Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-17 / 166. szám
Portré UJ KELET 1996. július 17., szerda 5 „Emberségből példát, vitézségből formát...” Kicsoda On, vitéz Erdélyi Béla? Világvégi a szatmári táj Rápolt előtt. Ahogy a mellékútra térünk, az hirtelen összeszűkül, mintha mesebeli ösvényen járnánk, a róna viszont roppant hatalmas, végtelen. Aki errefelé él, a szabadságot a levegővel együtt lélegzi be. Maga a falu szinte csupán egy fél utca, egy sor ház jobb kéz felől, átellenben a Szamos magas töltése, ami mögött valahol messzebb kanyarog a folyó. Itt járunk látogatóban vitéz Erdélyi Bélánál, akinek háborús regényéből a közelmúltban közöltünk lapunkban harmincrészes dokumentum-sorozatot, s most azt kérjük, hadd ismerhessük meg közelebbről, kicsoda is az alkotó. Baraksó Erzsébet (Új Kelet) Házigazdánk vendégszobájából pompás kilátás nyílik a tiszta, érintetlen természetre. Igen alkalmas a hely a szellemi munkára, a meditációra, tényleg olyan, mint ahol a madár se jár, legföljebb egy-egy vadkacsa köröz a folyó fölött sirályos vijjogással, jelezvén, hogy azért az ember itt sincs végképp egyedül. Mint ahogy ebben a látszólagos végtelen elszigeteltségben sem magányos a nyolevanötö- dik évében járó vendéglátónk: ma is ápolja kiterjedt kapcsolatait, könyvtárakban, levéltárakban böngész, utazik, tárgyal, szervez, előadásokat tart, és mindenek fölött ír. Hatalmas belső indíttatással folytatja küldetését, hogy emberségünk és magyarságunk értékeit fölmutassa, őrizze és tovább örökítse. A Petőfi utcai lak helyén állott az a bizonyos atyai ház, melyből az életre szóló indíttatást megkapta. így írt erről a napokban: — Szüleim csodás tetteit, szép szavait hordoztam nyelvemen, vállamon mind a mai napig. Gyermekkorom szép volt, erről is a szülők gondoskodtak. Szüleim egyszerű, csodás életét látva a szülőházban fogtam meg először Istennek felém nyújtott kezét, Debrecenben a kollégiumban már ölelgetett az Úr, elfogadott engemet. A harcok mezején tenyerén hordott, a golyóözönben ezért maradtam meg épen. Azóta is, hogy mindig mellettem legyen, szívemben hordozom. Olyan csodás így élni. A másik meghatározó a debreceni református kollégium szellemisége. — Páratlan egyéniségű tanáraink voltak, nagyszerű és kiváló emberek, akik különösen nagy figyelemmel kísérték fejlődésünket. A kollégium főkapuján ez állt: Orando et laborando — Imádkozzál és dolgozzál! Ha valaki nem előnyösen élt, tanult, a tanárok csak annyit kérdeztek: „Elolvastad fiam, mi van az épület homlokzatán?”—akkor megsemmisültünk. Azt tanították, a földi élet lényege a szeretet: szeresd felebarátodat, mint tenmagad, és szeresd az Istent, s a többi hozzá adatik. A napokban tartották meg a 63. érettségi találkozójukat. A tizenkét élő osztálytárs közül kettőt nem talált meg a posta, a nekik küldött levelek visszajöttek, négyen jelen voltak, a többiek, akik nem tudtak ott lenni, mind írtak. Pályakezdése is tanulságos lehet a mai fiatal tanárok számára. A falusi tanító valóban fáklyája lett a település közösségének, tisztelte a nép, ő pedig boldog volt, hogy taníthatott. Szamosújlak volt az első hely: 106 gyereket tanított délelőtt-délután, ha kellett, helyettesítette a lelkészt, istentiszteletet tartott, vezette a Keresztény Ifjúsági Egyletet, a felnőttek dalárdáját, színjátszócsoportot szervezett, betanított színdarabokat, presbiter és presbiteri jegyző volt, leven- tefőoktató, majd a községi képviselő-testületbe választották. Ez utóbbi kivételével mindent anyagi ellenszolgáltatás nélkül tett. Tanítóként, majd iskola- igazgatóként és szakfelügyelőként dolgozott 1933-tól 1976- ig, nyugdíjaztatásáig. Fülpösön alapított családot annak idején, két fiuk született, mindketten egyetemen szereztek diplomát, doktori minősítésük van, tartalékos tisztjei a hadseregnek. A harmadik generáció négy unoka: egyikük jogot végzett, egy leány óvónő lett, ketten még tanulnak. Élete legkeményebb időszakát a Második Magyar Hadsereg tisztjeként élte át az orosz fronton a Don- kanyar térségében. Miközben a vert sereg megmaradt részét már hátravonták, századával utóvédharcokra kapott parancsot: akár életük árán is, akár puskatussal is feltartani az ellenséget, hogy a német és magyar alakulatok visszavonulhassanak. Erdélyi Béla hadnagy, századparancsnok 1942 őszétől 1943 nyaráig teljesített ott szolgálatot, folyton éhes, testileg, szellemileg „lerongyolódott” tiszttársaival és bakáival. Akik nem hősi halált haltak, azok közül sokan megfagytak a nagy orosz télben, a mínusz 40 fokos éjszakákon a Nyolcvanöt évesen Fotó: Csonka hógödrökben. Csak a csoda segíthetett, hogy százada 184 emberéből 129-en hazatértek. Papírra vetett visszaemlékezéseiből a magyar hadsereget forrón szerető, igen keménykezű tisztnek ismerhetjük meg. — Sokszor csodálkozom, hogyan tudtam én, a kis tanító, azokban a rettenetes időkben ott helytállni, cselekedni. Nagyon tisztességes embernek kellett lenni, mindenek előtt kemény parancsnoknak, ám akiből sugárzik a szeretet és a féltés a katonáihoz. Hadi tetteiért, helytállásáért megkapta a Signum Laudist, majd az 1990- es rendszerváltást követően vitézzé avatták. Az előző rendszerben törölt rendfokozatát visszakapta, előléptették, jelenleg a hadsereg őrnagya. A légnyomástól mindig féltem a harctereken, mert akit elért ez a vész, tántorgott, mintha részeg lenne, bukdácsolt, elesett, és mintha ópiumból jól beszívott volna, látomásai voltak, víziózott. Az Oszkol menti harctereken kétszer is kaptam légnyomást. Az egyiket egy közelembe csapott gránát okozta. Mellettem egy kiváló tizedes katonám vezette rajának tüzét, a légnyomás őt is sújtotta. A gránát robaja az egekig dör- gött, szilánkjai két katonát megöltek, néhányat a repeszei megsebesítettek. Én összerogytam, amikor robbant a gránát, egy szalmagombócra ültettek le katonáim. Azonnal végigfutott vonalainkon a hír, jöttek a tisztek és a két szanitéc. Megnyugodtak, hogy nem súlyos az állapotom, a két halottat kitétették a hóárokból, a két súlyosabban sebesült katonát az egészségügyiek hátravitték. Ezek után ismét hozzám jöttek a tisztek, s átfutott agyamon, hogy mire ez a nagy részvét, hiszen nem folyik a vérem. Fel akartam állani, de visszazökkentem a szalmacsomóra. Éber álom lepett meg, szédültem ültömben is. Szemeimet becsuktam, kinyitottam, néztem a semmibe. Éátomások gyötörtek, múltam képeivel futkároztak lenge öltözetű lányok. Nagy templomi orgonákat láttam lassú tempóban felénk jönni, billentyűi dühösen pattogtak, de néhány pillanat múlva eltűntek. Szemem kinyitottam, s láttam, hogy előttem az eget sirályok lepték el. Felsóhajtottam: Levélkiosztás Kijevben 1943. március 15-én — Te keserű vidék, nem látod, mit szenvednek a sirályok? Éreztem, azért visonga- nak, hogy az itt szerte heverő milliárd tonna acélroncsokból miért nem csinálnak folyókat elzáró kapukat? Hiszen a világon vannak még szabad kezek! Itt hevernek szerte a gőzkalapácsok anyagai, miért nem csinálnak belőlük szerde a sirályokat analóg formálja szellemem. Itt vannak, lármáznak, mint a hajdani éhes, elszegényedett nemesek, kezemből tépik az íztelen katonakenyeret. Bár felvillan egyszer-egyszer, hogy függ—mutatott egy korhadó keresztfára, tőlünk 50 méternyire. A távcső az orrom elé hozta a keresztet, rajta egy kampós szegre akadva az őrvezetőt. Kijózanodtam. Rákiáltottam — De ha légnyomásos volt, miért engedted? Felelőssé teszlek annak az őrvezetőnek a haláláért. —De hadnagy (Archív felvétel) úr, alázatosan jelentem még, hogy az őrvezető madarász volt otthon. —És?—kérdeztem keményen. — Mindenképpen ő akart felmászni a keresztfára, s mondta nekem, hogy a katonai feladaton túl egyebet is meg akar tudni. A parancsnok Archív felvétel számokat? Ezért visítoznak itt a sirályok, csapongva keresik a vaskapuk mögötti tavakat, melyek hallal teletáplálnák a katonákat és a sirályfiakat. Sirályok? Hogy kerülnek ide e rideg tartományba? Oh, világosodik már agyam, kezdem felismerni a tér tárgyait, bénult agyam nagyon eltorzult képei ezek. De hamar múlik a felismerés, és a Balatonra nyílik szabad kilátás, meg a lányra, ki a vízben állott. Néztem, néztem, úgy éreztem, hogy mindez igaz, itt vannak előttem. Bizonyosan tetszett beteg agyamnak a csinos téma, fülembe szúrt a vágy, néztem a lányt, ki incselkedett velem, s ahogy kiabált hozzám, igen ébredt a lelkemben. Szemeim elfogták már csinos derekát, és ilyen miliőben érkeztek hozzám a szép szavak: — Gyere, gyere te srác! Tetszel nekem, bár oly bambán álldogálsz a térdig érő vízben! Alig fejeztem be a gondolatot, Lőrinc hadapród érkezett s jelentette, hogy Máté Lőrincz őrvezető meghalt. — Hogyhogy meghalt? Hősi halált halt, vagy hogy pusztult el? — kiabáltam a kadétra. — Alázatosan jelentem, ott ismét a kadétra: — Hogy történt ez? —Nem őt akartam küldeni, hiszen reggel még légnyomásos tünetei voltak. Nem, nem őt akartam, hogy felmásszon a keresztre! — De mi a jó Istent akartál azzal, hogy egy katona a kereszten függjön? Nem volt elég neked a Jézus Krisztus, hogy így halt meg?! A kadét nagyon megijedt, bár tudta, hogy szeretem. Akadozva nyögte: — Alázatosan jelentem, egy alacsony dombsor eltakarta előttem az... — Mi a nyavalyát? Beszélj már, miért akadozik a nyelved? —Tudni akartam, hogy milyen nagyságrendű ellenség van a dombsor mögött. — És? — A keresztfáról ezt fel lehetett volna mérni! — Mit akart még megtudni? — kérdeztem. — Azt, hogy a korhadó keresztfába vájt odúba tegnap berepült egy madár. — Milyen madár? — vágtam a szavába. — O azt mondta, hogy egy sirály! — Jaj — nyöszörögtem. De ilyen rettenetes állapotomban is rákérdeztem: — Sirály? —Igen, hadnagy úr, azt mondta nekem, hogy sirály! Leültem ismét a szalmacsomóra. Újra két kezem közé fogtam a fejem. Éreztem, hogy zúg valami a fülemben, zakatol valami a szívemben. Őrjöngő percek után jutott eszembe a lány, ki a Balatonban kiabált hozzám. Mintha most is hallanám: — Gyere, gyere, a víz alá bukunk, lenn senki nem látja, hol Sirályok A háborús eseményeket írta meg számos novellájában, lírai alkotásában és a Vérben, vasban című dokumentumregényében. Ez utóbbi, melyből a harminc részt közöltük — s ehhez kapcsolódik az alábbi Sirályok című novella is —, kuriózuma lehetne a magyar irodalomtörténetnek, hiszen olyan szerző tollából olvashatunk „első kézből”, aki maga is résztvevője volt a véres ütközeteknek, a szemtanú hitelességével és a szépíró művészi ábrázolásával örökíti meg a harctéren történteket. Mégis nehéz kiadót találni szponzor nélkül, ma nem erre van kereslet. Béla bácsi azonban nem adta föl, keres, pályázatot ír... Túl a nyolcadik X-en kiváló egészségnek örvend, szellemi frissessége teljében ma is fáradhatatlanul folytatja a pályából eredő hivatását: tanítani, nevelni. — Igyekszem népünk hazafias érzelmeit erősíteni — foglalja össze ezzel kapcsolatos céljait —, ezért szervezek előadói esteket, mert harcban állok a nemzetietlenekkel, a korruptokkal, a törvényszegőkkel. Himnuszos, becsületes falvakat szeretnék látni szerencsétlen hazánkban. Sajnos, az állapotok megváltoztatásához az erőm kevés. Semmi sem szent ma a hatalmon lévők előtt, és ezért kell kemény munkával példát mutatni emberi tisztességből, tiszta- kezűségből. Mint sok száz éve a költő hirdette: „Emberségből példát, vitézségből formát...” — mondhatnánk mi is itt, a végeken. matat csintalan kezünk. Azután a vízből felemelkedünk, simulj hozzám, szoríts magadhoz, hogy érezzem: fiú vagy! Hívlak te srác, az ágyamba is, testem sikamlós nedvei áramlanak a hasam alá, minden simán fog menni! Ha aztán a boldog mozgásokba belefáradunk, hidd el, reggelre újjászületünk. Hallgattam az árok mélyén, elmerengtem életem csodás dolgain: a lányon, a tavon és a Balaton hűs vize felett csivitelő sirályokon, melyekkel együtt visított a lány. Nem volt nagyon rég, tán hat éve lehet, csurgott rólunk a boldogság azon az éjszakán. Ismét üres lett az agyam, lelkem pedig teljesen kiszáradt. Oly kietlen volt a hóárok mélye, fagyos levegővel színig töltve, mégis e gyűlölt közegben tisztulni kezdett tudatom. Ültömben egyenes tartást vettem fel, láttam, hogy bakáim lőnek, durrannak a lövedékek s hallottam, hogy zeng az ég! Szétnéztem az árok mélyén és látom, hogy a szintén légnyomást kapott tizedesem acsarkodva hadonász mindkét kezével és csapdos. Nézem, nézem, mit csinál, majd erős hangon kérdezem: — Mit csinálsz te! Miért csap- dosol, hiszen nincsenek itt legyek? Rámnéz és izgatottan magyaráz: — A sirályokat zavarom! Rengeteg itt a sirály — mutat a semmitlen égre —, onnan jönnek a kenyerünket enni! Tán ezer is van itt, sirály, sirály... Nyelve elakadt, szája nem mozdult, szeme kikerekedett, és a sirályok az égre visszatértek. A halott őrvezetőt pedig a kereszten ide-oda dobálta a tél fagyos szele.
