Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)

1997-01-27 / 22. szám

1997. január 27., hétfő

Kultúra

Orvosok a művészetben

Dr. Bereczky Kálmán, a bárzongorista

Berki Antal (Új Kelet)

i Szép lassan összegyűltek a vendégek a Hotel Centrálban működő orvosklubban, de a meghívott előadó a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt csak nem akart megérkezni. Hogy ne teljen feleslegesen az idő, itt is, ott is kérdő tekintetek meredtek Bereczky Kálmánra, a mátészalkai kórház belgyógyász főorvosára, aki elértette a pillantások lényegét, odaült a pianínó mellé, és csakhamar vérpezsdítő muzsikával oszlatta el a várakozás unalmát.- Előbb tanultam meg zongorázni, mint írni és olvasni. írni a gyógyszerészek szerint még ma sem tudok, legalább is ezt állapították meg receptjeimet silabizál- va. Négyévesen már meg tudtam különböztetni a billentyűket egymástól. Tizennégy évig tanultam a hangszeren játszani, de érdekes módon soha nem akartam művész lenni. Az igazság az, hogy már gyerekkoromban rabul ejtett a könnyűzene. Úgy beleszerettem a műfajba, hogy nemcsak szívesen ülök le a zongorához, de szenvedélyesen gyűjtöm az ilyen jellegű kottákat. Ma már egy kisebbfajta zenei antikvárium anyagával vetekedik a gyűjteményem. Amikor pályaválasztásra került a sor, annak rendje és módja szerint az orvostudományi egyetemre jelentkeztem. Egyetemi éveim alatt sokkal inkább lefoglalt a tanulás, mint hogy a muzsikálással törődjek. Nem azt mondom, hogy különböző csoportbulikon, no meg házibulikon nem játszottam, különösen akkor, ha kialakult a megfelelő hangulat, de olyan istenigazában nem foglalkoztam a hangszerrel. A zongora nagyon nagy zsarnok. Ha művelője nem gyakorol rendszeresen, kimegy az uj- jaiból a tudás. Ezt úgy értem, hogy nem lehet elfelejteni zongorázni, de az biztos, hogy megfelelő tréning nélkül a már megszerzett képesség nehezen hozható vissza.

Végzett orvosként még kevesebb lehetőségem volt arra, hogy leüljek a zongorához. Aztán megszülettek a gyerekeim, és rájuk is tekintettel kellett lennem, nem zavarhattam őket a klimpírozá- sommal. Mind a ketten orvosok vagyunk (remélhetőleg a nagyobbik lányom is az lesz), a feleségemnek is szüksége volt nyugalomra, bár azt hiszem, hogy ő mindig örömmel hallgatta játékomat. Ha most így visszagondolok zongorista mivoltomra, egyfajta örömzenésznek gondolom magam. Ha nincs a Muzsikáló Orvosok Mozgalom, talán mindörökre abbahagytam volna a zongorázást, de Szabó Gyula becserkészett, és azóta ismét gyakorolok. Volt egy műsorunk: „a barokktól a bárzenéig”. Ebben én voltam a bármuzsikus, és tényleg szép sikerünk volt, de ez inkább a kollégáimnak köszönhető.

Nem hiszem, hogy a betegeim tudnák rólam, hogy muzsikálok, nem nagyon szoktam én az ilyesmit nagydobra verni, de azt gondolom, nem is nagyon érdekelné őket. Ha nagyon fáradt vagyok, kifejezetten felüdít egy félórányi zenélés. Ismerőseim közül sokan művelnek amatőrként valamilyen művészeti ágat, de nem hiszem, hogy ez kizárólag az orvosok privilégiuma lenne. Más értelmiségiek is kacérkodnak a művészetekkel. A Benkóék, amellett, hogy zseniálisan muzsikálnak, valamennyien műszakiak. Professzionális zenészek, és ebben a megközelítésben úgy tűnik, mintha a szakmájukat amatőrként csinálnák, pedig Benkó nemcsak mérnök, hanem ráadásul egyetemi tanár is.

A lehetőségek csapdájában

Nagy Károly Zsolt fotókiállítása a nyíregyházi VMK-ban

Talán pontosan a fotóművészet az az immár képző- művészetté avanzsált művészeti ág, amely az utóbbi évtizedekben a legviharosabb fejlődésen ment keresztül. Mintha be akarná hozni azt az évezredes lemaradást, amellyel a festészet után jár... Magától értetődő oka pedig ennek nem más, mint maga a tény, hogy előrehaladásának (és egyáltalán történelmének) műszaki feltételei voltak. És talán éppen ezeknek a feltételeknek a rohamos fejlődése az, ami egyben legnagyobb csapdája is a fotóművészetnek...

Palotai István

művészkritikája

__________

Sz

ámonkémi a múzsák eme huszadik századi gyermekétől ugyan sok mindent lehet - ez egyéni ízlés dolga, azonban vannak olyan korlátok, amelyeket valóban nem szabadna, hogy átlépjen. Elsősorban ilyen a dokumentatív jelleg. Ugyanolyan lényeges és elengedhetetlen eleme ez a fotónak, mint a filmnek a vizualitás, és a rádiójátéknak a verbalitás. Ne higgye senki, hogy szűk ez a tér! A világ (és bizton mondhatjuk, hogy egyben Magyar- ország) legnagyobb fotósai elfértek, otthonosan mozogtak ebben, méghozzá remek egyéni kifejezésmódot találva. Gink Károly, Reismann Mariann, Langer Klára, Keller Katalin neorealisztikus ábrázolásaitól (melyek egyben zseniális korrajzot is mutattak) tart ez az út P. F. Angéláig, Izsák Henrikig, Schmulersz Sándorig, akik a mindenkori idealizált szépség bajnokai voltak. És aki azt hiszi, hogy ez már a múlt, annak szíves figyelmébe ajánlom ugyanennek a két vonulatnak a mai két legjelesebb képviselőjét, akik — mit ad Isten — a világ kortárs fotóművészetének is kiemelkedő alakjai: Jung Zsenit, a szinte már „muzsika-szépségű” aktok alkotóját, valamint a dokumentatív jelleg legmagasabb értékeit is felmutatni képes portrék nagymesterét, Szebeni Andrástl Kísérletezni persze szabad. Új technikákra is szükség van, mert ez is a fejlődés része. Azonban — és ez a kérdés hektikus pontja — ez még önmagában közel sem művészet. Ahhoz, hogy azzá váljon, szükség van a művészi megjelenítés bőséges eszköztárára. Enélkül érdekes lehet, de semmi más.

Nagy Károly Zsolt fotóit nézegetve az első érzése az az embernek, hogy ötször annyi

képet állított ki, mint amennyi arra érdemes lett volna! Néhány művész roppant magas igé- nyességű és nagy tehetségre utaló alkotás, méghozzá a fotóművészet stílusainak széles skáláján mozogva, de akad jó pár közepes, semmitmondó kép is. (Ez olyannyira igaz, hogy a művész — nyilván érezve az igazságot — az egyiknek a Közhely címet adta — roppant találóan...). A teljes képhez —, és az igazsághoz tartozik, hogy legalább tíz kép csapnivaló és kiállításképtelen.

Alkotásait végignézve az a benyomása támad az embernek, hogy sok esetben technikai zavarokkal küzd. Könnyen lehet, hogy ez nem igaz, és koncepciója része például a fotók „beégetése”, azonban mindenképpen öngól, hiszen nem találta meg azt az érzékeny egyensúlyt, amely a technikai hiba és az önkifejezés egyéni módja között van.

Egyáltalán nem a dokumentatív jelleg az, amit számon- kérek, hiszen pontosan doku- fotói között vannak talán a legjobbak, de a legrosszabbak is!

Kares című sorozata igényes „architektúra-értékelés”, és elmélyült alkotóra utal. Majd odébb lép a látogató, és fájdalmas csalódás éri. A Felületek üres technikamutogatása valóban csak a felületekről szól — bár szándéka feltehetőleg ezek artisztikumának felmutatása volt... Ami aztán ezután következik, az egész egyszerűen felháborító! Önlenyomatok címen alkalmunkban áll egy neoprimitív technikával készült sorozat megtekintése révén megismerkedni a fotós tenyér, talp és arclenyomatával (extrahart papíron, de legalábbis grafika - feketén és fehéren), azt pedig, hogy a negyedik kép minek lehet a lenyomata, nem is firtatom. Ezek művészi értéke körülbelül egy hokedli fehérre festésének

festészeti értékeivel azonosítható...

Aktsorozata ugyan — minden bizonnyal — a részletek szépségeit igyekszik feltárni, tulajdonképpen ihletett alkotások, csak roppant kiforratlanok... Nagyképű címek és semmitmondó képek következnek < a falon. „Soave soffocare” — „Smorzandó” olvashatjuk a kis cédulán, de állhatna rajtuk akár az is, hogy Anyaság, vagy éppen Nyicsevó. Ezek a technikailag is rossz, életlen és túlzóan lágy képek a fotografika területére akarnák — gondolom — kalauzolni a nézőt, de csak a bambulásig viszik... Szép és kerek alkotás a Nő és a férfi című két mű. A kagylók artisztikumának sikeres felfedezése, valamint a Szász Endrére emlékeztető virágmotívum mindenképpen sikeres fotók. A Távlat csigapárja már inkább csak egy fikció (a jin és jan keleti bölcsészeti alaptételnek) gyenge illusztrációja.

Az ember szinte fellélegzik, amikor megáll A bölcsességhez vezető út című kép előtt. Ez egész egyszerűen remek! Tökéletes kompozíció, térbe, keretbe feszülő világ, szinte kíváncsi leszek, hogy mi lehet ott fent, úgy csalogat a fény, hívogat a szépség. Aztán a Mozart, amely lehetne nyugodt lélekkel akárki is, majd az Öröklét, amely zavaros és technikailag is rossz, majd a Tuja, amely szintén ha legfeljebb a fotópapír árát éri meg...

Ugyan kit érdekel már ezek után, hogy a Miskolc című sorozat imitt-amott technikailag megoldatlan, amikor végre a kiváló képek előtt áll!? Meglátásai kitűnőek, őszinte hangja, kor- és körképe megrendítő erejű.

A kiállítás legértékesebb darabja messzemnően a két fotóból álló Vonaton című alkotás! Művészi megfogalmazása, technikai kivitele, lényegre törő, és akár a jelen politikai kritikájának is beillik!

A látottakat összefoglalva az a benyomás alakult ki bennem, hogy a tárlat anyaga — minden valószínűség szerint — azért ennyire szélsőséges, mert álművész a teljes vertikum felmutatását óhajtotta elérni. A kevesebb jóval több lett volna!

Firkák?

Palotai István (Jj Kelet)

A népművészetek létezik néhány olyan vonulata, amely bizonyos történelmi helyzetben a politikai küzdelem eszközévé vált. Lényegét tekintve mindig kifejezője vol; a szabadság és a nemzet eszményeinek, és mint „ilyen”, hatott és lelkesített, kritizált, vagy éppen lázított.

Alig néhány évtizede kapott zöld utat és elismerést a városi folklór fogalma. Minden bizonnyal kénytelen elismerése volt ez a ténynek, hogy a „művelt világ” urbanizálódik, és a hagyományos népművészetek ma már sokkal inkább hagyományőrző jellegűek, míg a városi folklór egyre terebélyesedik.:. A betyárdalok helyét átvette a „rap” a mondákét, legendákét, balladákét, nálunk például a szájról szájra terjedő Cseh Tamásballadák, a díszes hintókat lángokat okádó sárkányos kisbuszok, és az írásolást a művészi tetoválás. Nincs mese, ez már az amerikai típusú út, letérnünk róla legfeljebb álom, de nem valóság...

És ott a graffiti a székely kapuk,a mozaikok, a külső freskók és szekkók helyett. Kár is ilyesmiket csinálni, hiszen úgyis ellepi őket a világ — Isten tudja, hogy miért — ilyen „üzenete”. Minél nagyobb és modernebb egy város, annál több, és valljuk be őszintén, annál nívósabb spray-firka jelenik meg és hirdeti fennen: íme, itt vagyok! Le- törölhetetlenül és letörhe- tetlenül! Kár ellenem küzdeni, úgyis legyőzhetetlen vagyok!

És valóban. Felesleges energia és felesleges pénz a graffiti elleni küzdelem. Legjobb, leghelyesebb tehát a napóleoni út: Amit nem tudsz legyőzni, annak állj az élére!

Ha hagyják — vagy netán támogatják — a falfir- kászokat, úgyis kialakítják önmaguk vér- és dac- szövetségeit, és nagyon is féltve őrzik a színvonalat! Stockholmban például alku született a város és a „klottrázók” (a graffiti svéd neve) között, hogy minden ötödik buszt átadják nekik klottrázásra, ha garantálják, hogy a többi sértetlen marad! Ugyanez az arány a metrókocsikon és a villamosokon is (bár ebből kevés van a svéd fővárosban). És csodák csodája: rend van és tisztaság. Mindenki betartja a játékszabályokat, és a fiatal népművészek — mert igenis azok (!) - csoportokba verődve maguk védelmezik a rendet és az alku tisztességes betartását. Ha valaki arra vetemednék, hogy összefújkáljon csak úgy valamit, hát az ő haragjukkal találná szemben magát, márpedig ennek sokkal kellemetlenebbek a következményei, mint a hajdani hatósági büntetéseknek...