Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-05 / 207. szám
UJ KELET Interjú 1996. szeptember 5., csütörtök 7 Műemlékek a megyében Kevés pénz, sok épület Sikli Tímea (Új Kelet) A Világörökségek listájára az elmúlt év végéig négyszáz- negyven kulturális, illetve természeti értéket vett fel az UNESCO világörökségi bizottsága. A régi idők bejegyzett emlékei között Magyarországot a budai vár, a hollókői múzeumfalu és az aggteleki cseppkőbarlang képviseli. A kormány a pannonhalmi műemlékegyüttes felvételét is megpályázta, de a bizottság ennek felvételéről majd csak decemberben dönt. Szabolcs-Szatmár- Bereg megyét járva számos városban és településen találkozhatunk műemlékekkel vagy műemlék jellegű épületekkel. Ezeknek állapotáról beszélgettünk Szatmári Istvánnal, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal területi felügyelőjével. — A megyében körülbelül háromszázhatvan műemléket tartunk nyilván. Pontos adatot azért nem tudok mondani, mert az elmúlt századok műemlék jellegű épületei közül sokaknak tart még a vizsgálata, s időről időre bejegyeznek néhányat hivatalosan is. A tavalyi évben elsőként a nyíregyházi ortodox zsinagógát, majd Ramocsa- házán a Mikecz-kúriát és végül a nagyhalászi Csuha-Kál- lay kúriát vettük fel a műemlékek sorába. —Hogyan válhat műemlékké egy épület, és ki gondozza azután? —A műemlékké nyilvánítást vagy a tulajdonos, vagy pedig a műemlékvédelmi felügyelőség indítja el. Hosszas kutatások után művészettörténészek határoznak arról, érdemes-e beadni a kérelmet az országos központnak, ahol a végső döntésjoga a környezet- és településfejlesztési valamint a művelődésügyi miniszter kezében van. A törvény alapján a kezelői feladatok a tulajdonos kezében maradnak, de a gondozásba természetesen a műemlékvédelmi felügyelőség is bekapcsolódik. Azt mindenképpen tudni kell, hogy egy műemlék felújítása lényegesen többe kerül, mint egy átlagos épületé. A megyei önkormányzat minden évben ad egy bizonyos összeget, amiből gazdálkodhatunk. Míg tavaly kilencmilliót kaptunk, az idén erre a célra csak 2,1 miihó jutott. Ez persze korántsem fedezi a költségeit, ezért meg kell pótolni a forintokat. 1995-ben a Műemlékvédelmi Hivatal negyvenmillió forintot költött felújításokra, s a terveink szerint idén még többre lesz szükség. Egyetlen adat ahhoz, hogy tisztán látható legyen, mennyire kevés a meglévő pénz. Egy átlagos nagyságú kastély restaurálása, fel újítása közel 250 millió forintot tesz ki. — Hol folynak most komolyabb munkálatok? — Tuzséron a Lónyai kastélynak már részben elkészült az új tetőszerkezete, de az igényesebb, belső munkálatok még hátravannak. A nagy felújítások azonban elsősorban a komoly értékeket képviselő középkori templomokkat érintik. Ilyen például a sonkádi református templom, melynek helyreállítása anyagiakban harminckétmillió forint. Ebből a pénzből akár két új templomot is fel lehetne építeni, de annyira értékes az épület deszkameny- nyezete és fapadjai, hogy semmiképpen nem szabad veszni hagyni azokat. Pályázat útján nyolcmillió forint érkezett Az Európa Tanácstól a számlára, s ezt egészítette ki a szatmári re- fonnátus egyházmegye, a helyi közösség, az Idegenforgalmi Hivatal, a polgármesteri hivatal és a Műemlékvédelmi Hivatal. A másik két nagy munkát adó műemlék a nyírturai református templom és a túristvándi vízimalom. Míg az elsőhöz leginkább a helyi református egyház ad támogatást, addig a malom rekonstrukciójának pénzügyi vonzatú a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatóságot terheli. A néha igencsak nehéz anyagi körülmények mellett én mégis úgy érzem, elégedettek lehetünk, hiszen megyénk komoly figyelmet kap az Országos Műemlékvédelmi Hivatal részéről. Bár lehet, hogy más megyében egy-egy nagyobb épület felújítására több pénzt áldoznak, a mi aprócska templomaink, kúriáink körül folyó munkálatok mégis sokkal látványosabbak. A nagy kaland lovakkal—négyezer kilométeren át [onfoglalás lencsevégen A Magna Hungária Expedíció tagjai — tucatnyi bátor ember — hatéves tervezés és készülődés után lóháton végigjárták honfoglaló őseink útját. A Magyar Forrás Alapítvány szervezte lovas emléktúrára megyénkből csupán Szűcs Róbert fotóriporter mint az expedíció fotós dokumentátora nyert résztvételi jogot. A halk szavú fiú 22 életévével a csapat legfiatalabb tagja. A MUOSZ Bálint György Újságíró Iskola fotóriporteri szakán végzett, jelenleg a Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz szakos hallgatója. Dojcsák Tibor interjúja — Olyan fotóst kerestek az expedícióba, aki néprajzzal foglalkozik — magyarázza —, és mind fizikailag, mind pszichika- ilag alkalmas arra, hogy megtegye ezt az utat. Több jelentkező is volt, pszichológiai teszteket kellett megoldani, és volt állóképesség-vizsgálat is. Nézték, hogyan tudok beilleszkedni a csapatba, és persze a szakmai megfelelőséget is bizonyítani kellett. Az expedíció három csoportra tagozódott: voltak médiások — két operatőr és én —, egy ellátócsapat — tagjai a kamionsofőr, a tolmács és az orvos — és lovasok, akiknek az volt a feladatuk, hogy Ufától lóháton tegyék meg a Magyarországra vezető 4200 kilométeres utat. Oda autóval mentünk. Volvo teherautónkban nyolc lovat tudtunk elhelyezni, de kockázatos vállakózásnak számított elindulni a 25 éves a járművel. Volt még két Nivánk, egy Lada Samaránk és egy Hyundai mik- robuszunk. — Miből állt a szakmai munka? — Az én feladatom volt a fotózás és a néprajz, de olykor segítettem a lovakat ellátni, őrséget is álltam. Nem vittünk profi biztonsági őrt és fegyvereket sem, csak elemlámpával őrködtünk, de ez is elégnek bizonyult. Sátorban aludtunk, naponta, terepviszonyoktól függően 25—80 kilométeres távot tettünk meg. Lóháton ez 14—16 órát tett ki! A lovak után közúton haladtak a szállítójárművek, és mi, a kiszolgáló személyzet telepítettük a tábort. A lovak erdős, mocsaras részeken mentek. Ha forgatni akartunk, megpróbáltuk követni őket a Nivákkal, ha ez nem ment, akkor gyalog, vagy éppen futva készítettünk felvételeket. Volt egy pontos programunk, hogy hányadikán hová kell érkeznünk, de ez sokat csúszott. Előfordult, hogy a semmi közepén, az út mentén éjszakáztunk műszaki hiba miatt. A két hétre tervezett út több mint három hétig tartott, sokszor elromlottak az autók, az időjárás sem volt a legjobb. Egy-egy szakaszon traktorral vontatták át a Volvót. Visszafelé több időnk volt, így minden könnyebben ment. — Hogy fogadták a csoportot az emberek? Értették, mi az út célja, vagy azt gondolták, hóbortos turisták érkeztek? — Arrafelé nem divat a turizmus, lehet, hogy mi voltunk az elsők, akik ott jártak. Sokszor meg kellett magyarázni, mi az utunk lényege, mert nem értették, hogy normálisak vagyunk?! Most ide jövünk, utána elmegyünk, és egyáltalán, miért csináljuk?! Ennek ellenére készségesek voltak, segítettek. Találkoztunk idegenbe szakadt, illetve arra járó magyarokkal, és hihetetlen, mennyire tudtunk örülni a magyar szónak, különösen, miután már eltelt két hónap. Hébe-hóba összefutottunk kamionsofőrökkel, üzletemberekkel és asszonyokkal, akik oda mentek féijhez. —Mi volt az, ami különösen megviselte a társaságot? — Nehéz helyzetek is adódtak. Mínusz 20 fok sem volt ritka, amikor oda érkeztünk, viharos szelek fújtak, azután egyik napról a másikra megjött a tavasz, és ez nagyon jó volt, annak ellenére, hogy egy—két napon belül elöntött minket a sár. Megtörtént, hogy nagyon fáztunk, két hétig esett az eső, a teljes szárazruhakészlet a hálózsákokkal együtt elázott. Utána jött a meleg, méghozzá 40 fokos. Néha magunk alá süllyedtünk, de jó volt a csapatszellem, figyeltünk azokra, akik depresz- sziósak lettek, hiszen teljesen egymásra voltunk utalva. A legnagyobb élmény talán Magna Hungária területén a baskírok és a tatárok nagy vendégszeretete volt. Testvérnek tekintettek bennünket, mint a legnyugatabbra szakadt rokonokat. Csodálatosan fogadtak a mari kisebbség tagjai, akik Naberezsnyije Cselnyi területén még egy Magna Hun- garia-múzeumot is berendeztek. Az útra az indulás előtt edzőtáborban készültünk fel, Erdélytől a Hortobágyon át Kárpátaljáig, változatos színhelyeken. Talán az étkezés volt az, amire nem fordítottunk elég gondot, energiát. Nem haltunk éhen, de sokszor nagyon kellemetlenül éreztük magunkat az egyhangú táplálkozás miatt. Kifelé menet elég sokat fogytam, de amikor jobb idő lett és többet vendégeskedtünk, visszaszedtem a súlyomat, sőt, egy—két kilót híztam is. Ez köszönhető a helyiek vendégszeretetének, ugyanis az ő életszínvonalukhoz képest királyi fogadtatásban részesültünk. — Melyik táj volt a legemlékezetesebb —fotósszemmel? — Két rész tetszett különösen, egyrészt a Kárpátok, ahol visszafelé jövet közel két hétig tartózkodtunk, a másik szép hely pedig az Ufától húsz kilométerre elhelyezkedő Karaje- kupovó nevű táborhelyünk körüli dombos puszta. —Hazaérve, mi volt a további program? — A további feladatom a kiállítások megszervezése volt. A lovascsapat vonult, de az volt a tervünk, hogy még a magyar- országi hátralévő úton fotókiállítás nyújtson ízelítőt a megtett szakaszról. Visegrádon, Budapesten, Ópusztaszeren és Esztergomban már a kiállítás is ott volt a csapattal. Ezután a fotókat archiváljuk, későbbre pedig van egy olyan terv, hogy könyv születik belőlük. —Amiről az emberek többsége csak álmodik, e csapat tagjainak sikerült. így, utólag össze- gezve milyen volt a nagy kaland? — Azt mondják, aki egyszer „megkóstolja”, többé nem tudja abbahagyni. Talán sikerül újra kimenni Magna Hungáriába, és folytatni a népdal- és népzenegyűjtést. Az az út persze már könnyebb lesz, mivel autóval mennénk. Egy lovas expedícióban az a nehéz, hogy mindent a lovak ritmusához kell igazítani. A nagy büszkeségünk, hogy egyetlen lovunkkal sem történt semmi baj, mind a nyolcat épségben hazahoztuk, az óriási táv ellenére még csak egy feltörés sem volt rajtuk! Tervben van 1997-re egy Afrika-expedíció. talán én is ott leszek. Ezt az utat nagyon sokan szívvel-lélekkel támogatták, amiért mindenkinek, aki segített, hálás vagyok. Nyári üzenetek Leiter György (Új Kelet) Hát elrepült ez a nyár is! — s vele a gólyák, a fecskék. Igazán nem tudnám megmondani, mennyire él még bennünk együtt a kettő: a nyár és kedves költözőmadaraink. Talán észre sem vettük az ittlétüket, a hátravetett nyakú gólyák kelepelését, a villásfarkúak villámcikázá- sát, a fészkek megszaporodott lakóinak szárnypróbálgatásait. Ha így van, akkor a messzerepülésük sem jelenthet semmit. Nincs hiányérzetünk. A gólyák, a fecskék persze ezt másképp gondolják, különben miért is igyekeznek vissza tavasszal azon a végeláthatatlan hosszú vándor- úton, amely egészen Fokföldtől az itthagyott fészekig tart. Elrepült ez a nyár is, s míg némi pátosszal az összetört napkorong cserepeit szedem, néhány üzenete még mindig az oldalam csiklandja, amitől aztán rendesen kacagnom kell. A nyárnak — miként Adynak egykori iskolája — bizony, volt hozzám víg üzenete. Elég, ha csak a cipőboltosra gondolok, akinek kifüg- gesztett irománya több héten át szolgált vidám olvasmányként. Újsütetű vállalkozónk pazar észjárását dicsérte az ablakra helyezett útmutatás, miszerint „Nyitás 3 hét múlva”. Az üzenet napnál világosabb. Am, hogy mikor kezdődhetett, avagy mikor ért véget boltosunk minden bizonnyal megérdemelt vakációja, a vásárlóközönség előtt végképp titok maradt. Nem kevésbé mulatságosnak találtam azt a szintén „üzleti üzenetet”, hogy „A temetőbe vagyok!” Üzenet- írónkhoz hasonlóan más is járt már így, de annak közlését nem tartották olyan fontosnak az örök pihenők. Vagy egészen másról lenne szó?! Nyári üzenetként olvastam egy gyorsbüfé megállítótábláján a napi ajánlatot, krétávalfelróva: hanburger kapható. így, n-nel! Ráadásul a há is inkább a ká-lioz volt hasonlatos, ezárt aztán elálltam vásárlási szándékomtól. Mégha a „kanburger” alatt szűzsült díszelgett volna... Persze, vendéglátóink — helyesírási tudnivalók hiányában — nyugodt lelkiismerettel kínáltak nekünk „cigánypecsenyét, rabló húst” és miegyebet, melyek így különírva sajátos területei lehetnek a gasztronómiának. Persze, gusztus dolga — mondaná a kannibál. Én azonban, Éliás— Tóbiás egy tál dödölléjétől eltérően, nem ettem egyikből sem. Nyári üzeneteink egy része nem jutott el a feladóhoz. Pedig szépek voltak, szép képeslapok. Pontatlan cím és egyéb miatt többnyire a tömblakások lépcsőházát díszítették. Az unatkozó gyerekek repülőt hajtottak belőle, szivart sodortak, s miegymást. Ám repülőként sem ért célba a nyári üzenet, a forró üdvözlet, a millió csók. Honiara földnek csapódott. Mára eltűntek az üdvözletek is, el a pecsenyesütők krétaírásai, el a cipőboltos táb- \ lácskája, a temetőből is visszaérkezett a trafikos, már üresen árválkodnak költözőmadaraink fészkei, s nincs hiány- \ érzetünk. Elrepült ez. a nyár is.
