ismerhettünk meg, aki nemcsak az akkori idők szépasszonyainak, de a mai kor emberének is izgalmas egyéniség­nek számít. A szociológus pontos látleletet vázolt föl. irról a társadalmi közegről, amely­ben Vietórisz József az ifjúságát töltötte. Éle­te végéig megmaradt a Nyírség szerelmesé­nek, pedagógusnak és „vidéki költőnek”. Köl­tészetét a humánum jellemezte. Olyan költő volt, aki a huszadik században is a tizenkilen­cedik század erkölcsiségét tekintette mér­tékadónak. Kötelességének tartotta, és ennek sok versében hangot is adott, a nemzeti öntu­dat ébresztését. Idős korában is világosabban látta a nemzet problémáit, mint azok, akiknek felelőssége lett volna az ország hajóját a két szikla között baleset nélkül ellavírozni. A má­sodik világháború iszonyatos vérvesztesége után ezt írja: „Két ellenség között letiporva, halálba taszítva nyögjük a vérvesztést, húzzuk a gyászos igát. Az egyik bujtogató volt, a másik „felszabadító". Jaj! Hova bújjunk most? Ránk szabadult a magyar!" Nagy tudású, szellemes ember volt. Humor­érzéke késő öreg korában sem hagyta cser­ben, amikor nyolcvanötötdik születésnapján azzal köszöntötték, hogy meg se álljon 120 éves koráig, így felelt: „Ne akarjatok ilyen rövid határt szabni az úr végtelen kegyelmé­nek”. Az öregkor élményét Hetven év című versében énekelte meg, olyan öniróniával, annyi bájjal, hogy az olvasó bármilyen korú is legyen, azonosulni képes a versben fogal­mazott mondanivalóval: „A hetven év, e fél öregség, azt súgja, hogy vigyázni tessék. Fáradva nézünk hosszú múltra, Úgy hívna még a vágy a munka. De jaj, a munka élvezése vágyunkat el nem oltja még se. A bús tényt meg nem dönti semmi, Az élvezet kezd munka lenni." Vietórisz József 88 esztendős korában, 1954- ben hunyt el. Nyíregyháza nevezetes szemé­lyisége, a magyar költészet kiemelkedő alakja volt. A Bessenyei Társaság, Szlávi Ferenc és dr. Szesztay András révén méltóképpen emlé­kezett meg munkásságáról. A két tudományos igénnyel összeállított előadás előtérbe helyezte a lassan-lassan elfeledett költőt, kedvet csinált Vietórisz József verseinek olvasásához. Bár a hivatalos irodalomtörténet is követné a Bessenyei Társaság példáját! m Az embereknek kell az igaz szó Beszélgetés Baranyi Ferenccel- Gyönyörű. Bár beválna! Szinte már félve hívtam fel. Nem csoda. Rosszak a ta­pasztalataim. A költők - a régi nagyok - manapság jobbára hallgatnak. Van olyan is, aki - a világ gya­lázatára - nyugdíjas por­tásként tengeti életét. Akad, aki csak az írósztal- fióknak alkot, van, aki már annak sem... Szerencsé­re Baranyi Ferenccel nem bánik ennyire gonoszul ez a cudar új világ. Palotai István interjúja- Azt csiripelik a verebek, hogy hosszú csend után az ünnepen ismét nagysikerű ver­seskötettel jelentkeztél...- Szó sem volt csendről. Csak éppen az a fórum, ahol megjelentem verseimmel - az Ezredvég folyóirat Z füzetek című melléklete - nehezen ju­tott el a nagyközönségig. Nem csoda, hiszen csak 500 pél­dányban jelenik meg. Nagy örömömre szolgált tehát, ami­kor a Mikszáth Kiadó felvál­lalta a verseimet, és egy kötet­ben kiadta tíz év termését Kö­nyörgés apátiáért címmel.- Hol mutatták be a köny­vet?- A Városligetben május el­sején, az Ezredév sátrában. Roppant jóleső érzés volt szá­momra, hogy bebizonyoso­dott: igenis van igény a pon­tos és igaz szavú költészetre. Negyven perc alatt mintegy hatvan kötetem kelt el, és ez­zel - mivel a kiadó sem számí­tott ekkora érdeklődésre - el is fogyott. Még egy „adagért” el kellett szaladniuk, és bár a tömeg akkorra már eloszlott, mégis szépen fogyott...- Tulajdonképpen mikorra lett kész a köteted?- Hát ez az! Egyenesen a nyomdából, szinte még „me­legen” hozták!- Kérlek, avass be minket! Hogy élsz mostanság?- A baloldali költőknek - minden tévhit ellenére - nem zökkent nagyot a sorsa. Sokan azt hiszik, hogy Aczél minket favorizált, holott ez korántsem volt így. Sokkal több támoga­tást kapott akkoriban az aka- démikusabb, a polgárival ka­cérkodó költészet; mint a bal­oldali... Megszoktuk a perifé­riás létét, és azt, hogy az olva­sók tartanak el minket. Igen. A közönség favorizált, és nem a hatalom.- Hogy alakult mára a há­rom „T" sorsa?- Még keményebb lett a helyzet. Bármennyire is hihe­tetlen, egyre keményebb a cenzúra. A politikai cenzúra ugyanis könnyen átverhető volt, a gazdasági azonban soha! Az, hogy van pénz, vagy nincs, sokkal nagyobb szelek­ciót végez. Régen az állam adta a pénzt a kiadóknak, amelyek ebből könyveket hoztak létre. Igaz, könnyen előfordult, hogy két-három évet is kellett várni egy-egy kötet megjele­nésére. Ma hetek alatt össze­áll, és az üzletekbe kerül, ha van miből. De ha nincs...- Mesélj magadról! Hogy élsz? Mit csinálsz?- Nyugdíjas vagyok. A tele­vízió főmunkatársaként men­tem nyugdíjba még Hankiss Elemér idejében. A nyugdíja­zásomat magam kértem, el se akartak engedni... Hogy élek? Ha a munkámra vonatkozik a kérdésed, akkor köszönöm, jól. Rengeteget fordítok. Az utóbbi idők termése nagyon gazdag. Verne: Párizs a XX. században című ifjúkori mű­velő Martin, Andre Chenier, Charles d’ Orleans (Villon her­cegi kortársa), Voltaire, Dan­te Az új élet című kötete, Montale XX. századi költő kötete, mind-mind a közelmúlt termékei. Két hete fejeztem be Paul Geraldy Hozzád tarto­zom című öregkori műveinek fordítását...- Saját versek?- Persze. Ezenközben pedig írom a mérges verseimet. Nem csoda. Én már csak ilyen „bü­dös kommunista” maradok. Rettenetesen zavar és bosz- szant, amit magam körül látok a mai hazában.- Mondd, hová lett az elkö­telezett költészet?- Van. Simor is, én is ezt gya­korlom. És ez a remek pilla­nat, hogy tisztázzunk is rög­tön valamit. Mi elkötelezett­jei, nem pedig lekötelezettjei voltunk a rendszernek. Lám- lám, milyen szép és pontos a magyar nyelv, és milyen fon­tos egy igekötő helyes hasz­nálata... Mi hittünk, és hiszünk is az igazságosabb világban.- Régen rengeteget utazta­tok, klubokat, olvasóközössé­geket látogattatok, személy szerint talán te a legtöbbet...- Ma is ugyanannyi felké­rés érkezik, csak éppen nehe­zebb teljesíteni. Régen kifizet­ték az útiköltségünket, és még némi tiszteletdíjat is kaptunk. Ma sajnos sehol sincs pénz, és még az útiköltséget sem tud­ják állni. Persze elmegyünk, ahogy tudunk, ahogy a pénz­tárcánk engedi, csak éppen lassabban jut oda az ember...- Kérlek, mondj el egy nem­rég született versedet!- Egy négysorost: Csak azt hiszem, hogy mesz- sze még az Ararát... Boldog vagy? — Ha a boldogság azt je­lenti, hogy azzal foglalkoz­hatok, amit szeretek, ami az életem lényege, akkor igen. Az Operaháznak operalib­rettókat fordítok. Ez külön gyönyörűség a számomra, hiszen tudod, hogy meny­nyire szeretem a zenét — a rádiónak musical-songokat írok, és így tovább. Ha kö­rülnézek azonban a világ­ban, akkor nagyon el va­gyok keseredve. Szinte fáj már ez a köznyomor, ez az elesettség. Meg vagyok győződve arról, hogy előbb-utóbb szembekerü­lünk a köztulajdonon ala­puló társadalom szükség- szerűségével! A színház- igazgatótok, Verebes István is hasonlóan nyilatkozott, amikor kijelentette, hogy limitálni kéne a magánva- gyonokat, és hogy ő is az elesettek oldalán áll. Na­gyon nagy szó ez tőle, aki­nél polgáribb „figura” iga­zán kevés volt régebben az országban. Az igazsághoz eljutni a legtisztelctremél- tóbb dolog. Az a szent meg­győződésem, hogy a to­vábbgondolkodást igenis Marxtól kell kezdeni, és ahogy József Attila mond­ja: „A jövő a proletár utó­koré”! A baloldaliság nem pártkötődést jelent! Hiszen itt az élő példa: a kormány­zó szocialisták homlokegye­nest szembefordultak a tö­megekkel. A sokaság olda­lán állni! Ennyit jelent. Ez a baloldaliság! Hogy aztán nem potyog az „áldás”, nem hullik égből a kitüntetés, az ordó - hát én édes istenem. Úgyis a jövő dönt. Mánia Én mégis várom, hogy a vízözönben - még bárkám alján reszketek alant - lecsendesül az örvénylés köröttem s az olajággal mégjön a galamb. Baranyi Ferenc Dr. Szesztay András Szlávik Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom