Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-17 / 217. szám
6 1996. szeptember 17., kedd Kultúra UJ KELET Tanulni vágyó fiatal pályatársaimnak Angol 1. * Wien ...° Ve rebes István sorozata Úgy teszek, mintha Londonba utaznék, pedig valójában színházba megyek. Csillapíthatatlan a vágy bennem, hogy lássak angol színházat, s rendre csalódom. Talán azért próbálkozom újra meg újra, mert angoloktól láttam a valaha számomra legnagyszerűbb eladást: Peter Brook Szentivánéji álom-rendezését. Ez az egyetlen darab, amihez soha hozzá nem nyúlnék, huszonnyolc éve el sem olvastam, mert elképzelhetetlen számomra, hogy másról és másképp szólhat, mint amiről szólt akkor, 1968-ban, az RSC vígszínházi vendégjátékakor. Azóta is meggyőződésem, hogy Brook meglelte az indítékot, amiért Shakespeare valójában egyáltalán megírta a drámát. Brook meglelte ehhez azt a társulatot is, amellyel az indítékot a legindokoltabban, a legelévülhetetlenebb érvénnyel igazolhatta. Minden nagy előadást sommázhatsz egyetlen tőmondatban. „Büntetlenül álmodni nem lehet”, Brook „Szentivánéji”-je erről szólt világosan, egészségesen, egyszerűen és virtuózmód. 1968-ban — épp ’68-ban! — még nem mehetett az ember csak úgy külföldre, nyugat felé csak háromévente adtak útlevelet, ha ugyan adtak...! Tizennyolc éves fiam ezt ma nem érti. Neki négy éve beletettem a pénzt a zsebébe, kikísértem a repülőtérre, még vízumot sem kellett kérnie, mehetett tanulni Oxfordba. Én 1973-ban, a 25. születésnapomon érkeztem először Londonba, s azóta, ha a magam költségén utazhatom, máshová nem megyek. Any- nyira, mint London, semmi ismeretlen hely nem érdekel, nem szórakoztat, nem tanít. Jártam Ausztráliában, irigy- lésreméltó régió, jártam az Egyesült Államokban, izgalmas világ, jártam Európa majd minden országában, furcsák, különbözőek, nagy- múltúak, szépek, érdekesek, de London az London, és Anglia az Anglia...! Kétszer voltam irigy életemben igazán. Egyszer, amikor 1982-ben megláttam Sas Jóska videomagnóját, s egyszer Londonban az utcán. Ez utóbbi eset az érdekesebb. 1986-ban három és fél hónapot töltöttem Londonban egy atyai jóbarátom jóvoltából. A közel száz estének felét színházakban töltöttem. Akkor döbbentem rá, hogy az angol előadások épp olyan nagy számban unalmasak és rosszak, mint a magyarok, s ebbe azóta se vagyok képes belenyugodni. Holott idén, 1996-ban már olyat is láttam, amit még idehaza is szégyellnének, ez pedig aztán tényleg „teljesítmény a javából!"... Hogy az angol színház jobb, mint a magyar, az legenda. Talán egy valami írható javára, hogy némileg „szakképzettebb” . 1986 tavaszán tehát, a közel ötven előadás között megnéztem Kander—Ebb zenés játékát, a Chicagót is. Olyan volt, mint amilyennek egy amerikai musicalnek lennie kell Londonban, vagyis jó...! Billy Flinnttet, az ügyvédet egy Tordy Géza-szerű, szintén hosszú nyakú színész játszotta kiválóan. Néhány nappal az előadás után — ez valószínűleg egy csütörtök vagy szombat lehetett, mert délutáni matinén ment a Chicago — ismét a musicalt játszó színház környékére vetődtem, abba az utcába, ahová a művészbejáró nyílt. Az ajtó előtti aszfalton olyan korlát állt, mint nálunk az iskolák előtt van, azon ücsörögve lóbázta a lábát az angol Tordy Géza, és cigarettázva a Trafalgar Square irányába nézelődött. Épp szünet volt a két előadás között, a színész meg így pihent játszó jelmezében. Én, aki nemrég láttam az előadást, aki láttam a pasast színpadon, most már bevallom, megtorpantam a sárga irigységtől. Valami olyan ismeretlen nyugalom, valami olyan neuraszténiáktól mentes magabiztosság áradt abból az emberből, amilyennel én még addig soha egy pillanatig sem találkoztam színész részéről, pedig már akkor is vagy húsz éve voltam a pályán. Igaz, a hazai pályán...! És akkor az jutott eszembe, a jól végzett munka teljesítése közben lazító színészt bámulva: „ugyan miért nem én cigarettázgatok azon a korláton a Trafalgar Square felé nézdegélve két előadás között, és miért nem ő sétál erre magyar turistaként irigyelve engem?”... Azóta már tudom e kérdésre a választ. Ugyanis ettől kezdve semmi más célt nem tűztem ki magam elé, minthogy itthon is megteremtsem magamban két teljesítés között azt az egykor elirigyelt, zavartalan nyugalmat. Ezt illetően talán jó úton vagyok, mivel ez — mára már tudom — nem „nemzetspecifikus”, hanem emberi és művészi döntés dolga. Uffizi — helyfoglalás MTI-Panoráma Próbajelleggel szeptember elejétől előzetes „helyfoglalást” vezetett be a firenzei Uffizi. A három hónapos próbaidő alatt naponta 300 helyet biztosítanak az előrelátók számára: a látogató az adott napra szóló helyfoglalásával a nap folyamán bármikor felkeresheti a képtárat, így a legnagyobb tumultusban is gyorsan bejut. A rezer- vációt azért vezették be, mivel egy mozgalmas nyári napon akár ötezer látogatót is vonz a képtár, s az érdeklődők hosszú sorokban órákat várnak a bejutásra. A múzeumi „helyfoglalás” jelenleg ingyenes, ha a próbaidő után a szolgáltatás kiterjesztéséről döntenek, akkor az illetékesek szerint valamit felszámolnak majd érte. A felkelő nap országa Nyíregyházán Japán varázsa A titokzatos Távol-Kelet ezerszigetű gyöngyszeme Japán. Ósi kultúrájával, az európai gondolkodásmódtól teljesen eltérő filozófiájával, örökké mosolygó, hangyaszorgalmú lakóival, bambuszerdeivel, gésáival, felhőkarcolóival és csúcstechnológiájával egymás mellé helyezte a távoli múltat és a jövőt. Vitéz Péter (Új Kelet) Ebből a hol lüktető életből, hol meditativ nyugalomból ragadott ki feledhetetlen pillanatokat Csutkái Csaba fotóművész, amikor a nyíregyházi Cantemus kórussal a szigetországban vendégeskedett. A nyíregyházi Jósa András Múzeumban most látható több mint kilencven fotóján nyolc témakörben dolgozta fel élményeit, amely világot a művész csak egy szóval illtte: varázslatos. A csendéletsorozat az európai szemnek üresnek tűnő, de lelki nyugalmat árasztó ősi épületbelsők harmóniát sugárzó képeit mutatja, mellette a Kövek kertje fotói a világot egységbe foglaló misztikumba avatnak be. A japán ember fegyelmezett arca ritkán árulkodik az érzelem viharairól, de fotósunknak sikerült ellesett pillanatokat megörökítenie. A művész a felkelő nap birodalmának örök fényben fürdő világát tükörképekben is megmutatja: a jövő acélművészeti alkotásain a múlt képe vetül ránk, miként hagyják a letűnt korok mesterei kezük nyomát az utódokra. Csutkái Csaba fotói egy meseszerű helyre utaztatják az elmerengő tekintetet, az égbe- szökő felhőkarcolók, a meghitt nyugalmat árasztó kertek, az ősi hit és a jövő technikai csodáinak világába. (A kiállítás szeptember 21-éig tekinthető meg.) In memóriám Fehér Klára Gyüre Ágnes (Új Kelet) Fehér Klára számomra a kiegyensúlyozottságot, a derűt, a humort és a megbocsátást jelentette. Meg a másik emberben és az összetartozásban való hitet. Az első könyv, amit olvastam tőle, egy gyerekregény volt. Egy álmodozó kisfiúról szólt, akit a szülei nem leszoktatni igyekeztek a fantáziálásról, hanem részt akartak venni képzelt szigete valósággá válásában. A sziget a spájzban volt, pálmafásra festett falak között, s a felnőttek még tudtak és mertek gyerekké válni. Nem az idejük és a pénzük volt több, hanem az elszántságuk: nem akartak magukból értékes tulajdonságokat (például a beleérző képességüket és az újítási kedvüket) feladni, legfőképpen pedig nem akartak eltávolodni a saját csemetéjüktől. Rég volt, de hátha igaz volt. Tinédzserkoromban Fehér Klára útibeszámolóit szerettem a legjobban. Nem is a számomra ismeretlen helyek megsejtett varázsa miatt, hanem mert észrevétlenül meg lehetett tanulni ettől az idősödő hölgytől a házasságban való együttélés követelményeit. Például azt. hogy miképp reagáljunk, ha a párunk miatt kés- sük le a hajót, és napokig nem indul másik. Vagy ha kedves társunk a házi pénztár összes forintját befektetve elárasztja a lakást rózsákkal — persze szerelemből! — úgy, hogy megélhetésre egy fillért se hagy. Régebben azt reméltem, hogy Fehér Klára együtt fog meghalni és fává változni férjével és munkatársával, Nemes Lászlóval, mint a mitológiában Philemon és Baucis. Megérdemelték volna, de nem így történt. Megint kevesebb lett a világban a fény, a melegség és a remény. Fehér Klára író, újságíró temetése szeptember 20-án 930 órakor lesz a Kozma utca 6. szám alatti temetőben. (MTI) Harmincon túl ki ne emlékezne a hajdani szent és sérthetetlen „három T”-re? „Feltalálója” a magyar kultúrpolitika utolsó nagy komisszárja —Aczél György —, aki nem volt a túlzottan sok magyarázkodás híve, és talán éppen azért alakította ki ezt a szisztémát, mert így nem kellett sokat bíbelődnie az amúgy is mindig túl érzékeny művészek győz- ködésével. Palotai István (Új Kelet) Az alkotók tisztában voltak vele, hogy műveiket melyik kategóriába sorolják, így mindenki tudta, mire számíthat... Tiltjuk, Tűrjük, Támogatjuk. Ez volt a választék. Az ember a logika sugallatára akár azt is gondolhatja, hogy ezeknek a kategóriáknak összemosódtak a határai — azonban ez nagyon nagy tévedés! Ha lett volna ilyen átfedés, azt úgyis eldöntötte a végső szentenciát kimondó főelvtárs pillanatnyi hangulata. Ahova egyszer valaki bekerült, onnan szinte képtelen volt többé pozitív irányba elmozdulni. Persze, a Tiltjuk felé elég volt egyetlen félreérthető rím, vagy egy kevéske lelkes munkásarc a vásznon... Ahogy változtak a korok, úgy változtak a létszámarányok a „csoportok tagsága” között. A kultúrcseka első országlása idején (ez még nem Aczél, hanem Révai elvtárs kora volt) nem kellett besorolásokkal bíbelődni, verseket, írásokat olvasgatni, hiszen aki nem tapsolt elég lelkesen, már ment is a „levesbe” — azaz Kistarcsára vagy Recsk- re, így természetesen csak és kizárólag támogatandó művészek léteztek akkoriban. Aczél a hatvanas években hirdette meg hivatalosan a kultúrpolitika eme rémálmát, megteremtve ezzel a művészetek területén is az öncenzúra elmebaját. A Tiltjuk kategóriások ekkor már nem mentek börtönbe, csak éppen semmilyen fórumon sem nyilatkozhattak meg, ezért komoly sikert csak az jelenthetett nekik, ha egy gyárban könyvtárosok vagy kultúrfelelősök lettek. (Ez is kirívó szerencse volt, mert inkább az építőipar várta őket a termelésben.) A TCujük fiai (és leányai) már dolgozhattak akár tanárként is! Nem szerepeltek tiltó jegyzéken, azonban meg kellett találniuk azt a merész fórumot, amely hangot s helyet adott nekik. (Ilyen volt például sokáig a Népművelési Intézet NPI kiadványkönyveinek sorozata, amely Vitányi Iván irányítása alatt állt.) Akit támogattak, az tejben-vaj- ban fürdött. Ház (vagy műterem) a Gellérthegyen, a Rózsadombon, állami megrendelések tucatjai, pénz, hímév és külföldi utak! A nyolcvanas évek derekán megint aránytalan eltolódás keletkezett a három T csoportjai között. A „renitens” lapok és klubok ellehetetlenítették a Tiltjuk intézményét, és egyre többen kerültek a Tűrjük kategóriába. A támogatottak létszáma is egyre csökkent, mert az a művész, aki ezekben az időkben bősz kommunista alkotások gyártásába kezdett, önmagát tette nevetségessé, önmagát tette „taccsra”. A rendszerváltással természetesen megszűnt a három T intézménye is. Azonban a három T mégis él és virul! Az éppen ügyeletes hatalmak mindig megtalálják a módját hódolóik támogatásának, illetve kritikusaik eltiprásának. Ma már a pénz az egyetlen fegyver a kézben, de ez bizony működik! Ma nincs tilos, csak lehetetlen. Mert nincs miből. Ennyi. Ilyen egyszerű. Formailag mindenki a tűijük kategória részese, mert támogatásról aztán manapság nemigen lehet beszélni. A privát mecenatúra pedig... Mert kérdem én, joggal váija-e el az a cég, amelyik, mondjuk, a filmre a pénzt adja, hogy az alkotás az ő termékeit istenítse? Nem tudom. Az az igazság, hogy nem is érdekel. A 3 T — napjainkban
