Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-22 / 170. szám
Falujáró UJ KELET 1996. július 22., hétfő 5 Aratóverseny a hagyomány szerint A falu most kezd éledni A versenyzők is, a szervezők is verőfényes júliusi időjárást rendeltek szombat délelőttre. A meleget azonban nem mindig az emberek kedvére osztják az égiek. A borulat és a reggeli eső a porcsalmai csapatot nem riasztotta el, reggel kilenc órakor, a megbeszélt időpontban ott várakoztak az ópályi búzatábla előtt. Kaszával, sarlóval kötelekkel. Míg a többi csoportra vártak — akiket megriasztott a reggeli zápor—, kóstolgatták az „aratópálinkát”, s meséltek a régi időkről. Kozma Ibolya riportja Az aratók mindig jókedvűek — A mi brigádunk tagjai harminc évvel ezelőtt arattak kézzel utoljára — mondja munkatársairól dr. Szénás Ignác, a porcsalmai Szatmár Szövetkezet elnöke. sen adunk ki újságot, az Ópályi Hírlapot. Ebben a község aktuális eseményeinek adunk helyt, s mindig bemutatunk néhány falubeli embert. Vannak olyan dolgok, amelyekről csak a lapon keresztül értesülnek az ópályiak. Például él itt egy fiatal lány, aki nemrég szerezte meg Hollandiában az állami nyelvvizsgát, egy idős bácsi pedig a Nem tanultam sehol Az eső lassan felszárad, és időnként a nap is előmerészkedik. Az érdeklődők száma pedig egyre növekszik. A szal- kaiak háromfős csapata két keréken „gurul” a búzatábla elé. Piros Sanyi bácsi hetvenöt éves, de nem ijed meg a munkától. Ő lesz a brigád első kaszása. Varga József nem aratni jött, kiállítóként jelent meg a versenyen. Ő a község fafaragóművésze. Feleségével óvatosan rakják ki a szépen formált tükröket, mozsarakat, fésűket, és az egy darabból faragott virágos gyűrűket. — Nem tanultam én sehol ezt a mesterséget — mondja —, csak úgy jött. Asztalos voltam a bútorüzemben. Emlékszem, egy munkatársam faragott ott egy gólyaformát. Kértem, adja ide, mert én különbül elkészítem, pedig addig nem volt olyasmi a kezemben. így is lett. Aztán állatkákat kezdtem faragni, majd fokozatosan mindent, ami jött. A feleségem is biztatott a munkára. Leszázalékoltak, most már csak faragással foglalkozom. Egy évi munka után úgy éreztem, mintha mindig ezt csináltam volna. Öt év után megkaptam a Népi Iparművész címet. Amit a fejemben elképzelek, meg is tudom valósítani. A kezeim tökéletes összhangban vannak a terveimmel. Nem fordult elő, hogy valamit elrontottam volna. Sok otthoni munka marad a feleségemre, mert elfoglalt vagyok. Elegendő megrendelésem van, de nem túl sok, hiszen az megölné bennem a szeretetet, a vágyat, amit a faragás iránt érzek. Felkértek, készítsem el a község millecentenáriumi emlékművét. Egy domborművön dolgozom, ami a sátrat, Árpád vezért és a turul madarat ábrázolja. Augusztus 20án fogják felállítani. — A faluban még kevésbé tudják értékelni a népi művészetet, a fából faragott berendezési tárgyakat — folytatja Varga Józsefné. — Mivel az embereknek elég kevés a pénzük, inkább tömegcikkeket vásárolnak. Szeretem nézni a férjem munkáit, sajnos az én kéréseimre, kívánságaimra alig jut ideje. Öt éve kérek egy újságtartót, de még nem kerített rá sort. Amíg Erdélyi Versenyben a szalkaiak — Amit egyszer megtanul az ember, azt nem tudja elfelejteni — veszi át a szót Nagy Pál, a csapat kaszása. — Volt, amikor tized, meg tizenketted egységért dolgoztunk a téeszben — szólnak közbe a marokszedő asz- szonyok, Cibere Ferencné és Virág Sándorné. — Jókedvvel dolgoztunk akkor is, azt mondják, az aratók mindig viccelődnek, mókáznak. — Természetesen itt is mi leszünk az elsők — mondja mosolyogva az első kaszás. — A csapatvezetőnk a zsűri elnöke... — Minden szentnek maga felé hajlik... — Nem vagyok szent, de hajlik — nevet dr. Szénás Ignác. — Minden csapatból lesznek a zsűriben — teszi helyre a dolgot Erdélyi Miklós, az Ópályiak Baráti Körének vezetője, az aratóverseny egyik fő szervezője. — Szeretnénk felidézni a régi hagyományokat, hogy tudják a gyermekeink is, hogyan dolgoztak a régiek. Az Ópályiak Baráti Köre civil szervezet, májusban volt egyéves. Szeretnék felidézni a község múltját, egyházi vonatkozásban, mezőgazdaságban, sportban egyaránt. Hiánypótló céllal jött létre a kör, ugyanis a találkozók, események hiányoztak a falu életéből. Szeretnénk felrázni, felébreszteni a lakosságot. Jó lenne együtt, nem csak egymás mellett élni. Azért is szeretnénk felidézni a múltunkat, hogy szeretni és tisztelni tudjuk falunk jelenét, és alakítani tudjuk jövőjét. RendszereTarapcsák Miklós dók, ezt kell tennem. A művelődési ház igazgatója kicsit ódzkodva fogadott. Nem szólt ugyan semmit, de láttam rajta. Miután befejeztem a szavalatot, percekig állva tapsoltak mindannyian. Az Özvegy Pókainét mondtam el, az igazság az, hogy nem is tudom, ki írta, talán Arany János. Még Pápán, a mező- gazdasági iskolában hallottam ezt a verset, annyira tetszett, hogy szó szerint emlékeztem rá. Amikor katona voltam, 1944 áprilisában egy ünnepségen is elszavaltam. A parancsnok két hét szabadságra küldött jutalmul. A társaim a frontra indultak, én pedig haza. Emlékszem, visszautazáskor nagyon nehezen találtam meg a századomat. Mire találkoztam velük, nagy részük már nem élt. Gyakran megfordul a fejemben, ha akkor nem engednek haza, talán már én sem lennék az élők sorában. A kisuno- kámtól kaptam egy irkát, hogy abba másoljam a nekem kedves verseket. A füzet már lassan tele van, de még mindig van mit leírni. mátészalkai szavalóverseny győztese. Az életét mentette meg Az ópályi és a mátészalkai csapat megérkezéséig felkeVarga József munkái restük otthonában Tarapcsák Miklós bácsit, a szavalót. — Az újságban olvastam a versenyről — mondja. — Mindig is szerettem a verseket. Máig emlékszem azokra a sorokra, amit iskolásként tanultam. Gondoltam, én is megpróbálok fellépni. A mille- centenárium keretében zajlott a szavalóverseny, úgy éreztem, tartozom annyival a hazámnak, hogy egy verset elmondjak. Mivel mást nem tuMiklós, a Baráti Kör vezetője nem hallatott a férjemről, a faluban azt sem tudták, hogy mivel foglalkozik. Mióta létezik a szervezet, a falu éledni, ébredni kezd. Nem felejtettek el A beszélgetések közben kiderül, érdekes eseményre készülnek a községben. Augusztus 18—20. között rendezik meg az Ópályiak Világtalálkozóját. Már értesítették az ország más településein és a világ különböző tájain élőket. Gyula Uzonyi néhány hete érkezett haza Kanadából. Feleségével együtt szeptemberig maradnak itthon. Gyula Uzonyj — Jólesik, hogy itthon gondolnak ránk — mondja. — Ez azt jelenti, nem felejtettek el minket. Majdnem negyven éve élünk Kanadában, 1957 januárjában utaztunk el. Egy nagybátyám ott élt, gondoltuk, majd segít nekünk az elhelyezkedésben, letelepedésben. A házaspárnak nem volt gyereke, de rajtunk kívül még utazott ki néhány családtag, akik szinten számítottak támogatásukra. Kedvesek voltak, de anyagiakban hajlandók segítettek. Nem haragszom rájuk ezért, de mégis csalódtam. Néha többet ér egy idegen, mint a rokon. Előbb földmunkásként dolgoztam, majd egy farmra kerültem. Később egy téglagyárba, ahonnan egyszer csak minden munkást elengedtek, mert automatikus műszerekkel szerelték fel a gyárat. Szerencsére semmilyen munka nem volt nehéz nekem. Este hazamentem, lezuhanyoztam, és úgy éreztem, mintha nem is csináltam volna semmit. Három gyermekünk született. Egy unokám is van. A gyermekeim nem jönnek haza, azt mondják: az ő hazájuk Kanada, ők ott születtek. De azért mindannyian jól beszélnek magyarul, erre büszke vagyok. Mikor munkát kerestünk, gyakran megkérdezték: szere- tem-e a hazámat? Hogyne szeretném — mondtam. A válasz a következő volt: aki nem szereti a hazáját, semmit sem szeret. Ha nemmel válaszoltam volna, nem kaptam volna meg az állást. Boldog vagyok, hogy látom Ópályi fejlődését, de már soha nem térnék haza végleg. Mindenki győztes lett Tizenegy óra tájban a három csapat elkezdhette a munkát. Az Agrogold Kft. egy kisebb tábla búzát hagyott meg a versenyre. Három egyenlő részére osztották a területet, és — régi szokás szerint — nyíllal húzták ki, melyik csapat hol kezd. Az érdeklődők körülállták az aratókat, akik legelőbb a kaszáikat fenték meg, majd széles mozdulatokkal megkezdték az aratást. A marokszedők és a kévekötők lassan haladtak utánuk. A kiírás szerint az időt és a minőséget kellett figyelembe venni a zsűri tagjainak. Az aratóknak ügyelni kell a szemhullásra, a kévekötés minőségére és a keresztrakásra. Az aratás igazi csapatmunkát igényel, mindekinek jól kell dolgozni. A mátészalkai Piros Sanyi bácsin nyoma sincs annak a hetvenöt évnek, melyet kemény munkával töltött el. A porcsalmai és az ópályi csaErdéiyi Miklós pat tagjai egy generációval fiatalabbak, mint a szalkaiak, így nem csoda, ha ők végeznek előbb a táblával. A győztesek azonban nem indulnak átvenni a leggyorsabbnak járó díjat. Szó nélkül sorakoznak a szálkái csapat mögé. A kaszások Sanyi bácsi mellett haladnak, a marokszedők is megtalálják a helyüket. Együtt dolgoznak az utolsó kalászig. A paraszti világ közösségének ereje néhány perc alatt világossá vált valamennyi résztvevő előtt. A régi falu hangulatához ugyanúgy hozzátartozott a kölcsönös s- egítség, mint a vasárnap délutáni beszélgetés és a falu öregjeinek kijáró tisztelet. Természetesen akkoriban is mindenki tudta, mi a dolga, és el is végezte azt. Ha meg ideje engedte, egy pillanatra megállt ismerősei, szomszédai előtt. Csak azért, hogy érezzék, összetartoznak. Mert egy helyen születtek, és egymás mellett fognak nyugodni a földben, amelyen dolgoztak.
