Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-10 / 187. szám
8 1996. augusztus 10., szombat Irodalom UJ KELET Katona Zoltán Vége Kinek írjak én dalt Hisz senki nem figyel rám Falevél vagyok, s lehullok Egy csendes őszi éjszakán Leoltják a villanyt bennem S egy pálya véget ér Hulló csillag köröz felettem S új életet kér Koronám ha volt Most a sárba hull Elfelejt itt mindenki S a gonoszok harca dúl Feketén csillog a föld Testemet a porba hívja Egy lelket a pohárba önt S toliamból lassan elfogy a tinta... Illés Zoltán Mikor... Mikor verseket írok, Könnyek nélkül sírok, Vagy hangtalan nevetek, Csókok nélkül szeretek, Kiabálok szótlanul, Ha sok emlék átkarol, Ha a fájdalom szétszakít, Vagy a Nap tüze elvakít. Nektek írok Jóbarátok, Hogy tudjátok, Mit érzek, s látok... Pázmándi Andrea Rímek nélkül Hófehér liliom: Szeretet záloga, Égő vörös rózsa: szerelem záloga, Fekete tulipán: ... a halál nem kér zálogokat... Ratkó József* Bujdosva Bugya Istvánnak Bujdosva a jövő elvadult útjain, hátul csak a halál, elöl elődeim. Jövök szívük nyomán, szaglászva, mint a vad. Kétoldalt az idő előz, el-elmarad. (*A fiatalon elhunyt költő tegnap lett volna hatvanéves.) Andics Benő Van úgy Van úgy, hogy szeretni kéne valakit. S ha van, akit..., a Fátum mond nemet. Van úgy, hogy feledni kéne valakit, s már nincs, akit feledni nem lehet. Kulturális élet a végeken Egy nagyszerű kiadvány Nyírbátor rendezvényeiről Berki Antal (Új Kelet) Nem nagyon szoktunk dicsekedni eredményeinkkel. Errefelé mintha szégyen lenne, ha valami sikeres. Propagandánk enyhén fogalmazva is hiányos. Pedig a jó bornak is kell a cégér, akár tetszik, akár nem. Szabolcs idegenforgalmi helyzete azonos a gazdasági élet többi mutatójával. Látnivaló lenne bőven, rendezvényeink sem rosszabbak más, boldogabb vidékek eseményeinél... És mégis, igazi nagy áttörést nem tudunk elérni. Ezért is örömteli D. Rácz Magdolna Művészet és hagyomány című, mostanában megjelent könyve. A 190 oldalas kiadvány Nyírbátor kulturális életét mutatja be. D. Rácz Magdolna aprólékos gonddal ismerteti a város nevezetes épületeit, intézményeit. Ki hinné, hogy a híres zenei fesztivál lassan 30 éve csalogatja a kisvárosba a hazai és külföldi zenerajongókat, hogy olyan hírességek vettek részt az ifjúsági zenei táborban, és adtak hangversenyt a világhírű református templomban, mint Medveczky Adám, Kovács Dénes, Szenthelyi Judit, Ruha István. Az adatokkal, képekkel bőségesen illusztrált könyvecske tökéletes keresztmetszetét adja egy kisváros látványos erőfeszítéseinek. A zenei fesztivál, a szárnyas sárkány utcaszínházi fesztivál, a képzőművészeti és tűzzománcstúdió, külön-külön is elegendő lenne ahhoz, hogy a város a magyar idegenforgalom első vonalába kerüljön. Sajnos nem így van. Talán, éppen ezzel a kiadvánnyal változhat a helyzet. Jó lenne D. Rácz Magdolna könyvét országos terjesztésben eljuttatni az olvasókhoz, és az idegenforgalommal hivatásosan foglalkozó szervezetekhez. Jó lenne a könyv nyomán olyan idegenforgalmi kampányba kezdeni, aminek végén Nyírbátor Szentendréhez hasonlatos szabolcsi ékszerdobozzá válna. A dolog nem elképzelhetetlen, és nem is reménytelen. Csak akarni kell. A város már megtette a magáét. Sokszor erején felül is teljesített. Most már az országos hatáskörű szerveken van a sor. (D. Rácz Magdolna: Művészet és hagyomány, megjelent a városi önkormányzat gondozásában 1996- ban. Felelős kiadó: Petróczki Ferenc polgármester.) Az örök lázadó Ladányi Mihály: Lefler György (Új Kelet) Egy évtizede, hogy e földi világot messzehagyta Ladányi Mihály költő, műfordító, s mint örök lázadó, valahol ott frics- kázik-zsémbeskedik, legyen az a legtisztább menynyország is. Valószínű, soha meg sem érkezik sehová, hisz mindig úton volt itt is. Verseit árokparti álmodozások, kóborlások közben írta, kiskocsmákban, vidéki állomásokon, öreg présházakban, „de sohase könyvtáramban, dolgozószobámban — mint mondta —, mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha Nem vágok fel erre a nincs- telenségre, de sokat köszönhetek a gondok közé préselt, valóságközeli élethelyzetnek.” A Békés megyei Dévaványán született 1934. február 12-én. A budapesti ELTE-n szerez diplomát, s az 1956 után jelentkező nemzedék kiemelkedő egyéniségévé válik. Munkatársa a Szép- irodalmi Könyvkiadónak, a Magyar Nemzetnek, majd a Rudolf- telepen pedagógus. Két évig Kazincbarcikán él a művelődési ház igazgatójaként. 1964-től kimondottan csak költői munkásságának él. Sorra jelennek meg könyvei; összegyűjtött versei: Se csillaga, se holdja (1974); Csillagok kutyaláncon (1987). Korunk társadalmi és etikai konfliktusait groteszkbe hajló epigrammatikus tömörséggel megfogalmazó líráját mély közösségi felelősség hatja át. Ladányi Mihály a Pest megyei Csemőben halt meg 1986. augusztus 20-án. Adj a kéménynek Adj a kéménynek lila füstöt adj a reggelnek tíz kakast adj a tócsának fodrozó szelet adj a halálnak fehér gyolcsot adj az ekének csonttalan mezőt s a költőnek esővert életet adj az anyáknak jobb fiat vénebb hullát a temetőnek s a munkásoknak kemény öklöket adj az állatnuk meleg ólat adj az istennek arany inget és kedvesebb hazát mindenkinek • •• A mitől félt, bekövetkezett. Rityu rávigyor- gott. S ebben nem az álomriasztó sárgás fogsora volt a legrosszabb, amelyet hányszor hallott már hátbizsergetőn csikorogni. Csak másoktól tudta meg, hogy a tetoválásokon kívül romlott fogait hozta emlékbe Rityu a börtönből. Annak idején valakinek összekuszálta az álkapcsát. Végérvényesen. A kalapját szerette benne a legjobban. Széles karimáját bicskával vagy ollóval már egyszer körbevághatta, mert Uyen seszé- lűt egyetlen kalaposmester nem ad ki a kezéből. Már maga Rityu feje sem egy kirakati babáé. Szálkás lenőtt haja zsírosán tapad koponyájára, s csak a szálak utolsó centiméterei mutatnak a szélrózsa valamennyi irányába. Nagy elálló fülei csak úgy kihasítanak belőle, s az agása- bogasság tetőpontja előre meredő sasorra. Kék, savós szeme huncutul vigyorog, ha épp nem fátyolozzák be a vérerek. Na mindezeket koronázza meg a kalpag, amelynek említett szegett karimáját vagányul kétszázas szeggel tűzi fel. Rityut egyszerűen nem tudta levakarni magáról. Nevetséges, de mindig idétlen kisfiúnak érezte magát mellette. O, diplomák után, egy bukott gépiparissal szemben. De ha Rityu beütött, akkor évtizedeket ment vissza, megint ott állt a pótvizsgabizottság előtt, ,Jeanyáztam, hát megbuktatott. Mondta, hogy amíg ő abban az iskolában van, én messzire kerüljem!”, de sorolja a legszebb verseket. Radnóti, Ady, Kosztolányi, József Attila... S szaval, szaval, hadarva, átélés nélkül, a bemagolt sorokat egymás után rakva, ám néha benne egy- egy nagy igazságra lelve, s akkor felemeli az ujját, megfenyegeti a „tanár urat”. — Tanár úr! Hohó, de búval b...szottma! — Mindig jobbat vár az ember! Lapítottam, de csak rámtaláltál. Úgy tűnt, Rityu valóban megsértődött. A borongós nyár neki sem tett jót, vagy már öregszik? Őis? — Menjen a francba! Az ember tényleg örül magának, maga meg... A fene egye meg. Már megint ott a gyomrában az a savanyú görcs, az, hogy egy rohadt alak, s ez amásik, megint, megint, megint.. — Na, tanár úr, csak azt ne mondja, hogy Rityukám, ne haragudj, mert akkor még jobban megijedek. így is legszívesebben elrendelnék önnek egy két fél unikum, négy sör kúrát... de ha egyszer is részegen látnám, nagyot csalódnék. Nekem így kell, ahogy néhanap nekifekszik ennek a pultnak, meg egy sóher löttynek... Ne röhögjön! Maga szerint a hosszúlépés micsoda? — Időtöltés Rityukám. — Ú azannya! Ha nem ismerném olyan régen, mint amilyen régen nem ismerem, akkor azt mondanám, tanár úr, hogy maga szerelmes! S az egy akkora baromság, hogy magából még ki is nézem! Nyomja már le, aztán nyugodjon békében. Hopp, a kis érzékeny lelkét megsértettem! Ó az a magasztos tisztaság... — Ha elkezdesz szavalni, felhígítalak egy pohár fföccsel! — Hosszúlépés. Ne vágjon fel rá. Miért fáj magának, hogy egy- az egybe mondom? A Titanic teste ekkor csapódott a jéghideg fehérséghez. Tompa, de elemi erejű roppanás, a remegés élettelen és élő testen is végigfut. Apró vészharangok csilingelik. „Halál!” — Tanár úr! Rosszul van? — Nagy találat volt! Rityu mintha megsejtett volna valamit. —Na, szerelmes? Vagy már le is nyomta? A szavak nem jutottak el füléhez. Nézte a savókék szemeket, ahogy okosan összehunyorítanak, ahogy fénnyalábbá sűrűsödik össze benne a figyelem. — Gyenge vagyok, Rityu, nagyon gyenge. Amikor elvesztem másokban a bizalmamat, amikor félek tőlük, hogy megcsalnak, hogy meglopnak, akkor az az én gyengeségem. Amikor rettegve kérem, hogy ne hazudjanak, s hiába bizonygatják, én nem tudok hinni nekik. Értsd meg, akarok, nagyon akarok hinni. De rettegek attól a pillanattól, ami eljő, vagy eljöhet: kiderül, hogy hitem alaptalan volt, hazudtak, hazudtak, hazudtak. Még akkor is, ha csak azért tették, hogy az igazságot inkább ne tudjam meg, hogy ne töijek össze idő előtt, mert tudják, hiszik, hogy képtelen vagyok elviselni a bukást. Tudod miért áhítozunk az igazság iránt? Hogy ne érezzük kiszolgáltatottnak, tehetetlennek magunkat. Szeretnél hinni és bízni, de hogy megtudd az igazságot, kerülő utakat kell járnod. Lopva, szégyenkezve, kertek alatt suhanva Hazudva Figyeled a másik arcát. Mennyire tud álarcot vonni, mennyire saját színét veszi fel a bőr. Rohannak-e menedékbe a zavart szemek, feszült arcfalak mögé bújik-e, amikor a szavak nem e lélekből jönnek? Ha gyenge vagy, kiszolgáltatott vagy. Aki ilyenkor belédrúg, az... Apró szünet. Rityu lélegzetet sem mert venni. — Emlékszel a kis Horváthra, aki néha velem bukkant fel itt? Tavaly öngyilkos lett... a büszkeség, a magabiztosság szobra... kicsúszott a talaj a lába alól... meg a fűrészbak... mert az asszonya bevallotta, hogy tizenhat éve csak az ő kedvéért sikongat delejesen, s dobálja magát... tizenhat éven keresztül hazudott... soha meg nem csalta, hűséges volt hozzá, ...hűséges volt a hazugságához... — Tanár úr! Csak azt ne mondja, hogy magának jólesett volna, ha már az elsőnél azt mondják: kevés vagy apukám.. — De túlélem, nem úgy mint...Gyengék vagyunk Rityukám, gyengék. S nem bízunk a biztos pontokban sem. Vajon nem csapnak be azok is bennünket? — Tudom, mi a maga baja! — Hogy nem ittam két unikumot négy sörrel! — A francokat. Maga mindig a legjobb akar lenni, de vesztes soha. Önző, de mindig másokra figyel. Mások előtt önmaga, önmaga előtt senki. S maga is hazudik, vagy hazudott már. Magában sem bízik... — Melyik aforizmagyűjteményből olvastad? Rityu elenegedte a sértést a füle mellett —Tanár úr. Maga gyáva Vérerek kúsztak „tanár úr” szemébe. Óvatosan átnyúlt az ivópult felett, meleg tenyerével megveregette Rityu arcélét.-— Jó gyerek vagy. Kifizetheted a fföccsömet. —Hosszúlépés. Ne feledje tanár úr! Hosszú lépés... Lengyelffy Gábor: Hosszú lépés
