Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-23 / 299. szám
6 1996. december 23., hétfő Kultúra UJ KELET Szendrey Ilona P. I. (Új Kelet) _______ Ha volt a magyar színpadoknak olyan művésze, aki megjárta a mennyet és a poklot; volt milliomos és hajléktalan, akinek kifogták a kocsijából a lovakat és a közönség vontatta tovább, hogy máskor elfelejtetten évekig szerepeket ne, csak gázsit kapjon, aki ezerszer is feltámadt művészi halottaiból, akit fitymáltak taknyosok, hogy másnap Ljubimov leboruljon előtte, aki maga volt a magyar színészet — hát az Szendrey Ilona volt. Szendrey Ilona, azaz Mimiké, akinél vidikeményebb tisztességű művész nem is létezhet, akinek senki, semmi se szent, és minden fontolgatás nélkül azonnal nekimegy Major Tamásnak a Puntilla úr próbáin, mert csak „jelez” és nem játszik, aki addig sanyargatja vitriolos megjegyzéseivel a színház féltehetségű szí- nész-párttitkárát, míg az ha- zamenvén a próbákról szív- infarktust kap és így partnere hipp-hopp máris a ragyogó Gera Zoltán lehet; „A” Mimiké, aki napokig bezárkózik, mert szerepében van egy mondat, amit képtelen hitelesen megfejteni, hogy aztán éjjel háromkor rádverje az ajtót: Megvan. Képzeld, megvan! A művészklubok kedvence, a büfék hu- morangya- la, aki azonnal lelket önt a társaságba, ha megjelenik. Az ember, akiről még azt sem tudták kollégái, hogy majd hetvenévesen egy nyári konyhában lakik albérletben és nem lesz pénze télen tüzelőre, miközben Jurij Lju- bimovot a moszkvai Taganka Színház megasztár rendezőjét napról napra ámulatba ejti, hogy aztán a Csere előadásán egy-egy pillantásától a hideg futkosson a közönség hátán, vagy éppen dőljenek a nevetéstől. Vagy Szendrey Ilona a páciens, a maga erősen titkolt kétszázas vérnyomásával és súlyos cukorbajával, amiről legszűkebb baráti körén kívül senki sem tudhat — mert akkor „azt hiszik ezek a taknyosok, hogy hülye is vagyok, nemcsak beteg”: Aki vágyja és féli egyszerre a feladatot, aki úgy ismeri a szakmát, mint kevesen a világon... Szendrey Ilona — Mimiké, aki mindig ember maradt az embertelenségben, és igazi nő, igazi csupaszív zsörtölődő... Szendrey Ilona 1938-ban végzett a budapesti Színiakadémián. Óriási tehetség, remek ígéret volt. Diplomája kézhezvétele után azonnal vezető primadonnaként szerződtette a Szegedi Nemzeti Színház, ahol egészen fantasztikus sikerei voltak. Ahogy mondani szokás, a cipőjéből ittak lelkes hódolói, miközben ő sorra játszotta az operettek főszerepeit. Aztán férjhez ment. Rosszul. Nem volt „politikai érzéke”... A háború után éppen csak hogy megúszta a szilenciumot, mindenesetre a főszerepeknek és az operetteknek „lőttek” számára. A sors fintora, hogy pontosan ezekben az években vált igazi drámai színésznővé, illetve ekkor sajátította el azt a „tudományt”, hogy egy-két szavas szerepből hogyan alkosson felejthetetlen figurát. Ahogy aztán tisztult az ég körülötte, lassan visszatért a zenés műfajba, azonban immár sokkal inkább a musical műfaji előfutáraként, mintsem primadonnaként. Képtelen volt már az üres szépség prezentálására, mindig a mélyet, az igazat kutatta, az embert mutatta fel, nem a „hajasbabát”. Fergeteges humora volt és komikaként még a követ is megnevettette. Akkoriban már nem is évente, hanem szinte havonta hívták Pestre, jobbnál jobb szerződési ajánlatokkal halmozták el, de—mivel másodszor is férjhez ment és kimondottan hűséges ember volt — minden meghívást visszautasított. Aztán, ahogy teltek-múltak az évek, megint magára maradt. Végigjárta szinte az összes vidéki színházat, miközben szépen, tisztességben felnevelte egyetlen imádott leányát. A színházszerető embereknek gondolom Szendrey Ilona művészetét igazolandó — elég annyit mondar nőm, hogy alig a nyugdíj- korhatár előtt szerződtette őt Székely Gábor a szolnoki Szigligeti Színházhoz, amely akkoriban Kaposvárral versengve az ország legjobb teátruma volt. Csodás kisebb és nagyobb alakítások kora következett. A színészi és rendezői erőtől duzzadó társulat szinte magával ragadta az akkor már nagyon beteg művésznőt, aki felejthetetlen teljesítménysorozatot nyújtott. A sorozat folytatódott Kerényi Imre, sőt az őt követő igazgató (valami Boldizsár elvtárs a megyei pártbizottságtól) vezetése alatt is. És mégis mindhiába. Mindhiába tudás, tehetség, színházimádat, és remek alakítások sora — egy kitüntetés nem sok, de annyira sem méltatták. Nem követelőzött, magáért soha sem szállt síkra, csak másokért. Kemény oda- mondogatásai, nyers őszintesége mindig szálka volt a „hatalom” szemében. Színészi pályájának ötvenedik évfordulóján, 1988- ban Aranydiplomát kapott, amit azonban nem nagyon volt hová felakasztania, mert nem volt lakása. „Nyugdíjasnak nem jár színészház” — jött a sztereotip válasz. Maradt a háromszor három méteres nyári konyhában. Jobb albérletre nem futotta volna a gázsijából, a nyugdíjából... így ment el közülünk csendben és magányosan, hogy emléke még jobban fájjon. így ment el Szendrey Ilona, a magyar színészet egyik legnagyobb művésze. Orvosok a művészetben: dr. Nagy Béla _____ A hegedűs háziorvos Gyerekkorában hegedűművész szeretett volna lenni, de aztán a nyíregyházi Krúdy gimnázium magas szintű természettudományos képzése elcsábította, és az orvostudományi egyetemre jelentkezett. Egyetemi évei alatt sem hagyta abba a rendszeres muzsikálást, és ma, rendkívül elfoglalt háziorvosként is időt szakít magának a gyakorlásra dr. Nagy Béla. Berki Antal (Új Kelet) — Olyan környezetben nőttem fel, hogy szinte törvényszerűen kerített hatalmába a művészet. Keresztanyám Si- mor Erzsi színművésznő, édesapám pedig ismert magyamóta- énekes volt. Kezembe adott egy hegedűt, és hétéves koromban elkezdtem tanulni. Engem mindenki zenésznek szánt, és magam is úgy gondoltam, hogy a Zeneművészeti Főiskolára jelentkezem. Aztán, ahogy lenni szokott, a bűvkörébe vont a kémia, meg a fizika. Orvosnak jelentkeztem, már csak azért is, mert rájöttem, hogy művész lehetek egy tisztességes polgári foglalkozás mellett is. Szorgalmasan jártam a debreceni egyetemre, közben pedig szerepeltem a Kodály kórusban, nemcsak zenészként, hanem mint basszistát is foglalkoztattak. Ezzel valami pénz is jött a házhoz, úgyhogy egyetemi éveimet önellátóként sikerült letudnom. A végzés alán Nyíregyházára kerültem, és itt, a kórházban élénk művészeti élet kellős közepébe csöppentem. Egyetemi éveim alatt kialakult kapcsolataim itt is megmaradtak. Szabó Gyuszival, Papp Ágival közösen kamarazenét játszottunk, majd elkezdődtek Szombathelyen a Muzsikáló orvosok koncertjei. Hosszabb ideje veszünk részt ezeken a hangversenyeken, áprilisban ismét lesz rendezvény, de most nemcsak Szombathelyen játszunk, hanem átmegyünk Ausztriába is. Számomra nem okoz gondot a gyógyítást és a muzsikálást összeegyeztetni. Ha valaki komolyan műveli a zenét, akkor talál időt a gyakorlásra. Ráadásul nekem annyira fontos a muzsika, hogy mind a két gyermekemet zenésznek neveltem. Ok reményeim szerint hivatásos muzsikosok lesznek. A nyíregyházi zeneiskolába járnak, a lányom most végez, zongorista lesz, a fiam pedig fagottozni tanul. A betegeim eleinte inkább érdekesnek találták, hogy a háziorvos „házimuzsikál”, de aztán megszokták, és amióta megjavítottam egy népzenész hegedűjét, azóta kifejezetten tekintélyem van a faluban. Most egy kicsit messze élek Nyíregyházától, de mindig úgy intézem, hogy a koncerteken részt vehessek. Nehezen tudnék lemondani a nyilvános szereplés okozta örömökről. Sok orvos erősen vonzódik a művészetekhez. Mi lehet ennek az oka? Azt gondolom, hogy aki az emberrel foglalkozik, nem kezelheti úgy a munkája tárgyát (mert bármilyen cinikusan hangzik, a beteg mégis csak munkatárgy az orvosnak), mint mondjuk a lakatos a vaslemezt. Nekünk ismernünk kell a körülményeket, a betegek gondjait, bajait. Ez erős érzelmi megterhelést jelent, és én hiszem azt, hogy sokkal eredményesebben tudunk gyógyítani, ha a szigorúan vett betegség mellett az embert is figyelembe vesszük. Véleményem szerint, akit természettudományos érdeklődéssel áldott, vagy vert meg jó sorsa, egy kicsit elhajlik a művészetek felé. Vagy úgy, hogy csak befogadja, vagy úgy, hogy maga is aktívan műveli valamelyik ágát. Meggyőződésem, hogy ilyen kettős elhivatottság birtokában lehet teljes emberi életet élni. Örök harcban Palotai István (Új Kelet) A művészet és a „hivatalos” társadalom örök harcban áll. Nem véletlenül. Egy párt — lett légyen is bármennyire pozitív eszmék hordozója — abban a pillanatban, ahogy hatalomra kerül, azonnal reakcióssá válik, hiszen fő feladata eztán önmaga uralmának fenntartása lesz. Ezért nincs (és nem is lesz soha) százszázalékosan tiszta és makulátlan társadalmi struktúra. így aztán az a bizonyos hivatalos társadalom, fokról fokra egyre ellenségesebbé válik a művészetek művelőivel szemben — kezelhetetlen- ségük folytán igenis rettegve szókimondásukat... Persze ez a szókimondás, ez az ellenállás koronként és egyénenként mindig más és más erővel jelenik meg. Boris Vian, a Pekingi ősz és a Köpök a sírotokra című regények zseniális írója például legszívesebben a hivatalos formulákat támadja, megvalósítva a csodát: a kimondott szó azonnal realitássá válik. „Uram, ön szar ember!” — így a megállapítás, aminek logikus következményeként az illető tüstént azzá is változik, hogy aztán így folytassa immár értékes életét a verebek legnagyobb örömére! Igenis erről van szó! A művészek által kimondott szó varázserejéről, ami nem más, mint a tényleges társadalom szublimált ítélete, a megideologizálhatatlan valóság! Természetesen a hivatalos „rend”-nek is megvannak a maga eszközei a művészek kordában tartására: ez pedig az anyagi javak politikai indíttatású elosztásának jól bevált rendszere. A plurális demokrácia kedvezőbb feltételeket teremt a túléléshez, hiszen ciklusonként kérdésessé teszi a hatalom birtoklását, így megszelídíti a mindenkori véres bosszúvágyat. Vajon létezik-e egyáltalán olyan hiteles művész (vagy művészet), amely, vagy aki teljes egészében behódol egy politikai irányzatnak? Legfeljebb ideig-óráig, addig, amíg az a politikairányzat hivatalossá nem válik! Mert ekkor már nem az elvhűség, vagy az adott szó kell hogy lényeges legyen, hanem az újonnan kialakult politikai igazság szóvátétele! Politikai áramlatokban hinni csak nagy vonalakban lehet és csakis elvileg! Ez viszont alapfeltétele a művészi értékrend tisztességének! Hit nélkül nincs művészet. A forma csak váz, ami lehet akár gyönyörű is, ha csak önnön szépségének hírnöke, nem más, mint üresség... / nce pápa 1691-es rendeletéig hazánkban is karácsony volt az év legutolsó napja. Maga a név a szláv „körcím”, azaz átlépő szóval lehet kapcsolatban, azonban a török időkig a mait megelőző (karadzson) formáját nem ismerhették. Az év vége korántsem volt vidám, mert a lófarkas hódítók igáját húzó gyaur népnek ekkor kellett kinyögnie az adót, a karadzs-ot, ami után az on szócska tizet jelent. Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy az iszlám hitű adószedők nem tisztelték a keresztény ünnepkört, és az év vége felé hajtották be a dézsmát. Az évente megújuló természet mágikus jelképe az életfa, ami egy termőág volt csupán. A XVI. századból maradt fönn az a följegyzés, ami az elzászi erdőőröknek megszabta, hogy a polgároknak legfeljebb egy darab és 2,5 méter magas karácsonyi májusfa kivágását engedélyezhetik. A Rajna felső szakaszának tájain, Elzászban és Bádenben honosodott meg tehát a fa állítása karácsonykor. Ezt almával, ostyával, papírrózsákkal feldíszítették, és vízkeresztkor a gyermekek rázták le. Gyertyát elsőként az 1660-as években Liselotte pfalzi grófnő szülői házában tehettek rá Heidelbergben. Télen azon a tájon csupán a fenyő volt zöld, ezért — egy Jézushoz kapcsolt mesével — a fenyő lett a karácsony szimbolikus fája. Megindult hódító útján, s gyarapodtak a hozzá fűződő szokások is. Szászországban például 1737-ben annyi felöltöztetett, gyertyás karácsonyfát állítottak, ahány megajándékozott volt a családban. Berlinben a zseniális nyelvész, a Berlini Egyetem megalapítója, báró Wilhelm von Humbold házában csodálhatták meg a fából faragott, díszekkel ékesített karácsonyi piramist felváltó karácsonyfát. Ekkor 1815-öt írtak. 1814-ben viszont már Bécsben A karácsonyfa története Tóth M. Ildikó V J is pompázott egy fa a Berlinből odakerült Atnstein bankár házában (a besúgók rögvest jelentették is Metternichnek az új divatot). A múlt század közepére teljes lett a diadala a német vidékeken. Magyarországon 1825-ben tűnt fel Podmaniczky Frigyes báró osztrák származású nagynénjénél, és a huszadik század elejére megjelent a paraszti házaikban is. Régen cserépben hajtott zöld ágakat, fagyöngyöt vittek be a lakásokba. A karácsonyfa voltaképpen a Paradicsomkertben álló tudás fáját jelképezte, ezért aggatták rá az almát, amibe Éva beleharapott. De ahogy a karácsonyi ének mondja: „A kis Jézus aranyalma...”, tehát Krisztus szimbóluma is lett. Amikor még a legtöbb ember sem írni, sem olvasni nem tudott, az egyház képekben, misztériumjátékokban mesélte el nekik a Bibliát; ilyen misztériumjáték kelléke volt a fenyő is. Angol nyelvterületeken a huszonötödikét Christmas Day-nek hívják. A mass szó misét jelent, ugyanis ezen a napon a katolikus pap — Jézus testi, lelki és feltámadási újjászületésére — három misét mond. Huszonhatodika a Boxing Day, az ajándékozásé, jókívánságoké. Valamikor a fa alá ajándékként ételt tettek a család halottainak, illetve az értük- imádkozó szegényeknek, koldusoknak. Mára az ajándékozás elvesztette ezt a misztikumát. A misztériumjátékokat körülbelül két száz esztendővel ezelőtt a nép átalakította bet- lehemessé, aminek fő jelenete a pásztorjáték: humorba öntött rigmusos elbeszélése a bűnbe esés, a szent család szálláskeresése, a három királyok, Herodes és más bibliai alakok történetének. A betlehemesek a végén adományt kérnek, és kapnak a háziaktól. Kevesen tudják, hogy az Elba folyó mellett található a cseh barokk művészet egyik emlékhelyeként ismert Kuks várkastély, s a közelében fekszik egy Betlehem (Betlem) falucska. Nevét a betlehemekről kapta.
