Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-05 / 182. szám
UJ KELET Falujáró 1996. augusztus 5., hétfő 5 Zöldségbolttól a panzióig Egy parányi zöldségbolt üzemeltetésével kezdte. Ma két élelmiszerboltja, palackozóüzeme és diszkója van. Saját tervei alapján gyönyörű lakóházat építettetett. Mégsem irigy li senki a faluban Kovács Elemért. Mindenki tudja, hogy keményen megdolgozott mindenért, amit megszerzett. — Az üdítőital-palackozó mindössze hatvan napja működik —- mondja —, húsz ajaki munkanélküli jutott ezzel álláshoz. Hétféle ízű üdítőt gyártunk, és Ukrajnába, Oroszországba is forgalmazunk. Napi négyezer flakonnal készítünk. A lakásom helyén olajütő volt valamikor, az emeleti rész összeköthető a régi magtárral, ami szintén az enyém. Négyöt év múlva panziót szeretnék kialakítani a helyén. A vállalkozásomat 1981 - ben kezdtem. Akkor még ötven forintot fizettem a tb-nek. Ma már valószínűleg nem mernék vállalkozásba kezdeni. Keze-lába kötve van annak, aki akar valamit. Annyira pénztelen ez a világ, a diszkó forgalmán is látom. Még annyi pénze csak-csak van a fiataloknak, hogy a belé- pőjegy árát kifizessék, de a bárban egyetlen alkalmazott képes kiszolgálni a vendégeket. Elég lenne négy üveg itallal készülni a hétvégi diszkókra, ugyanis több úgysem fogy el. Kilenc éven át én álltam az ajtónál, adtam a belépőjegyeket. A fiatalok harmada ingyen ment be szórakozni. Egy csóró gyereknek, hogyan mondjam: ha nincs pénz, nem mehetsz? Megsajnáltam őket. Ennek ellenére egy idő után máshová mentek táncolni. A diszkók fellendülnek és megszűnnek. Ez a sorsuk. A szórakozóhelyeknek sajátos világuk van, melyet nem lehet felfogni, megérteni. Sem a szép berendezésnek, sem a jó zenének nincs hatása a forgalomra. A tömeg vonzza a tömeget. Akkor akarnak a legtöbben bejutni a helyiségbe, amikor már bent megmozdulni sem lehet. Munka bálnáitól éjszakáig Ma is a föld az élet? A munkanélküli-segély és a jövedelempótló támogatás nem elegendő egy család fenntartására. Munkahely viszont csak egy-kettő akad, sokszor az sem megfelelő. Sok esetben az ismerősök számára tartják fent. Marad a föld, mint egyetlen megélhetési forrás. Csakúgy, mint a régi időkben. Ifjabb Somogyi Imrének sincs más választása. Ha élni akar, késő estig káposztát szed, kukoricát tör, krumlit ás. Éjszaka a miskolci piacra indul, hajnalban tér haza. Reggel minden kezdődik elölről. Öt éve feleségével és kicsi gyerekével a nagyszülőknél laknak. Lakásépítésbe kezdtek, ami rengeteg pénzt emészt fel. Mostanában még csak-csak örömmel dolgoznak, hiszen jó ára van a káposztának. Volt már azonban olyan esztendő, hogy hat-hét forintot fizettek érte. Akkor azt is megkérdőjelezte, hogy érdemes- e a határba kijönni. Az ember azonban mindig reménykedik, amíg csak él. Az oldalt írta: Kozma Ibolya Fotók: Csonka Róbert Ma már senki sem kérdezi meg az ajakiaktól, hol épül az a bizonyos lekvárgyár. A lekvárosnak nevezett sáros utcáknak már régen nyoma sincs a településen. Ezzel együtt azonban eltűntek a régi népviseletekben járó asszonyok, és a cifra pitvarok is. Megmaradt viszont az ajakiak tisztasága, szépség iránti vonzalma, hiszen gyönyörű házakban élnek, udvaraik virágosak, utcáik rendezettek. Az ajakiak összetartásáról is legendák járnak. A más városokba elkerült fiatal férfiak is hazajártak házasodni. Szigorú szabályként falubeli csak falubelivel lépett frigyre. Sokak szerint a sors fintora, hogy ma már olyan keresztül-kasul házasodnak a fiatalok, hogy sokan azt sem tudják, ki honnan jött. Természetes volt, hogy a főNéhány érettségizett fiatal fiú, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején összepakolt és búcsút intett Magyarországnak. Kalandvágyból indultak útnak, de mindannyian tudták, hogy néhány év múltán visszatérnek hazájukba. — Három évig dolgoztunk az akkori NDK területén — mondja Orosz Pál. — Hatan voltunk a környező településekről és egyikünk fejében sem fordult meg, hogy maradhatnánk. Jól kerestünk, de nem lettünk milliomosok. Ruházkodásra, szórakozásra is kellett a pénz. Amikor hazajöttünk, mindannyian elvégeztük a főiskolát. Pedig a kiutazás előtt nem mertem volna jelentkezni. Nem tudtam rendesen oroszul, és abban az időben csak ezt a nyelvet tanulhattuk volna. Nem volt nekem semmi bajom az orosz nyelvvel csak az, hogy nem tudtam. Szégyelltem nagyon. városban összefutó földik még akkor is segítették egymást, ha otthon haragban álltak egymással. A betelepedetteket azonban nem nézték jó szemmel. Pedig a falu vezető beosztású emberei mind más településről költöztek a községbe. Amíg azok nem építettek házat maguknak, csak „jöttmenteknek”, majd mikor saját fészket mondhattak magukénak, már „beAzt mondták, hogy tehetségtelen vagyok, nincs nyelvérzékem. Németorszában viszont én tanultam meg leghamarabb németül, a társaimnak is én tolmácsoltam. — Úgy tudom, már nem egyedül jött haza... — Feleséget is hoztam magamnak. Hannelorét — röviden Hanna — egy bálban ismertem meg. Úgy terveztük, összeházasodunk. — Pali nem akart Németországban maradni — szól közbe Hanna—, mit tehettem volna? Jöttem vele. Kezdetben nagyon rossz volt, hiszen senkivel sem tudtam beszélni. Egykét év után azonban már bárhol meg tudtam magam értetni. — Ma már senki sem veszi észre, hogy nem itt született Hanna — folytatja Pali. — A fiunkat, Andrét is tanítottuk németül. A feleségem kezdetben csak az anyanyelvén bekerültekként” emlegették őket. A merev, szigorú szabályokat tartalmazó ajaki életből mára már kikoptak a régi szokások. Néha-néha elevednek meg foszlányok a falu öregjeinek emlékeiben. A község két végét a mai napig is Magyarvégnek és Tótvégnek nevezik, az igazi ajakiak nem is ismerik az utca valódi nevét. szélt vele. Kétéves koráig perfekt volt német nyelvből. Aztán valahogy elfelejtette, mi is egy idő után arra törekedtünk, hogy a magyar beszéde legyen tökéletes, s ezzel háttérbe került a másik. Ma megérti a német szöveget, de nehezen tud válaszolni rá. —Mi történt a főiskola elvégzése után? — Művelődési házban kezdtem dolgozni. Beregsurányi születésű vagyok, hallottam az ajaki kultúrház vezetői állásának meghirdetéséről, így jelentkeztem és költöztünk ide. Tizennyolc évig voltam vezető. Jó idők voltak azok. Talán soha sem volt annyi pénz kultúrára, mint akkoriban. Öntevékeny csoportok működtek, előadásokat, fellépéseket szerveztünk. Tudtuk, hogy nincs háttérbe szorítva a kultúra, és éz jó érzéssel töltött el minden lelkes fiatalt és idősebbet. A rendszerváltás után azonban megfordult a világ. Nehezen tudtam elfogadni, hogy nincs lehetőség, nincs pénz. így nem is bántam, hogy leszázalékoltak. Volt egy közös családi vállalkozásunk is. Diszkót üzemeltettünk. Egy időben jól ment, jöttek a fiatalok. Aztán kikoptak, máshová mentek. Ezen nem csodálkozom, a diszkódivatot képtelenség meghatározni. Visszaadtuk az engedélyünket, most már csak az almafáimmal foglalkozom. Hosszú ideig tartó feszített munka és zsúfolt programok után már jó megpihenni. A takarás művészei Szabó Antalné Kati vitalitásáról, munkabírásáról híres. Háromgyerekes családanya, ének-zenét tanít a helyi általános iskolában, az országszerte ismert Csillagocska bábcsoport vezetője. Ismerősei mesélik, hogy évekkel ezelőtt fesztiválra készítette a csoportot. Noha a második gyermekét várta, egész éjszaka vasalta a fellépők ruháit. Reggel összepakoltatta a kellékeket, a tagok elindultak Zánkára, Szabó Antalné Kiss Katalin pedig a saját államvizsgájára. Este már a csoporttal vacsorázott. A Csillagocska bábcsoport tízéves. Lelkes ajaki fiatalok keltették életre. A szülők is maximálisan részt vesznek a munkában. Aki nem tud bábot készíteni, varrni, szendvicset készít vagy a szervezésben segít. Fennállásuk alatt számtalan technikát alkalmaztak már, azonban talán a fekete színház tette őket népszerűvé. — A fekete színházban fényekkel dolgozunk — mondja Kati. — Teljes sötétségben vagyunk, és UV- fények világítják meg a látványos dolgokat. A fekete színház a takarás művészete. A néző semmit sem láthat abból, hogy fekete csuklyába beöltözött fiúk-lá- nyok mozgatják a kellékeket. Közben gyönyörű zene szól, s tartalmas történetet játszanak el a Csillagocska tagjai. Az Álom című darabunkkal több fesztivált is megnyertünk. Hamarosan a televízió is bemutatja egyik darabunkat. A mostani Ki mit tud?-on is indultunk, egyelőre minden akadályon továbbjutottunk. Három fellépő azonban katona, már megírtam a kikérőjüket, remélem, a próbákra és a fellépésre is elengedik őket. Nélkülük meghiúsulna az előadás. A csoport tagjai nem csak a bábozás miatt járnak össze. A gyarkorlások ideje alatt olyan kontaktus alakul ki közöttük, hogy szemrebbenésből ismerik egymás gondolatát. Barátok, mindent tudnak egymásról, ismerik egymás gondolatait, problémáit, még akkor is, ha esetleg nem beszélnek róla. Ezt a műfajt nem is lehet másképp csinálni. Csak olyan emberek dolgozhatnak együtt, akik kölcsönösen tisztelik és szeretik egymást. f Németországból hozott feleséget
