Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-09 / 287. szám
$ 1996. december 9., hétfő Kultúra HHÜ ÜJ KELET Tanulni vágyó, fiatal pályatársaimnak Ellenőrzőkönyv Esztétika 1. Sikerpremier a Móricz Zsigmond Színházban Bál a Savoyban Nagy Ibolya és Molnár László Fotó: Racskó Tibor Verebes István Megnéztem egy előadást a Móricz Zsigmond Színházban. Nem én rendeztem, hanem Tasnádi Csaba, aki immár második alkalommal (az első az Érettségi bemutatója volt!) bizonyította számomra, hogy korosztályában a legkiválóbb. Tasnádiból hiányzik az önhittség, érzékeny, kételyekkel teli fiatalember, talán, amikor olvassa majd az előbbi mondatot, arra gondol, csak udvariaskodom, vagy igazolva látni akarom saját „jó orromat”. Nem, szó sincs erről!... A rendezés elsőrendű követelménye: a manualitás. A szakma alaptörvényeinek biztos ismerete és biztos alkalmazása. Szobrásznak, festőnek, táncosnak mindenekelőtt a gyakorlat alapelemeit kell elsajátítania. A szobrásznak tudnia kell, milyen kőhöz, fához hogyan, honnan és mivel kell nekiállnia. Meg kell mindenekelőtt tanulni faragni, rajzolni, piruettezni. S akkor, ha ezt már tudja is, még egyáltalán nem biztos, hogy nagy művész lesz valakiből!... Ezek nélkül azonban biztos, hogy nem lehet az!... Tasnádi tud rendezni. Magyarországon 100 rendező közül 90-nek van koncepciója, látomása, eredeti víziója, stílusa, a többi másra hasonlító, ugyanolyan mássága, de rendezni csak a másik tíz tud!... Azok, akik képesek megmondani, hogy hol és hogyan kell bejönni a színpadra, mekkora szünetet kell tartani és miért, hol kell kézbevenni a revolvert vagy a virágot, s hogy hogyan másképp, szóval rendező az, aki rendezni tudja a hatásokat, aki rendet képes teremteni az írott, a játszott adottságok között. Tasnádinak biztos az ízlése, biztos a szeme, biztos a keze, és empatikus, humanista ember is ráadásul!... Szóval minden együtt van benne, ami elengedhetetlen a rendezői hivatáshoz. Szombaton két hete megnéztem az általa rendezett A kis rókák című előadásunkat. Utána elhatároztam, hogy a Móricz Zsigmond Színház egy időre nem újítja meg a magyar színházkultúra meglévő eszközeit. A Móricz Zsigmond Színház a meglévő eszközök által, A kis rókák című előadásunkhoz hasonlóan, mind magasabb színvonalon játsza el a színdarabokat. Azt alkalmazzuk jól, amit tudunk. Tudunk hitelesek, megrázok, mulatságosak, egyénítettek és stilárisan egységesek lenni. A kísérleteket egy időre odahagyjuk a többi 50 magyar színháznak. Ám mi is kísérletezünk!... Évente II-szer kísérletet teszünk olyan nagyszerű, élő és igaz előadást létrehozni, mint amilyet Tasnádi csinált a Krúdy Kamarában. Akik valami nehezebben érthető, kacskaringósabban furcsa, baromi modernre vágynak, azoknak azért el kell utazniuk egy másik városba. Félek azonban, hogy ebből a MÁV nem lesz képes törleszteni meglévő adósságait!... Operett. Az örök műfaj, ami megdobogtatja a szíveket. Egyszerű és népszerű történet, kellemes, édes dallamok. Színház, amely szembeszáll a világ mocskával, és dacolva korral, realitással az Élet napos oldalát mutatja... Palotai István (Új Kelet) Mi kell az operetthez? Egy jó darab, jó énekesek, jó zenekar, kórus és géppuskalábú tánckar. És még? Igazi színészek, akiknek el tudom hinni, hogy szép az élet. És ez a legfontosabb! Mert minden — ének és tánc — hiteltelen, ha nem az ember csillan fel a látvány és a hallottak mögött. Mert hiába minden szakmai tudás, ha a könny és a kacagás nem a szívünk mélyéről jön... Mert nem maga a tánc és az ének a lényeg, hanem a táncoló és éneklő ember... Mert a világ az emberről szól! Aztán, ha mindezeken felül egy operett még arra is képes, hogy néhány pillanatra kilépve önmagából, még jól képen is törölje ezt a dág- ványt, amit ma társadalomnak nevezünk — akkor arra is érdemes, hogy az ember mélyen meghajoljon előtte! A Bál a Savoyban az egyik legtöbbet játszott és legkedveltebb operett, amely magyar színpadon valaha is megfordult. Kedves, időtlen történet — a férjét visszacsaló fiatal szépasszony meséje —, a mindent elsöprő szöveghumor, a remek dramaturgiai ívű eseményláncolat, valamint (és nem utolsósorban) a kitűnően megformált jellemek rendszere szinte korlátlan kútfője a rendezői és a színészi lehetőségeknek. A Móricz Zsigmond Színház társulata élt a lehetőséggel. A rendező — Be- rényi Gábor — a színház világának egyik, talán utolsók közti nagy mohikánja. A kezére bízott „anyagot” olyan professzionálisan kezeli, hogy még a handikap-ból is erényt kovácsol. Operett helyett „operett pluszt” rendez, olyan előadást, amelyik képes — szinte észrevétlenül — kilépni önmaga világából, hogy elhúzza a nótánkat és tükröt tartson elénk: íme, itt vagytok, ilyenek vagytok, énekeltek és táncoltok, de örömeitek, szórakozásaitok sápját leveszik rólatok a „hivatásosak”... Azok, akik ördögi vámszedői e kornak, akikről mindent tudunk, mégis belemegyünk az általuk diktált játékszabályokba. .. Berényi — roppant okosan és tehetségesen — a színészi munkára fekteti a hangsúlyt — igenis kimondom —, az emberábrázolásra. így aztán a hatalmas tánckar és a kórus hiánya nemhogy hátránya, de előnye az előadásnak, amely így lett igazán szép és bensőséges. A színház „új szerzeménye”, Molnár László kitűnően debütált az operett műfajában. Kellemes egyéniség — nem amolyan hagyományos „pléhbonviván”, hanem egy fiatal ember, teli szívvel és hiteles akarattal. Kitűnő színészi adottságai vannak, és nem elégszik meg a „felületek csillogtatásával”, hanem egy igazi húsvér embert mutat fel. Roppant érdekes volt hallgatni „megszelídített” musicalszínészi énektechnikáját a hagyományos operett-technikát követő Nagy Ibolya mellett, aki nagy sikerrel mutatkozott be Nyíregyházán. Tisztán csengő, hatalmas és mégis mézédes énekhangja joggal keltett nagy sikert. „Párharcukból” azonban színésziig mindenképpen vesztesként került ki, Madelein- enel, az emberrel adósunk maradt. Gyönyörű szőke színpadi jelenség, remek hang — és belül semmi. Ezért nem igazán vonzó, bár nagyon nőies. Az operett világát betéve ismeri, minden mozdulata „visszaköszön”, de ennél a pontnál fel is adja... Nem így a Daisyt játszó Perjési Hilda, aki koránt sincs birtokában annyi énekés tánctudásnak, mégis csábítóan kedves és tehetséges. Kit érdekel, hogy imitt-amott esetlen, ha még ezt is saját javára fordítja, ha még ettől „aranyosabb”, Daisy hús-vér nő, ember, nem pedig panop- tikumi viaszfigura! És igenis jól táncol és jól énekel, ha nem is „kilúgozott” operetti értelemben... Musztafa bejt Megyeri Zoltán játsza — zajos sikerrel. Igazán legjobbját a bikaviadal story-ban nyújtja remek felépítésű monológjában. Játékát rendre vastaps kíséri — például a hat feleség jelenetét is, amelyben említésre méltó még Kövér Judit Boriskája, valamint a remek Varga Ildikó Masenyka — az orosz feleség — szerepében! Megyeri nem igazi pergő lábú táncoskomikus, inkább kissé mackós Musztafa bej, de ki bánja, ha ilyen jót tud mulatni az esendő törökön, aki végtére is nem nőcsábász, mint aminek hiszi magát, hanem a mindenkori állomáshelyeken, egy-egy ügyes nő által házasságra csábított „áldozat”... Varjú Olga Tangolitája kissé visszafogott, mintha a remek művésznőnek kétségei lennének a megvalósítás vonatkozásában. Pedig semmi oka rá! Nyugodtan a „lovak közé dobhatná a gyeplőt”, mert — ha hiszi, ha nem — hiteles! Celestint Mészáros Árpád játsza. Megoldásaiban kissé felületes, sokkal jobban hinnék neki, ha belülről építkezne, és például a rettegést — ami a figura alapmotívuma — nem mimikával és testtartással ábrázolná, hanem megélné. Ezerszerte mulatságosabb lenne, ha — ahogy az életben lepni s,zor kott — „ráviselkedne” rémületére, és megkísérelne vagány lenni, hogy aztán sehogy se sikerüljön neki. Tehetsége egyértelmű, de valószínűleg még fiatal erre a feladatra. Gyuris Tibor Al- bertje remekbe szabott kabi- netalakítás! Rövid jelenetét teljes joggal kíséri vastaps! Tóth Károly Archibaldja szintén kitűnő. Roppant finom eszközökkel érzékelteti azt a deklaratív különvéleményt, amely méltóságának forrása. Egy húron pen- dül végül is Pomerollal, bár korántsem annyira „Brechti” figura. Az előadás legmegkapóbb alakítása messzemenőleg Horváth László Attila Pome- rolja. Azon felül, hogy kiaknázza a szerep által ab óvó kínálkozó humort és mind stílusában, mind hagyományaiban igazi Pomerol, egészen hátborzongató és sajnos nagyon is mai! Szeme egy-egy villanásával, egy-egy zárt, „túlfegyel- mezett” mozdulatával egészen rendkívüli mélységgel ábrázolja korunk hasonló (és nagyobb) beosztású hiénáit! Minden megnyilvánulásában simulékony és sátáni, Pomerol dala pedig sokkalta inkább brechti song, mint operett-dalbetét, és mindezek ellenére sem lóg ki az előadásból. Sőt! Magasabb rendű értelmet ad magának a darabnak is! Gyarmathy Agnes díszletei látványukban és mobilitásukban visszafogottak, de funkcionális szempontokból elfogadtatóak. Jó ötlet a zenekar színpadon történő elhelyezése, bár kissé túlzan- zásítja a játékteret. A testre szabott — nem különösebb tánctudást igénylő és mégis operettszerűen látványos — koreográfia Nagy György munkáját dicséri. Kazár Pál „kamarásított” operettzenekara kimondottan ügyes hangszerelési megoldásokat hozott, ami jól illeszkedik az előadás amúgy is kis térre hangolt „kamaraoperett” jellegéhez. A Bál a Savoyban premierjét óriási közönségsiker követte, a művészek kétszer még a vasfüggöny elé is ki kellett hogy jöjjenek... Apróképek Berki Antal (Új Kelet) A népművelő Budapesten született, de amióta az eszét tudja, Nyíregyházán él. Nagyon hamar beilleszkedett a város életébe, ma már úgy tartják számon, mint a megyeszékhely szülöttét. Nyughatatlan ember, mindig és minden korban megkereste a rá váró feladatokat. Verset mond, rádiózik, publikál. Tóth Lászlót Nyíregyháza várossá nyilvánításának kétszáztíz éves jubileumán emlékplakettel tüntették ki. — Amikor Nyíregyházára kerültem, sokan ijesztgettek azzal, hogy ez a közeg nehezen fogadja be a máshonnan származókat. Különösen akkor, ha az a valaki Budapestről érkezik. Nekem szerencsére ilyesmivel soha nem volt gondom. Mindig is vallottam, nem olyan ez az ország, hogy ne érezhetnénk jól bárhol magunkat. Itt semmi nincs messze semmitől. Az emberek közötti távolságot pedig magunk alakítjuk. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy egész életemben olyan munkát végezhettem, amit szerettem, amit magamnak választottam. A népművelés olyan kapcsolatot teremtő hivatás, amelyik közvetlenül az emberekkel foglalkozik és ami olyan emberi gazdagodást jelent szellemi értelemben, Vendégjáték a Móricz Zsigmond Színházban. Tóth László és Csorba Ilona a Nyitott Ablakban amiből még ma is tudok profitálni. — Nem nagyon lehet észrevenni, hogy nyugdíjban van... — Ez egy olyan foglalkozás, ami csak a temetőben érhet véget, bár ha alaposan nekidu- rálom magam, kitalálok a fejfámra egy olyan gondolatot, amitől még a halálomban is népművelőnek gondolhatom magam. — Lánya most egyetemista, szintén népművelő lesz? — Nem. Először szociológusnak tanult a miskolci egyetemen, majd beiratkozott az Ybl Miklós Műszaki Főiskolára településszervező mérnöki szakra. Meggyőződése, hogy a két diploma nagyszerűen kiegészíti egymást, és hisz abban is, hogy Magyarországon ilyen képzettségű szakemberre szükség lesz. — Mit jelent Önnek ez a most kapott elismerés? — Nem először kaptam a várostól valamilyen kitüntetést. Ez a mostani attól különleges, hogy ezt már mint az aktív munkával felhagyott nyugdíjas kaptam. Nagyon örülök annak, hogy nem felejtettek el, hogy változatlanul igénylik a munkámat. Az ember nem azért dolgozik, hogy kitüntessék, nem gratulál magának nap mint nap: „Na, ma megint sikerült olyat végeznem, amiért egészen biztosan kitüntetnek.” A dolgok nem így működnek. Mindig igyekeztem lelkiismeretesen tenni a dolgomat, és most, amikor megkaptam ezt a plakettet, nagyon meglepődtem, és természetesen nagyon örültem neki.
