Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-23 / 274. szám
UJ KELET 1996. november 23., szombat Nagy András Lászlóval, a Móricz Zsigmond Színház egykori rendezőjével 1996. augusztus 22. Ünnepi társulati ülés a Móricz Zsigmond Színházban. Az eseményre meghívót kapott szinte mindenki, akinek valaha is volt köze a társulathoz. Az ünneplő közönség soraiban hiába kerestük Nagy András Lászlót, a társulat egykori rendezőjét, nem jött el. Pedig valamikor látványos sikerek fűződtek a nevéhez. Az önálló társulat első öt esztendeje elképzelhetetlen lenne nélküle. Ma is páratlan az a széria, amit az Úri muri befutott. A Fehér karácsony, Sok hűhó semmiért, Oszlopos Simeon most is a legjobb nyíregyházi előadások közé tartozik. Berki Antal (Új Kelet) Színházi munkája mellett tevékenyen részt vett a város kulturális életében. Igazi közéleti ember volt. Országosan is nagyhírű rendezése, Ratkó József: Segítsd a királyt! című drámája után fagyott meg körülötte a levegő. Ki érti ezt? A hatalmas sikert aratott bemutató után nem sokkal el kellett hagynia a színházat. Azért a városhoz nem lett hűtlen. A Hangsúly című rádiós irodalmi újságot még most is, amikor már csak évente egy nyilvános felvétel van, szívesen ápolja. Az idei Ratkó-díj átadása alkalmából rendezett ünnepi műsor után beszélgettünk Nagy András László Nyíregyházán töltött éveiről. A riporter most zavarban van, mert a szokásostól eltérően tegeződik beszélgetőpartnerével, de a régi barátság és munkakapcsolat okán nem áll a szája magázódásra. Zavarban van azért is, mert nem nagyon érti a színházi világ történéseit, nem világos számára, hogyan lehet egy üstökösként indult pályát megroppantam, derékba törni, hogyan lehet az, hogy elkötelezett művész ma újságírással keresi kenyerét? Nem vettél részt a színház jubileumi társulati ülésén. Nem hívtak meg? — De meghívtak, pontosabban kaptam egy „tucatmeghívót”, ugyanolyat mint a hozzávetőlegesen háromszáz kolléga. Konfliktushelyzetben váltam meg a színháztól, vártam a meghívó megerősítését. □ Telefonra gondolsz? — Telefonra, vagy valamilyen személyes invitálásra. Az egyik nyilvános beszélgetésen úgy emlegetett a színház régebbi vezetője, mint „a volt párttitkárt”, és még azt is mondta, hogy tehetségtelen vagy, akit csak az akkori megyei pártvezetés segítségével tudott eltávolítani a színháztól. — Ez az, ami miatt nem szívesen vettem volna részt a jubileumon. Biztos voltam benne, hogy Léner Péter olyan légkört teremt körülöttem, a múltam körül, az emlékeim körül, vagy nem is tudom micsodám körül, amihez semmi kedvet nem éreztem. Te párttitkárként kiváló LJ előadásokat rendeztél... — Ne haragudj, valami nagyon nem tetszett a kérdésedben. Úgy hangzott, mintha a párttitkárság és a rendezés között valamiféle ellentmondás lenne. Igazad van, Gábor Miklós a Csinos zseni című könyvében éppen a saját párt- titkárkodásáról vall... — Kénytelen vagyok megint kötözködni. Párttitkárnak lenni 1983-ban vagy 1950- ben az nem egészen ugyanazt jelenti... Ezt a beszélgetést sokan hallgatták, olyanok is, akik szakmailag sokat köszönhettek neked, mégsem szóltak rólad, nem védtek meg... — Tisztázzunk valamit. Senkitől sem várom el, hogy megvédjen. A hallgatóságról tehát szó se essék, de azért visszakérdeznék: Tudod, hogy kik voltak akkor annak a pártsejtnek tagjai, amiben én titkárkodtain? Például az, aki ezt a párttitkárságot most a leghangosabban a szememre veti. Ő volt az ülések legszorgalmasabb látogatója. Hogy az ilyesfajta múltat kinek hánytorgatják fel és kinek nem, azt most ne feszegessük. Annyit azért még megkérdeznék: volt olyasvalaki ezen a fórumon, aki arról panaszkodott volna, hogy valamit is ártottam neki..,? Pj Nem tudok ilyenről... — Na látod, és ez a lényeg. Én akkoriban azért vállaltam el ezt a funkciót, és most mindenki gondoljon arra, amire akar, hogy így talán tudok valamit segíteni a szakmán. És egy-két évig úgy nézett ki, valóban hasznos dolgokat tehetek. Azt gondolom, (minősítheti bárki hamis tudatnak, lelke rajta), hogy igenis jó ügyeket tudtam abban az időben szolgálni. „Funkcionárius” korodban született meg a Segítsd a királyt!, Ratkó József nagyszerű drámája, amelynek Te voltál a dramaturgja... — Legyünk pontosak. A dramaturg nem én voltam, hanem a párttitkárhelyettes, Kolin Péter. Ezért is marhaság ezt a párttitkárkodást égbekiáltó bűnnek mondani, hiszen az egyik legnagyobb nemzeti drámánkat két „funkci” segítette színpadra. Nekem annyi részem van a darab születésében, hogy Ratkó József elmondta, gyakorlatilag készen van a drámával, a fejében már összeálltak a verssorok, csak még olyan emberrel nem találkozott, akire szívesen rábízta volna. Úgy bánt vele, mint legkedvesebb gyerekével. Hónapokon keresztül dolgoztunk a darabon, amikor (és akik ismerték Jóskát, tudják, hogy ez nagyon nagy dolog), meghívott slambucra a konyhájába. Nem a kertjébe, nem a lakásába, — a konyhájába! — és akkor azt mondta: „Nézd komám, én bízom benned. Ha te rendezed, akkor megírom a Segítsd a királyt!” Izgalmas együttműködés volt. Jóska ragaszkodott a darab minden szavához, sorához, de még a pontokhoz és a vesszőkhöz is. Én meg arról voltam híres, vagy hírhedt annak idején, hogy mindent átdolgoztam, mindent, amit lehetett átírtam. Móricz Zsigmond: Úri muri című művét az én adaptációmban játszotta a színház, nem vettem tudomást a Móricz által készített változatról, de ugyanúgy Bulgakov művét a Fehér karácsonyt is magam alkalmaztam színpadra. Elég önhatalmúlag bántam a drámai szövegekkel, ezért is volt rendkívül izgalmas a darab színpadra állítása. Meg kellett esküdnöm, hogy Jóska engedélye nélkül egyetlen vesz- szőt, kötőszót sem változtatok a szövegen. Emlékszem azokra a darabrészletekre, amiket az akkor induló Hangsúly című rádiós irodalmi újságban mutattatok be... — Az egy nagyon érdekes iskola volt. Igazából szereplőket válogattunk a Hangsúly felvételein. Bárány Frigyes, Holl István, Csikós Sándor akkor találkozott először a szöveggel, és egyértelműen nekik köszönhető a későbbi siker. □ Hogyan született a Hangsúly? — A megyében soha nem volt és azóta sincs rendszeresen megjelenő irodalmi folyóirat. Már javában dolgoztunk a darabon, sok mindent megtudtam Ratkó munkamódszereiről, az Őt foglalkoztató napi problémákról. Egyik ilyen volt az irodalmi lap ügye. Tartozott hozzánk egy rádiós is, kézenfekvő volt, hogyha újságot iTem is, de rendszeresen jelentkező műsort a Nyíregyházi Rádióban létre tudunk hozni. Csak kitalálni volt nehéz, aztán már ment minden mint a karikacsapás. Partner volt a művelődési központ, a Rádió sőt még a megyei pártbizottság is. Mi volt köztetek a munka- megosztás? — Ratkó József szerkesztette a folyóirat egyes számait, ő gyűjtötte össze az elhangzó verseket, ami természetes is volt, hiszen mint a legtekintélyesebb magyar költő, amúgy is sokan keresték fel verseikkel. Nyilvánosan vettük fel az egyes anyagokat, a közreműködő művészeket én kértem fel, és a művelődési központban bemutatott műsorokat én rendeztem. A stúdióban pedig Antall István gondozta az adásba kerülő „lapszámokat”. fi A Hangsúly megszűnt? — A mai napig nem szűnt meg, valamilyen formában létezik most is. Ratkó József halála után nem sikerült karizmatikus, az ügyet lelkesen szolgáló költőt megnyerni szerkesztőnek. Előbb az élőműsorok maradtak abba, majd később a rádióadások is elkerültek Nyíregyházáról. Ma már csak a Ratkó-dj átadása jelenti a régi szép időket. ! ] Tíz év után, hogyan értékeled a nyíregyházi L! éveket? — Rendkívül ellentmondásosan. Egyrészt ha úgy tetszik, ezeknek az éveknek következtében fulladt kudarcba a pályám. Az itt ért támadások következményeként lettem pályaelhagyó (tulajdonképpen büszke is lehetek, hiszen még mindig ugyanolyan nemtelen indulatokat váltok ki, mint akkor). Másfelől úgy emlékszem vissza, hogy volt néhány produkció, amikor azt éreztem: teszem a dolgom. És az nagy boldogság, ha az ember azt teheti amit szeret. Szívesen emlékszem vissza az Oszlopos Simeonra is. Az nem színházi produkál ció volt... — Dehogynem! Csak éppen itt játszottuk a művelődési központban. Az volt a színház első, és amennyire tudom, utolsó olyan kísérlete, hogy a kisebb darabokat más intézményben mutassa be. Visszatérve arra a bizonyos fórumra, már másnap tudtam, hogy miket mondtak rólam és rendkívül nehéz értékelni azt, hogy bizonyos meccseken vereséget szenvedtem. Akárhogyan is vesszük, egy embert az is minősít, ki az ellensége. És ha ez a számomra minősíthetetlen ellenség el tudott üldözni a pályáról, akkor bizony bennem van valami olyan sebezhető pont, amiről én a mai napig nem tudom mi az. Kénytelen voltam bizonyos következtetéseket levonni: úgy döntöttem, én tovább ebben a színházaséiban nem veszek részt. Lehet ezt nevezni elkullogás- nak, sértődöttségnek, akárminek, de jelen pillanatban azt gondolom, helyesen döntöttem. Amúgy ha akarod kikapcsolod a magnót, ha akarod nem. ff) Nem kapcsolom... — Elmondok egy idevágó nagyon szomorú és a főszereplőt abszolút értelemben is minősítő történetet. A feleségemnek munkát Ígértek Budapesten. Rendező munkatársa címszó alatt segített volna színpadra állítani a József Attila színházban egy darabot. A Sári feladata (Jancsó Sarolta színművésznő — a szerk.) az lett volna, hogy a kórus mozgását és megszólalásait beállítsa. Az olvasópróba napján kapott egy zavaros üzenetet, aminek az volt a lényege, ne menjen, mert technikai zűrök vannak. Aztán egy kedves régi ismerős későbbi telefonjából kiderült (aki a Sári szerződését a színház gazdasági igazgatójával intézte el, és eszébe se jutott erről az igazgatót is tájékoztatni), amikor Léner meglátta a próbatáblára kitett névsort, üvölteni kezdett, hogy annak a Nagy András Lászlónak a felesége, be nem teheti a lábát a színházba. | Mit gondolsz, fogsz még színházban rendezni? — Nem valószínű. Nincs bennem semmilyen hiányérzet. Noha nem az én feladatom értékelni a pályámat, de azt gondolom, különböző színházakban és itt Nyíregyházán is, rendeztem néhány olyan előadást, amiért úgy érezhettem és joggal, hogy érdemes volt ebből a kicsire szabott életből húsz esztendőt a színházra áldoznom. Ilyen szempontból furcsa módon még elégedett is vagyok... Nem azt mondom, hogy nem lehetne zavarba hozni, ha valaki nagyon kapacitálna, de én magam nem jelentkezem egyik színháznál sem. □ Miért? — Két okból, mert ami itt a jubileumi társulati ülésen történt az azt bizonyítja, hogy az emberről kialakult képet mások alakítják. Ez is a vereségeim közé tartozik. Nekem ehhez szinte semmi közöm, védekezni sem tudok ellene. Ez gátlásossá tesz és mozgási szabadságomat korlátozza. A másik: lehet, hogy fellengzősnek tartasz, de az embernek csak egy álma van az életben. Én színházrendező akartam lenni és az is lettem. Erről álmodoztam kicsi gyerek korom óta. Aztán hosszú évek alatt, és ez nem köthető bizonyos emberekhez és bizonyos eseményekhez, kiderült, ez a színház nem az a színház, amiről én ábrándoztam. A pályán eltöltött utolsó két-három évemet nem szerettem. Rájöttem, már régóta nem az álmaimról van szó, már csak azért teszek-veszek a színpadon, mert ez a mesterségem és mert nem értek máshoz. Terveim még vannak, de mást, hiteleset álmodni nem tudok. Amikor egészen nyilvánvalóvá vált, hogy csak terv szerint vagyok rendező, akkor váltottam. Valahogy a véletlenek úgy hozták, hogy egészségpolitikával és újságírással kezdtem el foglalkozni. Ezen a területen lettek terveim és egyáltalán nem örülök annak, hogy csak terveim. A sorsom bebizonyította, az álmaim valahol belül vannak és semmi közük a kívül lévő valósághoz. Sok ember hagyott cserben, köztük olyanok is, akik egyértelműen neked köszönhetik szakmai fel- emelkedésüket, egziszten- _J ciájukat... — Mondok én valami furcsát. Úgy látom, az erkölcs, a tisztesség és a becsület nem biztos, hogy jó tulajdonságnak számít. Inkább gátlásosságnak, korlátozottságnak tűnik. Ha végiggondolom az életemet, a szónak ilyen értelmében, én mindig is gátlásos voltam, „Nem párttitkárként voltam tehetséges”
