Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-31 / 304. szám
A brit invázióval, a trans- atlantic-hullámmal az angol zenészek krémje, a Cream együttes (Clapton— Baker—Bruce) az új világ koncerttermeiben kápráztatták el fiatal hallgatóit. New York bohémnegyedében a szintén angol Animals együttes két tagja, Eric Brudon énekes és Chas Chandler basszusgitáros kóborolt 1966 kora őszén és betért a Cafe Wha? nevű klubba, ahol egy Jimi James nevű gitáros játszott alkalmi együttesével. Afro stílusú hajkorona, homlokán indiánkendő. Ki ez a Jimi James, aki minden B. B. King- és Little Richard-számot ismert? Chas Chandler azonnal kiderítette, hogy a J. James álnév. Viselője Seattle szülötte, aki több tucat együttessel már bebarangolta Amerika nagyvárosait, és csak ritkán vallott életéről. Annyi talán bizonyos: igazából cheerokee indián, aki 1942. november 27-én született. Nem volt még 24 éves tehát, amikor ’66 őszén Chandler Londonba vitte, és szerződtetett hozzá egy bravúros dobost, Mitch Mitchelt és egy basszusgitárost, Noel Reddinget. Elnevezte őket Experience- nek. Ötezer angol fontot szánt reklámra, ami meg is hozta az eredményt, hiszen sebtében rögzített kislemezei sorra kerültek fel a listákra, és Hendrix 1966 decemberében (éppen 30 éve) már sztárként karácsonyo- zott. Jimi Hendrix egyetlen esztendő alatt befutott, és az ócska New York-i lebujok gitárosa sikeres zenészként tért vissza Amerikába, ahol ilyen jelzőkkel illették: a „harlemi Apolló”, vagy a „bomeói vadember”. A hí7 Á harlemi Apolló rés rockkritikusnő, Lillian Roxon három különböző tulajdonságot különböztet meg Hendrixben: első a „nemes vadember”, a második réteg a „kábítószeres San Francisco-i őrült”, míg a harmadik az öltözete miatt a „londoni dandy”. Hendrix inkább a színpadok hőse. Jobban kedveli, mint a stúdiókat. Triófelállásban játszik, hogy jobban magára irányítsa a figyelmet. Gitárját simogatta, táncolt vele, feldobta, majd végül eldobta és felgyújtotta. Sikeres pályafutása mindössze szűk négy évig tartott, hiszen 1970. szeptember 18-án holtan találták London belvárosában, a Hyde Parktól nem messze, egy szállodai szobában. Ma már tudjuk, hogy előző este a szálloda melletti előadóteremben éppen egyik felfedezőjének, Eric Brudon-nek szűkkörű fellépésén vett részt. Huszonnyolc évig sem tartott tehát a világ egyik legtehetségesebb gitárosának az élete. A Beatles és a Rolling Stones után bizonyára ő az a művész, akiről a legnehezebb olyat írni, amit ne publikáltak volna még. Hat sorlemez, több mint 100 kalózlemez maradt dokumentumként az utókorra, amit a gitárosok egyre újabb és újabb nemzedéke használ köszönettel. Az idei nyártól már nem csak Kurt Cobain vagy a •grunge zene tisztelete miatt érdemes elzarándokolni Seattle-be. A város Jimi Hend- rixnek is egyre több kultuszhelyet állít, s a tervek szerint jövőre, 1997-ben megnyitják majd az Experience Music Projectet, a helyi operaház szomszédságában kialakítandó emlékmúzeumot. A 25 éve elhunyt gitáros olyan életművet hagyott maga után, amely máig befolyásolja a műfajban alkotókat s a kezdőket. A mintegy 30 ezer (!) négyzet- méter alapterületű múzeum 50—60 millió dolláros költségét Paul Allen, a Microsoft birodalom társtulajdonosa vállalta fel. Az ismert Hend- rix-rajongó különböző árveréseken vásárolta fel a gitárkirály relikviáit. A tervek szerint a múzeumban multimédia-könyvtártól a hangstúdiókig minden lesz, így nemcsak bámészkodásra nyílik lehetőség, hanem alkotómunkára is. Látható lesz a 6000 darabot számláló kiállítási tárgyak között a híres Fender Stratocaster is, amelyen Hendrix Woodstockban játszott. A woodstock-i fesztivál legendája máig él, de erről majd legközelebb. Csillagok mondták „A két metszőfogam közötti nagyobb rés praktikus is lehet. Mert így anélkül is ehetek spagettit, hogy kinyitnám a számat.” Francky (Captain Jack) „Már ötéves koromban voltak barátaim, de még soha nem feküdtem le egyikkel sem. Én még ma is a nagy szerelemre várok.” Blümchen „Az én dalaimat csak az öcsém vagy John Lennon énekelheti.” Noel Gallangher „Én csak John Lennon vagy a bátyám dalait énekelem.” Lián Gallangher „Az én erogén zónám a két fülem között található. Egy szellemes és jó humorú férfi nálam mindig többet ér, mint akinek csak jó teste van.” Sharon Stone „A sok átlumpolt éjszakának végre megvan az eredménye. Most már maszk nélkül is enyém a következő Frankenstein-szerep.” Johnny Depp ROCKTAIL COCTAIL ‘96 A hatvanas években az angol főváros azzal büszkélkedhetett, hogy London egyben a popvilág fővárosa is. Ezt a rangját azonban régóta elvesztette. A 70-es évek közepe óta, amikor a botrányairól híres Sex Pistols (Id. lentebb), majd az újhullámos Police együttesek világszerte divatot, trendet, stílust diktáltak, nincs Angliának „húzó” zenekara. A popszakírók sorra „fedezték fel” az új nagy zenekarokat. így lehetett sztár a Stone Roses, a Snedl és a Pulp, majd később — már megalapozottan — a Blur és az Oasis. Hogy a felhajtás még nagyobb legyen, megkreálták a Blur—Beatles, Oasis-Rolling Stones ellentétpárokat is. A lemezek és a sajtókampány meghozta az eredményeket, a két csapat a sikerlisták élén kezdte az 1996-os esztendőt. A kiosztott szerepeknek megfelelően a Blur volt a jó fiúk zenekara, míg az Oasis játszotta a rossz fiúkat. Jelszavuk: „Szex, drog és rock and roll”. Az Oasis meghatározó testvérpárja pedig sorra nyilatkozott. íme egy csokorra való. Noel Gallangher: „Ki az a Blur? Négy évig nem is tudtak róla, mi viszont már bemutatkozáskor voltunk akkorák, mint ők.” „Hogy mi volnánk az új Beatles és a Stones? A Blur mint Beatles? Ha-ha! Inkább mi vagyunk a Beatles és a Stones együttvéve.” Lián Gallanher: „Fogalmam sincs, hogy mi az a dance- és popzene. De az biztos, hogy mi vagyunk a világ legjobb zenekara.” így indult tehát a ’96- os esztendő, legalábbis Oasiséknél. Ha Liam nem is tudja, mi az a dance- és popzene, Európa számos országában és itt Magyarországon is hatalmas tábora van, sőt, egyre nagyobb. Ezeket a rajongókat érte váratlanul és igazán fájdalmasan a Take That feloszlása. A popzene első számú kedvencének számító ötösfogatról már tavaly nyáron megjelentek az első vészjósló események. A Rolling Stones londoni Wembley-beli koncertjéről tudósítottam éppen, amikor a pletykalapok és a köny- nyűzenei szaklapok is címoldalukon számoltak be a Take That fenegyereke, Robbie Williams bejelentéséről, miszerint: „elegem van az aranyketrecből, szabad akarok lenni mint a madár”. A „jómadár” jól értesült muzsikus volt, tudta jól, hogy a Take That-nek rövidesen csengetnek. A mindenkit felrázó csengő február 13-án, a kivált Robbie 22. születésnapján szólalt meg. Ekkor szülővárosukban, Manchesterben Mark, Gary, Howard és Jason bejelentették, amit azóta mindenki szomorúan, de tudomásul vett: a Take That feloszlik. A több millió rajongó azonnal elkezdte a találgatást. Miért? A miértre ’96 zenei trendje adja a választ. Sikereik példáján felbuzdulva több tucat hasonló vokális popzenét játszó fiú, majd később csinos lányokból álló csapat alakult. A Yell 4 You, a Worlds Apart a No Mercy, az ír Boyzone, a holland Caught In The Act mellett a legnagyobb vetély- társ az Orlandóban alapított Backstreet Boys lett. Whitney Houston nyilatkozta róluk: „a New Kids on the Block óta ez a legjobb együttes az USA-ban”. Hm?! Vajon mit szólt ehhez Bon Jovi, a Pearl Jam vagy a csúcsformában turnézó Sound-Garden, melyek tagjait 800 000 rajongó ünnepelte a Lollapalooza turné koncertjein Amerikában. áramlása volt. Simmonsék újra sminkeltek, visszatértek a színpadra, és felélesztették Csipkerózsika-ál- mukból a régi rajongókat. Ezt tette a Sex Pistols is. Visszatérésüket stílszerűen a London főutcájának számító Oxford Street 100. szám alatt, az ott található 100-as Clubban jelentették be. Erre az alkalomra természetesen Amerikából- megérkezett Mr. John Lydon is, akit korábban csak Johnny Rotten- ként ismertek. A punkkorszak hőse, pontosabban botrányhőse készségesen nyilatkozott. íme: — Még mindig utáljátok egymást? — lsen. A grunge-zene királyainak kőkemény, de bluesosan színezett hangvételű dalai meghatározó erejűek voltak az idén. Akárcsak a Hootie the Blowfish. Az USA-ban megasztárként ünnepelt — nálunk sajnos alig ismert — sztárcsapat az ameriaki rock jellegzetesen balladiszitikus és dinamikus változatát játssza sok eredeti ötlettel és tehetséggel. A New York Times írta róluk: „Legfőbb erényük a természetességük, egyszerűségük, hétköznapiságuk. így Bruce Springsteen hódolói éppúgy elfogadják a zenekart, mint a Pearl Jam imádói.” Ha már kedvenceknél tartunk, meg kell említeni a Kiss együttest is. Aligha akad még egy olyan együttes (kivéve talán csak a Beatles és a Stones), amely ennyire hosszú időn át az egész világon akkora szeretetnek örvendett volna, mint a Kiss. Lehet, hogy a kifestett arcú csapat tagjai nem játszottak hangosabban vagy gyorsabban a hetvenes—nyolcvanas évek rockzenekarainál, de fenomenálisan teátrális fellépéseik ellenére sohasem hatottak mesterkéltnek. Amit a közönség látott, az az érzelmek felhőtlen, szabad ki— Akkor miért vagytok most itt? — Hogy őszinte legyek, a Sex Pistols-szal soha nem tudtuk lezárni a pályánkat. Most szeretnénk végre pontot tenni a végére. Főleg azért, mert a korrupt menedzser és a zenekar körül lebzselők miatt az egész olyan tragikusan alakult. Emberileg nemigen tudunk egymás szemébe nézni, de van itt valami, ami miatt közös az érdeklődésünk, és ezek a dalaink. — Minden rendben lesz a koncerteken? — Nem, a koncertekkel semmi sem lesz rendben. Élőben mindig is rosszak voltunk. — Kikből áll majd a közönség? — Remélem, hogy esni fog, ezért a tömeg otthon marad a tolószékeivel. A Sex Pistols koncertjét majd negyed millióan nézték meg. 1996 punk revivalja után nézzük, mitől volt hangos a klubok világa az idén. Sokan kérdezik: van-e jövője a rave-nemzedéknek? Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a technokorszaknak még koránt sincs vége! Sőt, éppen ellenkezőleg: ez az a stílus, amely bizonyosan külön fejezet a kilencvenes évek popzenéjében. Egyre sokszínűbb, gazdagabb, változatosabb, s ennek köszönhetően egyre nagyobb tábort mondhat magáénak. Legújabb jelensége, hogy klubok százai jönnek létre, ahol hétvégeken az aktualitásokat, újdonságokat, eljövendő slágereket is bemutatják. Slágereket játszanak a műsorvezetők, mókamesterek, D, J.-k, a stílus pedig lehet soul, rap, hip-hop, house, rave vagy a legújabb a Robert Miles- féle Dreamhouse. A hazai klub-előadók is alkalmazkodtak 'a divattrendhez a Kozmix, a Soho Party, a Hip-Hop Boys vagy a Happy Gang szívesen látott előadók e helyeken. A hazai under- és a különböző rétegkultúrák határozottan vesztésre állnak. Sebők János rockkritikus szerint: „Nagy a baj, hiszen a külföldi példák is bizonyítják, hogy minden esetben ezek a rétegkultúrák termékenyítették meg a műfajt, adtak új lendületet a kommer- cializálódó fővonalnak. Magyarországon ma már kizárólag „felülről”, a pénzosztó helyek felől irányítják a kultúrát, így a popműfajt is. Az alulról jövő kezdeményezések halálra ítéltek. A magyar underground halódik. De talán még nem késő.” Rockturmixunkat az Oasis-—Blur párharccal kezdtük. Fejezzük be a nyertes Oasis-szel, akikkel kapcsolatban arról cikkeznek, hol balhéztak mostanában, melyik szállodalánc tiltotta ki őket a szállodákból, melyikük milyen nyilatkozatot adott a rádió-, illetve tévéállomásoknak. Az Oasis ugyanis nagyot- mondásban is eredeti. S hogy a zenéjüket is jellemezzük: nem rossz, sőt, jó kis döngetős prolirock, nyers, vad, zabolátlan. Beatles, T Rex, Lennon- elemekkel vegyített, szókimondó, felkavaró. Nem több, nem is kevesebb. A fiúk — Paul, Tony, Alan, Lián — és a főnök, Noel nem cukorkaárusok. Éppen ezért zenéjüktől a nyalókákhoz szokott közönség valószínűleg gyomorrontást kap. De aki még tud örülni egy kis fűszernek, egyéni íznek, az nyugodtan hallgassa, hiszen harmadik albumuk a híres Abbey road-i EMI Stúdióban elkészült, úgyhogy 1997-et sem ússzuk meg az Oasis sikereitől. De ez már a jövő év zenéje. Boldog új évet hozzá! Az oldalt összeállította: Farkas „Shulcz” Tibor grafika: Farkas Tamás
