Új Kelet, 1997. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-13 / 110. szám
Portré 1997. május 13., kedd Képzőművészet kisebbségi sorban A Mezőség szerelmese, Szépkenyerűszentmártoni Kiss Ildikó- Akad vevő a képeire? — Én nem akarom mindenáron eladni a képeimet, de azért szerencsére vannak vevőim. Más elgondolásaim vannak a képek sorsát illetően. Műveim zömét felajánlom valamelyik magyar intézménynek, vagy valamilyen kisebbségi fesztivál díjaként. Van úgy is, hogy egyszerűen odaajándékozom olyan embereknek, akik valami pluszmunkát végeznek szűkebb környezetük érdekében. így sok képem díszíti a zsoboki és a gyulafehérvári gyerekotthonok falait. Valamivel honorálni kell azt az áldozatos és tudatos munkát, amivel nagyon sokan, sokat tesznek azért, hogy a magyarság megmaradjon... — De hát végül is élni kell...- Élni kell, de nem mindegy, hogy mit csinál az ember az életével: És különben is, van nyugdíjam, ami nekem tökéletesen elég. Egész életemben tanítónő voltam, és megtanultam, hogy csak tanítóként tevékenykedni kevés. Nem csak a gyerekekkel kell foglalkozni, a falu lakóinak mindennapjaival is törődni kell. Tanító is azért lettem, mert a keresztszü- leim példája lebegett előttem. Keresztapám igazgató-tanító volt Szépkenyerűszentmár- tonban, és munkája mellett a közösség kulturális életét is megszervezte. Alakított színjátszócsoportot, énnekkart. Az énekesek olyan sikert arattak, hogy Kolozsvárott hivatásos dalosok előtt nyertek versenyt. Híres falu a miénk, nem nagy, mindössze kétszázegy- néhány háza van, és körülbelül háromszázötven lélek lakik bennük. Dombok között rejtőzködik. Az idegen először a templomtornyot pillantja meg, és csak később tárul szeme elé az egész falu. Ott tanított Tőkés László nagymamája, és a nagyapja, Máté István volt a református lelkész. Ilonka annyi történt, hogy tökéletesen félreértelmezték a tartalmát. A kép azt ábrázolja, hogyan nyomja agyon a tízemeletes paneltömb a tövében megbúvó nagyon szép parasztházat, ők meg úgy értékelték, hogy a modem kor győzelme a mara- diság felett. Nem láttam értelmét felvilágosítani őket arról, hogy a kép pontosan az ellenkezőjéről szól. Visszatérve az eredeti kérdésre: most közösen beszéljük meg, melyik az a kép, aminek színvonala érdemes arra, hogy tárlaton szerepeljen.- És Funar?- Igen, Funar, a gödrökkel. Amiben tud, akadályoz bennünket. Szerencsére vannak kiskapuk, amiket ki tudunk használni. Ott nem állítunk ki, ahol gáncsoskodni tud. A Do- nát úti református parókia vagy az RMDSZ-székház nem Funar úr felségterülete, nem tudja megakadályozni cgy-egy tárlat megszervezését. Kolozsvárott amúgy is nagyon kevés a kiállítóhelyiség, és azokba is inkább „Funar-barátokal” engednek be. Volt az egyesületünknek kiállítóterme, de azt azzal az ürüggyel, hogy kell a múzeumnak, visszavették tőlünk.- Hogyan lehet negyvennégy éves korban beülni az iskolapadba csak azért, hogy megtanulja a festészetet?- Erdélyben a tanítónak mindennel kell foglalkoznia. Nincs olyan, hogy csak a végzettségének megfelelő szakot tanítsa a pedagógus. Olyan sincs, hogy ha vége a tanításnak, akkor vége a munkának is. Színjátszócsoportot szerveztem, szakköröket. Ismerem a Mezőséget, mint a tenyeremet. Csak az utóbbi időben költöztem Kolozsvárra, addig Magyar- szováton tanítottam. Ismerem az ott élők gondjait-bajait, és azt is tudom, hogy szomjúhoz- zák a könyveket, a művészeteket. Mindig is vonzott a grafika. A magyarszováti iskolában rajzolni tanítottam a gyerekeket. Szerettem volna hivatásos grafikus, festő lenni, de negyvennégy éves koromig nem volt rá lehetőségem. Aztán a kislányom felnőtt, megváltoztak a családi körülményeim, és azonnal kihasználtam a lehetőséget. 1984-ben kezdtem a főiskolát, és ’86-ban már önálló kiállításon mutatkozhattam be a közönségnek. Negyvennégy éves volt, amikor beiratkozott a Képző- művészeti Főiskolára. Addig tanítónőként tette dolgát különböző mezőségi falvakban. Képeinek tanúsága szerint is a Mezőség szerelmese. Talán ezért is vette föl előnévként szülőfalujának, Szépkenyerűszent- mártonnak a nevét. Amilyen későn kezdett festeni, olyan nagy elánnal vetette bele magát a festészetbe. 1986 óta rendszeres kiállítója különböző tárlatoknak. Számos egyéni kiállítást is szervezett. Beszélgetésünk idején lakóhelyén, Kolozsvárott a Föld Napja alkalmából megnyílt kiállításán gyönyörködhetnek képeiben a látogatók. Hitvallása szerint a művészi tevékenység mindig gyógyító, még akkor is, ha pusztán szemlélői vagyunk egy művészi alkotásnak. SS:: néni a tanítóskodás mellett hímezni is megtanította az asz- szonyokat. A lekész úr megszervezte, hogy a falu apraja- nagyja vegyen részt a tánccsoportban...-Ez valamiféle megtartó erő?- Hogyne. Nemcsak nyelvében, de énekében és táncában is él a nemzet. Hagyományainkat nem szabad veszni hagyni. A Mezőségben nagyon szép ruhákat hordanak még ma is az emberek. A népművészet életben tartása segíti a megmaradásunkat, ezért is gyűjtöm a népviseletet. Sajnos, manapság kevés a tanító, lelkész se sok van, de valakinek tovább kell folytatni azt, amit annak idején a kántortanítók csináltak. A mai lelkészeknek és plébánosoknak sokkal többet kell foglalkozni híveik kulturális szokásaival, mint régebben. — Sokszor tartózkodik Magyarországon... — Vannak itt is barátaim. Többször voltam Aranyosapátiban alkotótáborban. Szükség van ilyen összejövetelekre. Sokat tanulunk egymástól, és a nyugodt munka feltételei is biztosítottak. Az sem mellékes, hogy az alföldi táj, a Tisza egészen más, mint a hegyes- dombos Mezőség. Sok képet festettem a Tiszáról és Aranyosapáti környékéről. Jártam alkotótáborban Szlovákiában is, a felvidék már sokkal jobban hasonlít szülőföldemre, mint a tiszai táj. Azt gondolom, hogy a különböző országokban élő magyarok művészeti irányzatainak ötvözéséből páratlan festészeti esszencia alakulhat ki. — Milyen tervei vannak a közeljövőre? — Ordöngősfüzesen, szülőfalum közelében Lapohos András nyugdíjas füzesi igazgató-tanár mezőségi múzeum megnyitását tervezi. A tanár úr nagyon agilis ember. Azt szeretné, ha falujában az egész Mezőség történetét bemutathatná. Felkérésére néhány képet festek a környékről és falum templomáról. A tem-kori templomot is megfestem. Örömmel teszek eleget az igazgató úr felkérésének, mert ezzel is tehetek valamit, hogy gyönyörűséges szülőföldem, a Mezőség és benne Szépkenyerűszent- márton örök időkig megmaradjon. Vannak, akik nem ilyen szerencsések, mint én, akik ezt a viszonyt másképpen élik, élték meg. Jó természetem van, nincsenek haragosaim. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy szüleim, keresztszüleim, akik szintén tanítók voltak, mindig arra tanítottak: Tisztelj, hogy tisztelhesselek.- Kolozsvárott milyen feltételekkel lehet kiállítani?- Régebben a felsőbbség hozzájárulását kellett kérni, szerencsére most erről nincs szó. Bár az sem volt olyan veszélyes. Akkoriban is számított a tehetség. Van egy képem, amit az akkori vezetőség nagyon szeretett, pedig csak Berki Antal (Új Kelet)- Szerencsés voltam eddigi művészi életemben. Mindig azt festettem, amit szerettem. A táj mindig ugyanaz marad, akár román, akár magyar szemmel nézzük. Erdélyt magaménak vallom, olyan szeretettel gyönyörködöm benne, mintha az csak az enyém lenne. Művészként soha nem éreztem, hogy valami megkülönböztető bélyeg lenne a magyárságom. Sok román barátom van, csoportos tárlatokon ugyanolyan megbecsülést éreztem, mint ők, és nemcsak képzőművészként, de emberként is. Racskó Tibor felvételei
