Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)
1996-10-07 / 234. szám
UJ KELET Falujáró 1996. október 7., hétfő Negyven emberről gondoskodnak Jókedvűen az idősek között Till Aran emlékműve a Tisza-parton A klub dolgozói Az Idősek Klubjában hat asszony segít az öregedő emberek gondjain. Jókedűen, mosolyogva dolgoznak, örömet sugározva ezzel az idősek szívébe. — Takarítunk, ennivalót viszünk, ellátjuk őket, ha betegek —mondják a klub dolgozói. — Gyógyszert íratunk, kiváltjuk, és még be is adjuk — folytatják. — Összeszedjük a ruháikat és kimossuk. Van, amikor bejönnek a klubba, beszélgetnek, kártyáznak együtt. Amikor nem érzik jól magukat, akkor házhoz megyünk. Minden gondozónőhöz tartozik néhány idős ember, akikről ő tudja, kinek mire van szüksége, jegyzi azt, és sokszor még hétvégén is ellátja az időseket. — Olyan dolgokat is el- végzünk, amiket korábban sohasem — mondja egyikük. — Már volt néhány halottunk, akinek hozzátartozója nem lakott a községben, mi értesítettük a rokonokat a halálhírről és gondoskodtunk a temetésről. Sajnos, az élet velejárója a halál, s ezzel is szembe kell nézni. Orvoshoz is mi visszük a beteg bácsikat, néniket. — Mostanában tíz—tizenegy óra körül érkeznek az idősek — mondja Sándor Istvánná Marika, a klub vezetője. — Felfedezték, hogy a község széléről autóbusszal is jöhetnek, nem kell gyalogolniuk, hiszen hetven év felett már ingyen utazhatnak. Pénteken később jönnek, körülnéznek a piacon, bámészkodnak, vásárolnak, hamarabb telik az idő. Érdekessége is van ám a klubnak — mondja boldogan. — Egy szobrászművésznő, Till Aran a községre hagyta hagyatékát. Ezt mi őrizzük a klub melletti helyiségben. Till Aran előbb egy szobrot készített Tiszadadának, szívességből, majd többször ellátogatott hozzánk, jól érezte itt magát. A klub tagjaival is barátkozott, hozzánk is gyakran bejött, és szokásunk szerint nevettünk, mulattunk együtt. Meglepetésünkre, úgy rendelkezett, hogy szobrait és vagyonát Tiszadadának ajándékozza, szülőföldjére, Hódmezővásárhelyre viszont semmit nem hagyott. Alkotásait gyakran megnézik az erre járók, és mi is gyakran gyönyörködünk benne. Jó recept a falunak is elkelne A polgármestert, Gedeon Árpádot a község gyógyszertárában kerestük fel. — Most gyógyszerész vagyok — mondta mosolyogva, miközben kiszolgálta a falu lakóit. — Nyolctól délig a patikában tartózkodom, déltől négyig a hivatalban, és négytől hatig újra itt. A viccet félretéve, polgármester vagyok a nap minden percében, hiszen bármi történik a faluban, pillanatokon belül megtudom. Ide jönnek az emberek, s rögtön elmondanak mindent. — Tiszadada egy kicsit más, mint a megye többi települése... — Itt minden van. Gáz, csatorna, víz, telefon és jó minőségű utak. Hitelünk nincs, nekünk pénzünk van a takarékban. —Hogyan lehetséges ez, amikor valamennyi önkormányzat anyagi gondokkal küzd? — Amatőr polgármester vagyok — mondja, miközben újra cinkos mosoly jelenik meg az arcán —, nem úgy csinálom, mint a profik. Köztem és a ,ma- gyök” között az a különbség, hogy nem járok polgármestertalálkozókra, ahol valójában semmi sem történik. Itthon vagyok, megspórolom az utazási költséget és dolgozom. Másrészt, én csak társadalmi megbízott polgármester vagyok, vagy hogy is hívják ezt. Feleannyi a hivatali fizetésem, mint más falu vezetőinek. Kevesebb ennek a tébévonzata is. Valamennyi intézményünkben minimális létszámmal dolgoznak. A szociális támogatásokat körültekintően és tudatosan osztjuk el. Szerintem az a néhány ezer forint nem változtat senkinek az életmódján. A pénzt igyekszünk oda és olyan célra adni, ahol szükség van rá. Például a gyerekek beiskolázásra, taníttatására. Két éven át szidtak, átkoztak, amiért nem adok pénzt. Ma már nem is kémek, csak jogos igénnyel jelentkeznek a rászorulók. — Mi okoz gondot a községben? — Sajnos, negyvenszázalékos a munkanélküliség. Dolgos emberek élnek a faluban, magángazdálkodással foglalkozik szinte mindenki. Van két varroda, egy parkettázó- és egy fafeldolgozó üzem a településen. Ez azonban kevés. Egy többszintes épülete van az ön- kormányzatnak, amit szeretnénk vállalkozóknak bérbe adni, hasznosításra, munkahelyteremtésre. Eddig még nem érkezett komoly érdeklődő. Jöjjenek, körülviszem magukat a falun! — mondja a gyógyszerész-polgármester. A Szerelem-ligeten át visz az utunk a Tisza-partra. — Itt valamikor nádfedeles halászkunyhók áltak — mondja. — Nagyon sok nyaralóház van a faluban. Idegenek jönnek a városokból, kertet vásárolnak, majd építenek. Amíg készül a ház, gyakran itt vannak a faluban, aztán egyre kevesebbet. Sajnos, egyre kevesebb a falu lakóinak száma. A hatvanas években elment innen valamennyi tanult ember. Én itt maradtam. Nem is tudnék elmenni innen — mutat a Tisza környékére. — Olyan szép ez a táj, és jó emberek laknak itt. Pesti születésű vagyok, apám Rákosi idejében szökött erre a tájra. Minél messzebb jött a fővárostól, hogy rejtve maradjon. A testvéreim visszaköltöztek, én maradtam itt egyedül. Az én életem Tiszadada, jó emberek éltek és élnek itt. Negyvenkét év a katedrán Nyugdíjas, és mégis szívesen tanít Somogyi József tanár úr. A zene miatt jelentkezett a tanítóképzőbe, később a főiskolán elvégezte a kémia—matematika szakot. — A munkám ideje alatt sokat változott a tananyag milyensége, mennyisége, és a követelmény szintje is. Az általános iskola egyre inkább aládolgozik a középiskolának — mondja Józsi bácsi. —Természetesen ez idő alatt a gyerekek is másak lettek, szabadabbak, mint mi voltunk. Lazább a fegyelem, és érzem magamon, hogy én is engedékenyebb vagyok. Nekem is unokáim vannak, már engedtem a fiatalkori szigorból. Van olyan gyerek, akinek már a nagyszüleit is tanítottam. Félre ne értse, nem rosszak a mi gyerekeink. Ha elutazunk velük valahová, vigyáznak a rendre, a tisztaságra, fegyelmezettek, csendesek. Nyugdíjazásom előtt már fáradtnak éreztem magam. Nem is bántam, hogy vége a munkának és otthon pihenhetek. Két éven át betegeskedtem, kórházban voltam. Majd az iskolaigazgató szólt, jöjjek vissza helyettesíteni. Azóta fiatalabb és frissebb vagyok. A tanítás könnyebb, mint bármikor. Matematikát a hatodikosoknak, éneket pedig az összes felsős osztálynak tanítok. A matek sosem tartozott a kedvenc tantárgyak közé, de ha megértik a gyerekek, akkor nem lehet baj. Az osztályom nem rajong érte, de nem is utálja. Tudom, hogy száraz tantárgy ez a gyermeki világnak. Az énekkel más a helyzet, az igazi élményt ad nemcsak a gyerekeknek, hanem nekem is. Néhány évvel ezelőtt egy szakfelügyelő érkezett hozzánk, aki javasolta, ha matematikaórán elfáradnak a gyerekek, ne szégyelljük megénekeltetni őket. Felfrissülnek tőle, vidámabbak lesznek, és könnyebben oda tudnak figyelni. — Mivel pihentessük őket énekórán — kérdeztem —, esetleg néhány matematikapéldával? — mesélte nevetve a régi történetet Józsi bácsi, akinek az énekóráin sosem fáradnak el a kisdiákok. Városi rang nélkül A források szerint korábban Dedának hívták a települést, amely valószínűleg egy honfoglaló magyar vezér neve lehetett. A község román gótikus temploma 1224-ben épült, s állt 1994 novemberéig. AII. világháború idején felrobbantották. A település 1214-ben szerepel először hivatalos okmányban, a Váradi Re- gestrumban, eszerint a lakóknak tartozásuk lehetett a püspök felé. Az 1251-es írásos anyagok alapján, a IV. Béla által írt oklevélből kiderül, hogy „Mokian fia Beela jelenlétünkben hasonlóképpen elismerte, hogy amikor az éhség idején a tatárok betörése után nem birtokolt magának és övéinek honnan, nehogy az éhség és a koplalás halálra juttassa, egy bizonyos Dada nevű, Szabolcs vármegyében a Tisza mellett fekvő földbirtokát, mely, mint mondta, egyenként illetékké változott volna, az egész hasznával ugyanazon határok alatt, melyekkel korábban ő birtokolta, Gutkeled nembeli István bánnak negyven adómárkáért végérvényesen eladta, és a pénzösszeget nyilvánosan átvette. „Az 1660-as években Hajdúnánás népe menekült Dadára a török támadás elől. A község mocsaras, lápos környékkel volt körülvéve, ez mentette meg őket a pusztulástól. Az 1851-es adatok szerint, a falunak több lakója volt, mint Kisvárdának. Egy 1903-ban kiadott, Városok című könyv szerint, Dadát a jővő városai között tartják számon, egészen 1949- ig dadai alsó, illetve dadai felső járást különböztettek meg. Nevéhez a Tisza szót az 1880-as évekbeli köz- igazgatási reform idején kapta. Még a hatvanas években is négyezer lakosa volt községnek, mégsem lett belőle város. A téeszesítés következtében sokan költöztek el a környékről. A módosabb gazdák taníttatták gyermekeiket, akik iskoláik elvégzése után nem tértek vissza szülőfalujukba. A környező tanyavilág lakói viszont beköltöztek a faluba. A lakosság lassan elöregszik, és egyre kevesebb fiatal marad ezen a csodás szépségű településen. Leginkább üdülni, pihenni térnek ide a zajos városok lakói. Csak azok maradnak, akik szívvel kötődnek a tájhoz, a Tiszához, és képtelenek elszakadni tőle. írta: Kozma ibolya Fotók: Harascsák A. Csak munkahely nincs „Amatőr” polgármester
