Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-23 / 171. szám
Látogatás egy magyar nyugdíjasnál „En már húsért horgászom” Levél érkezett a szerkesztőségbe egy Idős dombrádi olvasónktól. Sorait megrendülve olvastuk — élete, jellemző tükre az idős nyugdíjasok életének, sorsa és ki- látástalansága országos „jelenség”. Kérte, hogy próbáljunk segíteni. Mindazonáltal, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt, úgy gondoltuk, talán azzal segítünk a legtöbbet, ha lapunk hasábjain tárjuk fel helyzetét. Nem önmaga, hanem felesége érdekében fordult hozzánk, mivel attól tart, hogy már nem kell sok idő, és az asszony megözvegyül. Egyedül marad egyetlen fillér jövedelem nélkül... Palotai István (Új Kelet) Dombrád. A kisvasút végállomása. Takaros kis állomás- épületek, mindenütt rend, tisztaság. A régi állomásfőnöki lakásban él Halmosi Lukács nyugalmazott állomásfőnök és felesége. Az anyagiak hiánya, az örökös szélmalomharc szétszórta a családot. A nagyfiú — Csaba — Pestre menekült a munkanélküliség, illetve a helyi hétezer forintos „jövedelem” elől. A lány — Emese — már férjnél van, Nyíregyházán él, és szakasszisztens. Ők sínen vannak, mert a férje jól keres... — Isten hozta, várjon, megmutatom, hol kell bejönni —- fogad Halmosi Lukács, és az épület másik oldalára küld, ahol valóban van egy kapu az országos egyen MÁV-kerítésen. — Hát tényleg eljött? Köszönöm. Felesége az ajtóban fogad, ő kicsit zavarban van. Betessékelnek a pöttöm lakásba. — Végtére nem a méretekkel van a baj, szépen elvolnánk mi itt kettesben, csak északi a lakás, és nagyon hideg. Meg nincs benne víz. Kintről hordjuk akiskertből. Fürdőszoba, az meg akkor minek lenne... ugye? — bólogat ironikus mosollyal szája szegletén Halmosi Lukács... Csillogó rend és tisztaság van mindenütt. A bútor a hajdani középosztályt idézi: Varia. Mindenütt könyvek és nippek, emléktárgyak. Egy szebb múlt emlékei... ,, f Kenderesen, a Horthy-kastély árnyékában. Édesapámnak két jó szakmája volt: ács és kőműves, de volt ezen felül öt holdja is, hát azon is gazdálkodott. Ő volt a község épületeinek hivatalos karbantartója, becsülte, szerette mindenki. Hárman voltunk testvérek, és őszintén megmondom, hogy én soha sem tapasztaltam abban az időben azt a nyomort, amit a későbbi kommunista könyvek szerint tapasztalnom kellett volna... — emlékezik a régmúltra a nyugalmazott állomásfőnök. — Harmincnyolcban érettségiztem a reálgimnáziumban, majd kérelmet adtam be állás iránt, így lettem szociális titkár Kötegyánban. Amolyan mai szociális előadói munkakör volt. Bizony Kötegyánon nekem három hónap alatt telt ki az esztendő, mert a jegyző abbéli mérgében, hogy három hónap alatt még nem tanultam meg gyorsan gépírni, elkezdte szidni az édesanyámat, aki akkoriban nemrég halt meg. így aztán szépen, annak rendje és módja szerint, ahogy kijárt neki, leöntöttem a jegyző urat tintával. Hazautaztam. Újabb kérelem, most a vasúthoz, a kormányzó úr és báró Hellenbach Gottfried támogató ajánlásával, édesapám révén, és az ő tisztességének eredményeképpen. Ennek ellenére nagyon komoly felvételi volt, de sikerült. 1939. augusztus 23-án felvettek a MÁV-hoz. Végigjártam a szamárlétrát, mint mindenki más, és ez így is volt rendjén. Raktári munkásként kezdtem, úgy lettem forgalmista. 1951-től nyugdíjazásomig Polgáron, Kemecsén, majd végül itt, Dombrádon állomásfő- nök. Az utóbbi két helyen 14— 14 évig. Negyvenhálom évig szolgáltam a MÁV-nál. 1981. július 14-éig. Tisztességgel. És most vádolom a rendszert! Vádolom, mert egyedül nekem van jövedelmem, és egy élet munkája után a feleségemmel nem tudunk belőle megélni. Csak élni, és ez nagyon nagy különbség! A Halmosi család jövedelmét Halmosi Lukács nyugalmazott MÁV-tiszt havi 22 002 forint nyugdíja jelenti. Ebből lakbérre megy 504 forint („legalább szerencsére ez olcsó nekünk”)... Életbiztosításra havi 1750 forint kerül, a havi egy palack gáz ára 970 forint. A villany is megvan havonta 6—700. Kertjük egy öl sincs, mindent, az utolsó gerezd fokhagymáig a boltból kell megvenniük. A kerti csapra rákötötték a vízórát, és a vízért is fizetniük kell. Havi 2000 forintot! A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy becsapják őket, hiszen ez havi körülbelül huszonöt köbméter vízfogyasztást jelent, annyit pedig akkor setr tudnának kupába behordani, ha éjjel-nappal azt csinálnák... Ők mindenesetre erre még valahogy nem figyeltek. fel, csak fizettek és fizettek... A lakás komfort nélküli. Két szoba, konyha. Se gáz, se víz... — Próbáltam bekapcsolódni a közgyógyellátásba, az orvos havi 700 forintot hozott ki, mint az alapvetően szükséges gyógyszerek árát... Gondolom, ismeri a gyógyszerárakat, és tudja, hogy mi kell valakinek, aki átesett egy súlyos epe-, egy veseműtéten, akinek ingadozik a vérnyomása, a csontjai kopottak, és a szíve is gyenge. Hát ez van. Amikor Halmosi Lukács a kiadásaikat sorolta, feltűnt nekem, hogy nem beszélt a fűtés költségeiről. Egyszerű a válasz, és egyben kétségbeejtő. — Fűtés? igen. Van két cserépkályhánk. Az idei évre már nem tervezek rá összeget. Nincs miből. Honnan volna nekem harminc-, negyven-, ötvenezer forintom fára és szénre? Nem fogunk fűteni. Majd lesz valahogy... De a tűz égesse meg ezt a kutya világot! Hát nem sül le a képéről a bőr, amikor vállvo- nogatva elnézi, hogy két öregember fagyoskodjon, szenvedjen egy télen át? Ezért valaki, valakik felelősek! Igenis azok, bárhogyan tagadják is! De rendben. Ne legyenek azok, de akkor oldják meg a Halmosi Lukácsok tüzelőgondjait. Nem magyarázattal. Szénnel és fával! — A feleségem 1995. december 24-én eltörte a kezét. Ekkor már folyamatban volt számára a kérelmezett szociálisjáradék ügye. Erre azt mondták neki, hogy a kéztörés miatt nincs vizsgálható állapotban. Ötször rángatták be vizsgálatral Egyszer a szíve miatt nem tudott bemenni, másodszor valamilyen orvosi papírokat követeltek, amivel nem rendelkezett. Ugyan minek ment volna orvoshoz, ha a gyógyszereket úgysem tudta volna kiváltani? A negyedikibehívása alkalmával már voltak papírjai, niert a kisvárdai kórház — ahová a kezével járt — megcsinálta a szükséges vizsgálatokat. A kórházban megállapították, hogy a helytelen illesztés miatt rosszul forrtak össze a csontjai. Ezek után a körzeti orvos a korábban törött karján a sorvadás jeleit észlelte, ami miatt injekciókúrát és elektromos kezelést adott. Az ötödik alkalommal végre megnézte a felülvizsgáló bizottság főorvosa. Kérelmét azzal utasította el, hogy csak negyvenszázalékos rokkant, a leszázalékoláshoz pedig minimum ötven százalék szükséges... — Nem is azt szerettem volna, hogy leszázalékoljanak — szólal meg csendben az asszony.—Hiszen már elértem az ötvenöt éves nyugdíjkorhatárt. Ezért az lenne a jó, hogy valamilyen — akármilyen — ellátásban részesüljek. A fellebbezést elutasították, így aztán semmit sem kapok. Egy fillér jövedelmem sincs. Azt hiszem, az volt a „baj”, hogy becsületesen csináltam végig mindent. Nem játszottam rá a panaszaimra, pedig van belőle bőségesen. Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor operáltak, már akkor nem mertek altatni, olyan gyenge volt a szívem. Az egész műtétet helyi érzéstelenítések sorával végezték el. Bokatöréssel operáltak... Látja, ez a sok esés is... csak támolygok néha, olyan alacsony a vérnyomásom. Szinte hetenként vagyok rosszul. A pulzusom roppant szapora lesz, a vérnyomásom leesik, ilyenkor csak a Nitromin szokott segíteni... „Nem fogunk fűteni. Majd lesz valahogy” Fotók: Bozsó Katalin Halmosi Lukácsné azért nem részesülhet nyugdíjellátásban, mert a munkaviszonya csak hat év és 330 nap, és tíz év a minimum. Az már más kérdés, hogy a fenti adat is bizonyos „számolgatás” eredménye. Mivel hatórás munkaidőben dolgozott, így a tb illetékesei nem a ledolgozott napok számát vették figyelembe, hanem a ledolgozott órákét, és azt osztották le nyolc órájával... Amikor kérdeztem, hogy miért nem igazoltatta azt a kevéske hiányzó időt tanúkkal — mondjuk, hogy a téeszben dolgozott —, ha már mindenki ezt teszi, ha már rákényszerítik, csak nézett nagy ártatlanul, és ennyit mondott: ez eszembe sem jutott... — Itt a Tiszában nagyon nehéz halat fogni — mondja Halmosi úr kicsit később. — Kár a fáradságért, az időért. Szabolcsveresmartra járok, de az az igazság, hogy így, hetvenévesen már annak is örülök, ha kétrríhárom naponként fel tudok ülni az én öregecske-vé- necske motoromra. .. —-A horgászat a hobbija? — Hobbim? Igen... régen az volt, de most kényszer. A megélhetésünk része. Én már a húsért horgászom. Ha nem tudok elmenni, hát keresztrejtvényt, rejtvényt fejtek. Ez mostanában a legkedvesebb tevékenységem. Az időm jelentős részét az tölti ki, hogy kérdéseket írok a Mindent vagy semmit tévévetélkedőnek. 1994-ben több mint ezerötszázat küldtem be. Utazást még nem nyertem vele, de háromszor lehettem néző a tévében. Még szerencse, hogy olcsó az utazás mint MÁV- nyugdíjasnak... Halmosi Lukácsék nem követelőznek, nem futkosnak fűhöz-fához. Élnek, ahogy élnek. Nem vágynak többre, mint hogy csendesen, nyugodtan lehessenek. Hogy a gyógyszereiket ki tudják váltani, és, hogy ne négy—öt nap legyen a hét a kamrában. Hogy a szoba télen ne legyen jégverem... Halmosi Lukács a szemembe néz. Szemében hetvenhét év bölcsessége és sok-sok fájdalom. — A politikusoknak azt üzenem, hogy kevesebbet ígérjenek és többet tegyenek. Foltozzák meg azonnal a szocális hálót, mert lassan már kihullik rajta az egész társadalom... Végigéltem már a legkülönfélébb rendszereket, de ilyet, ehhez fogható rosszat még soha. Csak annyi kéne pedig az embereknek, hogy legyen egy kis munkájuk, kapjanak érté tisztességes bért, és ha megöregedtek, elfáradtak, hát tudjanak még egy kicsit éldegélni. Én sem vágyakozom kacsalábon forgó Hom-kastély után, balatoni villa sem kell, csak emberi élet. Egy kis házról álmodok, vízzel és gázzal, jó meleg szobával, és hogy ne higgyem azt vasárnaponként, hogy újabban a csirke már csak far-hátból áll... „Negyvenhárom évig szolgáltam a MÁV-nál”
