Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-05 / 207. szám
Kultúra 1996. szeptember 5., csütörtök Magyar kulttregyletek a világban IV. A Torontói Magyar Ház Palotai István (Új Kelet) A forradalmat követő néhány évtizedben az a mondás járta Kanada-szerte, hogy Toronto a nyolcadik legnagyobb magyar város. Nem tudom, volt-e ebben némi túlzás, az azonban bizonyított: a nyolcvanas évek legelején teljes képtelenség volt bárhol úgy végigmenni Toronto utcáin, hogy magyar szót ne hallott volna az ember. Sőt! Némi túlzással az is állítható, hogy volt olyan kerület, ahol szinte nem is lehetett angolt, csak magyart hallani... A Bloor, a Bathurst, a Wellesley és a St. Clair környékén egymást érték a magyar üzletek, cégek. Vagy ötven magyar étterem, két magyar színház (A Művész Színház és a Kamara Színház), négy-öt mozi és szinte hihetetlen, de négy magyar újság (Menora, Kanadai Magyarság, Magyar Élet és az Igaz Szó) kísérelte meg pótolni a haza, az otthon levegőjét. Természetesen szükség volt klubokra is, ahol a mintegy százhúszezer magyar kicserélhette nézeteit, vitatkozott, politizált. Igen ám, de az emigráció nem volt egységes, ezért szinte pillanatok alatt közel húsz magyar klub alakult. Volt közötte olyan, amelyik a régi, a század elején „ki tántorgott”-akat tömörítetté, ez kimondottan a kom- munisztikus eszméket vallók gyűjtőhelye lett. Volt természetesen klubjuk az ötvenhatosoknak is, meglehetősen vegyes politikai attitűddel. A magyar emigráció legegységesebb csoportosulása azonban kimondottan a negyvenötben érkezett, leginkább horthysta tisztek köre volt. A konzekvensen és meglehetősen mereven jobboldali nézeteket valló—ötezer főt számláló csoport — roppant helyzeti előnnyel rendelkezett: már évtizedek óta kanadai állampolgár volt és egzisztenciálisan is kötődött a befogadó országhoz. A Torontói Magyar Ház — bár ezt nem deklarálta—ezeknek a katonatiszteknek volt a klubja, gyűjtőhelye. Egy meglehetősen zárt világ, amelybe belépni, „betömi” igen nehéz volt annak, aki nem tartozott közéjük. Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen, négy régi tag ajánlása kellett. Nem azt jelentette ez, hogy a nagy és nyíltkörű rendezvények, bálok, színházi előadások el lettek volna zárva a többiek elől. Csak a kisebb létszámú és állandó napi programok, leginkább a csendes presszóbeszélgetések voltak zártkörűek. Évente egy alkalommal — mindig tavasszal —, amikor a torontói nemzetiségi fesztivál zajlott, kinyitották a ház kapuit és hatalmas bálokat, nagy magyar ételkóstolókat, néptáncbemutatókat tartottak, volt kiállítás is, magától értetődően magyar vonatkozásokkal. Ilyenkor aztán megteltek a hatalmas termek, és előfordult, hogy egy-egy magyar bálon kétezren is megjelentek. A bálok a régi Horthy- korabeli illemkódex szerint zajlottak, palotással az élen és mind hangulatában, mind külsőségeiben azokat az időket idézték. Csattanó bokák, finom meghajlások és régi katonatiszti egyenruhák... Nem csak a bálok alkalmával volt ez így. A Magyar Házban soha sem hangzott el egyetlen hangos szó sem, még mulatni is úgy mulattak, hogy halkan a fülükbe huzatták! Aztán az idő múlása kikezdte ezt az egyletet is. A fiatalok már máshová jártak, az idősek pedig lassan kikoptak ebből a világból. Meghalt Vitéz Veresváry István, a ház eszmei vezére, a Kanadai Magyarság főszerkesztő-tulajdonosa is, és ezzel gyakorlatilag a Magyar Ház megszűnt — régi funkciójában — működni. Táncműsor Új Kelet-információ ________________________ A Re-flex Moderntánc Stúdió, a Primavera Balettcsoport és a Slip Társastánc Egyesület lép fel szeptember 14-én, szombaton 19 órától a nyíregyházi művelődési központban. Záhonyból Kardistára Szárnyalt a Főnix Munkatársunktól____ Gö rögországban járt a közelmúltban a záhonyi Főnix Kórus. A mediterrán ország Kardista nevű városában 14. alkalommal rendeztek nemzetközi kórusfesztivált közel húsz énekegyüttes részvételével. — A megnyitóünnepség augusztus 28-án volt, amelyen egy másik magyar csoport is szerepelt, a budapesti Kölcsey Gimnázium kórusa is fellépett — tájékoztatta lapunkat Vassné Oláh Agnes kórusvezető. — A fesztiválon esténként három-három kórus összesen kétórás előadását láthatta-hallhatta a zsűri és a közönség. Közel negyvenfős társaságunk két alkalommal lépett a görög közönség elé. A verseny keretében különböző zenetörténeti korszakok műveit adtuk elő. A Korona nevű, ma is működő kolostorban egyházi énekekkel léptünk fel. Talán szerénytelenségnek tűnik, de úgy éreztük, a görög közönség tetszéssel fogadta műsorunkat, amelyet Gál Zsuzsa és Molnár Angéla fuvolajátéka, illetve Lukács Lívia zongorakísérete színesített. A fesztivál e hét végéig tart, eredményéről az ígéretek szerint az értékelés után adnak összefoglalót a szervezők. UJ KELET osok a művészetben — dr. Vikár István grafikusművész „A két hivatás nem Dr. Vikár István Fotó: Bozsó Berki Antal (Új Kelet) ____ Bu dapesten született, de nem tekinti magát pestinek. Édesapja a Dunántúlról, édesanyja Nagybányáról származik. Gyermekkorában szinte az egész országot végiglakta. Nyíregyházára az orvosi diploma megszerzése után költözött. Ennek több mint harminc éve. Tagja a képzőművészeti alapnak. Hivatásos grafikusművész. — Annak idején, amikor pályát választott, miért nem egyenesen a képzőművészeti főiskolára jelentkezett? — Mert még nem foglalkoztatott sem a festészet, sem a grafika, akkoriban még a zene érdekelt. Két és fél évet hallgattam a Debreceni Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán, aztán rájöttem, hogy kiváló zeneműveket vagyok képes létrehozni elsősorban Brahmstól és Mozarttól, így abbahagytam. — Festeni mikor kezdett? — Amikor idekerültem, olyan volt a helyzetem, hogy még zongora közelébe sem jutottam. Valamiféle elfoglaltságot kellett találnom magamnak. Vadul és teljesen amatőr módon festeni kezdtem. — Meddig tartott ez a korszak? — Sokáig, nagyon sokáig. Persze volt olyan is, hogy öt évre abbahagytam, de először a főiskola tuzséri alkotótáborába kerültem, hogy úgy mondjam, profi körülmények közé. Azóta kőkemény szakmai felügyelet alatt dolgozom. — Művésznek vagy orvosnak érzi-e magát? — Attól függ, hol vagyok. A rendelőben orvos vagyok, a műteremben festő, A két hivatás nem keveredik bennem. — És itthon? A család hogyan tűri ezt a kettősséget? — Tűrik. Pedig nem lehet könnyű velem élni. Túl azon, hogy állandóan rendetlenséget csinálok, mindent szétszórok, összefestékezem a falat, a két szakma elég időigényes, ezt a családomtól kell megvonnom. Régóta élek boldog házasságban. Két gyerekem van. A kisebbik főiskolás, rajz tanszakon. Szeretném, ha jobb graftkeveredik bennem” kus lenne, mint az apja. És ha létezne ilyen kitüntetés, akkor a feleségemnek ítélném a „béketűrés” Nobel-díját. — Betegei mit szólnak ahhoz, hogy a doktor úr festőművész is? — Régebben még meg is szóltak: „hú, milyen ember az, aki tán még arra is képes, hogy aktot fessen?” Pedig soha nem festettem aktot. Mostanra sokan szurkolóimmá váltak, sokan pedig nem is tudják, mivel foglalkozom szabad időmben. — Tud valamilyen magyarázatot az orvostudomány és a művészetek ilyen szoros kapcsolatára? — Sokat gondolkodtam a dolgon. Igazán érvényes magyarázatot nem tudok adni, de azt hiszem, a humanizmus lehet a mozgatórugó. A művészet az emberiségről szól, az orvostudomány pedig az emberiségért van. Vikár István: P. N. (rézkarc) Ha a feleség rendez, néha ő a villámhárító Kaszás Attila, a „garabonciás” A zápor másodszor mosta el szeptember elsején Kaszás Attila és a Mandala Dalszínház közös fellépését a Padlás című produkcióban. A Vígszínház művésze azonban feltűnően higgadtan fogadta az égi áldást — jobban mondva átkot. Sőt, a humorát sem vesztette el. Javasolta a Mandala ügyvezetőjének, hogy legközelebbi vendégszereplésekor inkább az Esőcsináló című amerikai színdarabot tűzzék műsorra. E sorok írójának csak haszna származott az égzengésből, hiszen a sztárnak rengeteg ideje maradt nyilatkozni. Gyüre Ágnes (Új Kelet) — Ön kisebbségi sorban született a mai Szlovákia területén. Mit szól ahhoz, hogy előbb a kassai, majd a komáromi színházat vonták össze más intézményekkel, s tették majdnem biztosan működésképtelenné? — Nemrég jártam otthon. Még a helybélieknek sincsen elég információjuk sem magáról a folyamatról, sem a várható következményekről. Annyi biztos, hogy nemcsak a kisebbséget érik atrocitások, hanem az egész liberális gondolkodású értelmiséget is. A szlovák nemzeti színház igazgatóját is megvádolták zagyvaságokkal és leváltották, a szlovák színészek emiatt tüntetést szerveztek. — Nem kellene a magyar művészeknek a magyar nyelvű színházakért legalább a tiltakozásukat megfogalmazni és eljuttatni az illetékesekhez? — Szerintem ez a politikusok dolga. — Nem is fordult meg a fejében, hogy a diploma megszerzése után hazamenjen Komáromba? — Tudtam, hogy ha egyedül szerződöm oda, az nem ér semmit. Az osztálytársaimmal, Rátóti Zoltánnal, Méhes Lászlóval, Töreky Zsuzsával, Bar- dóczi Attilával és Eszenyi Enikővel, illetve Szekér András dramaturggal és Csizmadia Tibor rendezővel együtt akartunk odamenni. Jelentkeztünk is az igazgatónál, ő nagyon örült, de már ezt sem lehetett véghez vinni — politikai okokból. — Tizenhárom éve a Vígszínházhoz tartozik. Ez a kötődés a hely szellemével magyarázható? — A klasszikus helyi miliőből mi még (Méhes Laci, Eszenyi Enikő és én) kaptunk ízelítőt, amikor még élt Páger Antal és Ruttkai Éva. Ok pótolhatatlanok. Persze aznap este is volt előadás, amikor Ruttkai meghalt, mégis: a szellemisége hiányzik. Akárhogy is igyekszünk a nyomába lépni. Engem a munkáim tartanak a Vígszínházban. Például a Macbeth és Brechttől a Baal. Ezek olyan feladatok számomra, amikbe majd’ belepusztulok minden alkalommal. Ami a legtöbbet adott emberileg, amiből a leginkább tanultam, az a Baal volt. Mióta ezt játszom, másképp nézem a világot. Például azon vagyok kénytelen gondolkodni, hogy a művészetért érdemes-e meghalni. Vagy hogy mi az alkotás. Az életünk maga legyen egy alkotás vagy egy konkrét produktumot hagyjunk magunk után? —A Macbethben a feleségével, Eszenyi Enikővel játszik. Jelent ez bármiféle másságot az ön számára? — Mi arra koncentrálunk, hogy minél jobban oldjunk meg egy jelenetet. Egyébként már szerelmes is úgy lettem a feleségembe, hogy az osztályban mi kaptuk a Csongor és Tünde két címszerepét. Enikő remek színésznő, akivel jó színpadon lenni. Szerintem a házasságunk tartósságának is az az egyik oka, hogy ugyanazon a pályán dolgozunk, ugyanazok a dilemmák foglalkoztatnak mindkettőnket. — S milyen rendező Eszenyi Ehikő? Hiszen többször is irányította az ön munkáját. —Igazán felkészült szakember, pontosan tudja, milyen végeredményt akar. Ha rendez, akkor kisebb jelentőségű esetekben villámhárítóként működöm. Például: ha már négy órája próbálunk, és a többiek szünetet szeretnének, azt nekem kell kieszközölni. — Egy év különbséggel kaptak Jászai-díjat és egyszerre lettek Ajtay-díjasok. Ezenkívül több olyan elismeréssel is rendelkeznek, amivel a házastársuk nem. Foglalkoznak azzal, hogy Önök közül ki kapja meg előbb ezt vagy azt a kitüntetést? — Elég szomorú lenne, ha bárkit ilyesmi hajtana ezen a pályán. Egyszerűen örömet akarunk találni a munkánkban és boldogságot próbálunk szerezni másoknak is. Hát nem ez az élet értelme? — Annyiféle figura bőrébe bújik bele! Hogy lehet egyszerre jónak lenni a kommersz és nem kommersz műfajban? — Az a színészet lényege, hogy az ember megformálja a Csókos asszony bonvivánját is, meg a Dühöngő ifjúság Jim- myjét is. Persze ha egyik este egy nagyon fajsúlyos szerepet játszom, akkor másnap nem biztos, hogy alkalmas a hangom egy zenés produkcióra. Erre mások figyelnek oda. Ezért minden zenés darabot kettős szereposztásban játszom. — A Patika című tévésorozat alapján szinte biztos vagyok abban, hogy kamaszkorában önnek is volt egy zenekara. —A főiskolai osztályunknak volt egy countryegyüttese, a Velocipéd. — Milyen új feladatok várják az új évadban? — Októberben kezdjük próbálni Zsótér Sándorral Goethe Faustját. Faust Gáljfy László lesz, Mephisto pedig én. — Mephisto negatív figura. Ez nem nyomasztó? — A keleti bölcselet szerint a világban egyenlő arányban létezik a rossz és a jó. Szerintem is így van.
