Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-04 / 257. szám
8 1996. november 4., hétfő Kultúra UJ KELET Tanulni vágyó fiatal pályatársaimnak Ellenőrző könyv Földrajz 1. Verebes István sorozata Budapest: a színészek bejönnek a színházba, hogy aztán hazamehessenek. Nyíregyháza: a színészek hazamennek, hogy aztán bejöhessenek a színházba. Nem dönthetem el, melyik a jobb, hasznosabb. Az ember számára az előbbi. A művész számára az utóbbi. Az élet végkifejletének visszatükröződésében fedezd fel, melyik működött benned parancso- lóbban. Ha az ember, akkor kevésbé voltál színész. Ha a művész, akkor kevésbé voltál ember. Beledögleni, persze, bármelyikbe lehet!... Budapest: a végeredményért, a hatásfokért, a talpon, a megmaradásért történik minden. Nyíregyháza: a jelenlétért, a fontosság igazolásáért, az ismeretért, a fölfedezésért. Döntsd el, melyik a jobb, hasznosabb!... Az előbbi élvezetesebb, az utóbbi értelmesebb. Mindkettőben ott fenyeget a „maradéktalanság” lehetetlensége. Budapesten lappang a remény, amit eltakar a jól begyakorolt viselkedés önkéntelen gyakorlata. Látszólag többet jókedvűek, látszólag biztosabban léteznek. Nyíregyházán tüntet a bizakodás — mire föl?! —, mind- aközben leplezetlen a düh, az elkeseredettség, ámbár rohamosabb is, hamarabb vonul el, gyógyul meg. Budapesten a megoldhatatlanság megmarad a beletörődésben. Dolgozni ott is, itt is lehet!... Értelme ott is, itt is van. Csak az ott az értelmesség védekezésében, míg itt éppen támadásában ölt testet. Ezért nekem ez ittenihez van több közöm. Ahhoz, hogy tudjam, miért vagyunk Nyíregyházán, akik vagyunk, Budapesten is kell dolgoznom. Könnyebb a munka ott?!... Könnyebb. Látszólag oldottabban lehetséges előbbre jutni. Ám amikor vége a próbának, tele vagyok elnehezültséggel. Harmincéves gyakorlat tapasztalata biztosít, hogy ugyanúgy lesz bemutató előadás, mint Nyíregyházán. Csak éppen ráérek kivárni, mert magától jön felém. Nyíregyházán én haladok, én üldözöm a pillanatot. Budapesten többet hátrálok, Nyíregyházán támadni vagyok jelen. Budapesten a bennem feltételezhető biztosabbra szavaznak, Nyíregyházán a meglepetésre, az alig várhatóra. A budapesti lehetőségnél több vagyok, a nyíregyházinál kevesebb. Ezért innen oda nem érdemes tartani. Út csak onnan ide volt, van, és...! Nem. Lesz az se itt, se ott nincs. A távolság nem a 240 kilométer. Hiszen Tiszavasvárin átgördülve kezdek megnyugodni, Nagycserkeszen eszembe se jut, hogy három órája még működtem, viselkedtem, a nyíregyházi felüljárón biztonságban érzem magam. Az Oktogonon, a Váci utcában, a Vörösmarty téren meg eszembe jut: valaki épp most mondott valamit a Bessenyei téren, a színészházban, a klubban, amin röhögnek...! Heltai-premier a Móricz Zsigmond Színházban Vinczeffy a kezdetről és a végről „Ma ontják véremet” Gyüre Ágnes (Új Kelet) Vinczeffy László festő-, grafikus- és szobrászművész kiállítása nyílt meg november elsején a nyíregyházi Jósa András Múzeumban. A tárlat a művész legújabb munkáit mutatja be. Az alkotó ötven esztendővel ezelőtt született a Hargita megyében fekvő Atyhán. A marosvásárhelyi Zene- és Képző- művészeti Líceumban érettségizett, majd Kolozsváron, a Pedagógiai Főiskola rajztanári szakán szerzett diplomát. Kilenc évig Kovászna megyében, Zágonban tanított, majd a sepsiszentgyörgyi múzeumhoz került. Bukarestben 1980 és 1983 között elvégezte a képrestaurátori képzést. Jelenleg is ennek megfelelő feladattal bízzák meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. 1972-től 1995-ig harminchárom egyéni kiállítása volt. Székelyföld legkülönbözőbb helységeitől a mai Magyarország sok-sok városán át egészen Nümbergig megismerhették az érdeklődők gondolatvilágát. Megyénkben korábban Kisvárdán, Nagykállóban és Nyíregyházán szerepelt. Most látható opuszai közül egyetlenegynek adott címet, mégpedig ezt: In memóriám Baász. (Baász Imre grafikusművész szintén Sepsiszentgyörgyön élt, és pályatársaiból figyelemre méltó holdudvar alakult ki körülötte. Támogató céllal létrehozta a Baász Art Foundationt, vagyis egy művészeti alapítványt.) A megfestett látomások nem azonosíthatók egyértelműen konkrét természeti formákkal, tehát a befogadó teljesen szabadon értelmezheti az üzeneteket. E sorok írója is ezt tette. (Talán itt is érdemes egy kivételt említeni, azt a képet, amelyen egy ősmadár formái tárulnak elénk.) Ahogy a krónikás a képek között bolyongott, leginkább Pilinszky János versei, valamint a Sztrugackij fivérek, és Andrej Tarkovszkij Stalkere idéződön fel benne. Egy végnapjait élő, kiürült világ, mely megváltásra vár. Egy reménytelenül magányos emberi lény, mely még nem mondott le arról, hogy egyesüljön mással, csak azt nem tudni, ezt csupán testi szinten képes-e megvalósítani? Az olajképek és a faszobrok leggyakrabban tüskéket, szögeket, erőszakos behatolást, elszakadt verőereket, dolgozni képtelen szíveket juttatnak eszünkbe. Más szóval a támadást, a pusztulást, a halált. „Alvó szegek a jéghideg homokban / plakátmagányban az ó éjjelek / égve hagytad a folyosón a villanyt / ma ontják véremet” — visszhangzik bennünk Pilinszky. Ilyenkor rideg, seszínű háttérből ugranak elő a — nem pontosan felismerhető — tárgyak. A pasztellek és a grafikák pedig egyfajta gomolygást, egymáshoz tapadást idéznek, sőt, a szexuális aktust is. Ez utóbbi esetben vad vörös, izzó sárga és szikrázó fekete gomolyog előttünk. A két végletet kifejező művek egymással ellentétes falakon kaptak helyet. Nyilván szándékosan döntött így a te-: rém berendezését végző Múzsa Gmk. Régebben olyan képeket' láthattunk Nyíregyházán Vin-f czeffytől, amelyekben a ro-| mániái államvédelmi szer-í vek társadalmi mondandót) véltek felfedezni. A „friss: termés” még egyetemesebb, tágabb fájdalomról, félelem-; ről árulkodik. Ezen nincs sem-! mi meglepő. Az elmúlt egy-két évben aj szorongás és a feloldhatatlan-: nak látszó dilemmák jó néhá-, nyunkban sokasodtak-növe-| kedtek. S talán nem csak Kö-j zép-Kelet-Európában. Szépek szépe Palotai István (Új Kelet) Aki szemmel kísérte a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház gyermekeknek szánt bemutatóit, bizton állíthatja, hogy — az országos és általános gyakorlattal szemben — nem odavetett, hevenyészett produkciókat látott, hanem tisztességes művészi szándékkal színre vitt, stílusos, és sokszor bizony hagyományteremtő előadásokat! Lehetséges az is, hogy minderre az első gyermekszínházi bemutató kristálytiszta magyar népmeséi ihletettségű Tamási Áron-me- sejátéka, a Búbos Vitéz és az azt követő ultramodern Szabó Tünde-darab — a Kvantum Fantum csapdája — „kötelezi” a színházat. Végül is mindegy —- a lényeg az, hogy a múlt kötelez. Éppen ezért kellemetlen és fájó, ha azt kell mondanom, hogy ez a tiszta stílusegység most csorbát szenvedett... Félreértés ne essék, nem az előadás sikeréről beszélek! Abban hiba nincs, hiszen a gyerekek élvezik a Szépek szépét, és egy- egy leptezett és unalmas résztől eltekintve magas szintű befogadói aktivitással vesznek részt az előadásban. Ugyanakkor a kritikusnak igenis tiszte felvetni a kérdést: része-e a művészeti nevelésnek a gyermekszínház? Mert ha igen, akkor csakis tiszta, és helyesen értelmezett, stílusában tökéletesen egységes előadást szabad színre vinni. Éppen azért, hogy felnőttként ne a „Nesze, farom, láss vásárt” című rémoperett legyen számukra a színházművészet non plus ultrája... Heltai Jenőt játszani csak MÉLTÓ módon szabad! Heltai minden sora, minden szava zene és érték! Aki pedig—rendezőként—ezt nem tudatosítja, és nem követeli meg a színészektől, az jobban teszi, ha nem nyúl ilyen veretes nyelvezetű verses anyaghoz. Az előadás felépítéséről is csak ambivalens érzésekkel lehet beszélni. Szinte érthetetlen, hogyan „lapátolja össze”, hogy naggyáz- hatja el ennyire valaki az előadás fináléját, ha olyan igazi színházi pillantok megalkotására képes, mint a két „varázs-változás”?! Vagy miért visz színre egyszerre „két előadást”, nevezetesen mi célja azzal, hogy a karakterszereplőket jelzett-színházi eszközök alkalmazására buzdítsa, míg a hősökkel szinte „Ármány és szerelmet” játszat? (Azt is a hatvanas évek „fülbegyóná- sosan” halk vígszínházi módján.) Vagy hogyan feledkezhet meg a gyermekközönségről, és produkálhat hosszú és léptetett részeket, aki ilyen briliánsán képes alkalmazni másutt a gyerekközönség bevonását? Vagy hogyan engedheti meg a koreográfusnak a slendrián li- tyi-lötyit, amikor az képes — például a második felvonás elején — egészen kiváló teljesítményre is. Miért elégszik meg stílustalan töltelékdalokkal, amikor a közismerten tehetséges Kazár Pál ennél jóval többre hivatott, amint azt be is bizonyította többször: többek között a két gonosz iker remek duettje során is? Miért, miért, miért? Kérdőjelek és kérdőjelek. Érthetetlen. Az egyetlen, ami erre „magyarázat” lehet, az esetleges időhiány... Ha ugyan ez magyarázat lehet... Mindenesetre Bodori Annát a Hyppolit a lakáj rendezése révén nem így ismertük meg, rá nagyon is a pontosság és a stílustisztelet volt a jellemző. Talán majd a legközelebb... Kis-Kovács Gergely díszletei egyszerűségükben is remekül funkcionálnak. A változások varázsához azonban nagymértékben hozzájárul a remek fővilágosítói munka is, amely igényességére nézve az előadás egyik legnagyobb erőssége, mindvégig pontos, és világítási stílusában talán legközelebb Tóth Károly — Peták bíró Horváth Réka — Hamupipőke, Petneházy Attila — királyfi ugyanazt mondja, és ugyanazt csinálja, mégis mennyire más képes lenni. Kövér Judit „belvárosi vonaglása” és Sándor Júlia düh-dinamit rudacskái remekül egészítik ki egymást. A két fiatal színésznő remek tempója és ritmusa az előadás egyik dramaturgiai erősségévé vált. Megyeri Zoltán életerős és hiteles parasztlegény Dömötör szerepében. Huncut — néha már-már székelyesre formált, „fehémép-centrikus” figurája igazán szeretetre méltó. Avass Attila — nyilván rendezői instrukcióra — rengeteget van háttal. Pedig — mint Abu- Mabu varázslónak, igazán „joga” volna a „kibeszédre”, annál is inkább, mert akkor én — a közönség — is el lennék varázsolva. így marad csak a látvány, melynek igazán csak a köpenye a részese... Bajzáth Péter kimondottan erőtlen Szikora grófja, mintha a két színjátszási technika között ingadozna — nem éli meg amit csinál, és nem is ábrázolja. Ha a második mellett döntene, szélesebb, harsányabb és „franciább” lenne, jobban illene a darabba. Róbert Gábor szemmel láthatólag élvezi, amit csinál, de úgy tűnik, gyakorlatlan ebben a színjátékstílusban. Az első felvonásban komoly ritmuszavarai vannak, majd — mindannyiunk örömére — a második felvonásban magára talál, és lendületessé válik, humora kedves és gyerekcentrikus. Horváth Réka és Petneházy Attila szép mívű szenvedései — mint már említettem — gyökeresen más stílust idéznek. Égyál- talán nem arról van szó, hogy nem jók, vagy nem tehetségesek! Sőt! Amit csinálnak, az szép, tiszta és megkapó, csak éppen — mint néző—képtelen vagyok átállni rá. Petneházy szépen beszél, tehetséges és jó megjelenésű, Horváth Réka gyönyörű színpadi jelenség, és lágy (hogy ne mondjam Dómján Edit- es) mássalhangzói egészen biztosan nemcsak a gyerekek, hanem a férfiak szívét is megdobogtatják, viszont kilógnak a darabból. Jól tudom, hogy ebben a nézőszámcentrikus világban, amiben élünk, a közönségsiker mindenek felett áll, nézzék hát kérem el a kritikus kötekedé- seit, melyet, higgyék el, a jobbító szándék vezet. áll Heltai Jenő szép szövegéhez, a gyönyörű meséhez. Tordai Hajnal jelmezei — Szikora gróf „romakord” nadrágjától és sramli választási zakójától eltekintve — tűrhetőek. Bár szegény Hamupipőke „gálaruhája” igencsak úgy néz ki, mintha a menyasszonyi ruhakölcsönzőből vette volna ki — méghozzá valami amerikai Barbie- babás pillanatában... Az egyetlen telitalálat Peták báró ünnepi ruhája! Tóth Károly remek tehetséggel önt életet ebbe a már-már undorító „kismamaruhába”... Tóth Károly a szokásos módon kitűnő Peták báró! Karakterformálása és karikírozó hajlama remek összhangban van azzal a jelzett stílussal, amit kiválóan is játszik, eleve véleményt alkotva, és szinte kívülről szemlélve önmagát... Sándor Júlia és Kövér Judit —Panci és Manci, a két gonosz testvér — szinte külön tanulmányt érdemelnének [ .Egészen elképesztő szakmai' élmény, hogy két ember, aki mindig Fotó: Racskó Tibor