Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-03 / 128. szám
4 1996. június 3., hétfő Évadzárás UJ KELET Maratoni társulati ülés a Móricz Zsigmond Színházban „Feddhetetlenül és szakszerűen...!” Nívódíjakat kaptak: A beszédek után nívódíjakat adtak át. Ezek a Görbeházi Színházbarátok köre, a Marsó Kft., a Buszacsa,Módi Zoltán mint magánszemély, a CIB Hungária Bank, a FÍMEX-FAIR Bt., a Diruváll, az OTP, az EKO Kft., az Inter-Európa Bank, a Taurus Kft., a Szaboicstej, a Legány és Tsa, a Vagép Rt., a Nyidofer, a Zefirusz Kft., valamint Nyíregyháza város közgyűlése és a Szabolcs-Szatmár- Bereg megye közgyűlése adományozta. Nívódíjat kaptak. Gazsó György, Gosztola Adél, Gados Béla, Varjú Olga, Kerekes László, Hetey László, Perjési Hilda, Bárány Frigyes, Verebes István, Szabó Márta, Réti Szilvia, PregitzerFrizsina, Kocsis Antal, Szabó Tünde, Róbert Gábor, Felhőfi Kiss László, Avass Attila, Megyeri Zoltán, Tóth Károly, Csorna Judit és Horváth László Attila. A közönségdíjat Bede-Fazekas Szabolcs, a műszaki díjat LipóTi Antal, a Móricz-gyíírűt pedig Verebes István kapta. Micsoda buli! Gyüre Ágnes (Új Kelet) „Micsoda buli! Őrület!” Hogy ez a Verebes mit ki nem talál! S mit véghez nem visz! Az idei évadzáró gála keretében vasárnap este tartották a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban az első Ostar-díjátadást. Fényes külsőségek közepette kihirdették: a kollégák és a helyi újságírók szavazatai alapján kik lettek tizenegy kategóriában Kelet csillagai. Az ötletgazda által tervezett szobrot megkapta az idei helyi évad legjobb rendezője, legjobb férfi és női színésze, legjobb férfi és női epizo- distája, legjobb díszlet- és jelmeztervezője, legjobb dalának előadója, a legjobb hatásért felelős személy, a legjobb szervező, és a legkiválóbb életmű megalkotója. A győzteseket a fővárosi József Attila Színház Csupa balláb című produkciójának részesei: Pogány Judit, Hegyi Barbara, Vándor Éva, Torday Teri, Galambos Erzsi, Szabó Éva, Fehér Anna, Bakó Márta és Újréti László is köszöntötték. Az eseményen ott járt munkatársnőnk, Bozsó Katalin is. Életmentő segítség Palotai István (Új Kelet) Tizenegy órakor kezdetét vette az évadzáró társulati ülés. Elsőként Tóth János társigazgató emelkedett szólásra, és köszöntötte a megjelent megyei és városi vezetőket, a szponzorcégek képviselőit, a megjelent sajtót és a társulat teljes tagságát. „Az összejövetel célja, hogy értékeljük az elmúlt három év gazdasági, műszaki és művészi eredményeit, hiányosságait... A nézőszám az elmúlt három évben nem nagyon változott, 98—100 ezer között stagnál. A bemutatók száma évadonként 11 és 13 volt. Megyén belül 10—13 tájelőadást tartottunk, a megyén kívül 10—16-ot. Innen is elmondom, hogy korlátlanul hajlandók vagyunk a megyén belüli tájelőadások árát csökkenteni. Ha kifizetik az utazás költségeit, mi szívesen megyünk. Csak azt kérjük, hogy legyen telt ház, és az, aki az előadást megrendeli, előbb nézze meg azt — mondta Tóth János, majd így folytatta: — Az elmúlt három év alatt tizennégy fővel csökkent a dolgozók száma, az állami támogatás pedig ötmillióval, míg a megyei és a városi támogatás nagyjából szinten maradt. A saját bevétel évente 30—34 millió forint, amiből a jegy és bérleti bevétel 10—14 millióval van jelen. Összehasonlítva más színházakkal elmondhatjuk: az egyik legkisebb költségvetéssel gazdálkodó intézmény, ami létszámunk a legkevesebb, a legtöbb bemutatót, tájelőadást mi tartjuk, a legtöbb saját bevétellel mi rendelkezünk, valamint a legtöbb darabot is mi tartjuk repertoáron. Tesszük ezt a nézőszám csökkenését elkerülendő, ugyanis a bemutatót követő előadások harmincas nagyságrendet érnek el... Mivel a színház évek óta nem kap pénzt fejlesztésre, így azt bevételeinkből, saját nyereségünkből fedeztük... Mindazonáltal tartalékokat is tudunk képezni, ami nagyon jól jött, mert a megyei önkormányzat nem tudott volna tizenharmadik havi fizetést adni, arról nem is beszélve, hogy ebben az évben a városi közgyűlés semmi anyagi támogatást nem adott a színháznak... Működünk, garantáljuk a magas fokú művészi munkát, de még nem tudjuk, hogy mi lesz holnap. Meggyőződésem, hogy a kihívásra még több és még eredményesebb munkával kell válaszolnunk... Néhány szót a szabadtéri színpadról. Régóta az a véleményünk, hogy az önkormányzatnak el kell döntenie, hogy szabadtériként óhajtja üzemeltetni, vagy felparcellázza és esetleg szállodát vagy mást építtet rá. A testület úgy döntött, hogy marad a szabadtéri, és a következő négy évben egy európai színvonalú szabadtérit létesít. A színház csak akkor tudja felvállalni az üzemeltetést, ha garantálják a működés feltételeit. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy négymillió forint ráfizetéssel Macskákat játszszunk, sem gazdaságilag, sem erkölcsileg. Nekünk profi módon lehet csak megszólalnunk, mert minket másként ítélnek meg. Ha igaz a következő közgyűlés pontot tesz a kérdés végére... Szólni kell még a szervezőiroda kérdéséről is. A Móricz Zsigmond Színház már nem tudja kifizetni azt a bérleti díjat, amit az önkormányzat megállapított. Hiába álltunk elő évek óta különböző javaslatokkal, azok süket fülekre találtak. Ha a jövő héten nem sikerül konszenzusra jutni, akkor a szervezőiroda beköltözik a színházba” — jelentette ki a társigazgató, majd Verebes István igazgató szólt. — Bőrünkön, eszmélésün- kön tapasztaljuk, hogy milyen korban élünk. Amióta én élek, azt mondják, hogy átmeneti korban. Mindig figyelem, hogy hova megyünk át —- azt már tudom, hogy honnan —, mindenesetre a hat év átmenete most végzetesnek tűnik. Ezt megoldani nem a mi mandátumunk, de azt hiszem, hogy küldetésünk. Reménytelen idealista dolog, ahogy mi most itt színházat csinálunk Magyarországon, annak keleti nagyvárosában, és ez nem is menne szent ideák és szent illúziók nélkül. Olyan kormányzat alatt élünk, amelynek ideológiája és filozófiája messzemenően ellent mond azzal a gyakorlattal, amit képvisel, miközben mindkettő érvényes lehetne, ha rendbe szednék a gondolataikat, és felvállalnák létezésük fontosságát, és mernének dönteni. Erre nem számíthatunk. Konzumtársada- lomban élünk, egy uniformizált világban, amely sokkal rafináltabb eszközökkel él, mint az elmúlt negyven év, átláthatat- lanabbul aljas eszközökkel. Uniformizál az amerikai gyorsbüfé, az általános szegénység, a keveseknek megadatott gazdagság, a hajsza, hogy megéljünk, és uniformizál az immár több korosztálynak megadatott általános kilátástalanság. Mit tehet a művész? Ebben a társadalomban csak a művész az egyetlen individum, egyetlen letéteményese a jövőnek, és ha ezt a feladatát feladja, akkor nincs értelme annak, amit tesz — jelentette ki az igazgató, majd így folytatta: — Ebben a közegben élünk, és ebben a közegben harcolok már három éve. Amikor idejöttem, azt mondtam, hogy „különb” színházat akarok csinálni. Mindennél különbet. Nem a magam érdeme csupán, hogy ez sikerült. Amikor idekerültem, Hamvas képviselő úr megkérdezte tőlem, hogy „akkor most itt már csak kabarét játszunk?”. Nagyon örülök Hamvas úr kérdéseinek. mert talán ő az egyetlen olyan ember a városban, akivel vitáink során lemérhetem — őszintén —, hogy mi az, amit várnak tőlem, mi az, amit számonkémek és legalább van valaki, aki kérdez... Legutóbb azt javasolta jelesül a közgyűlésen, és ezt köszönettel veszem, hogy közelebb a tömeghez. Egyetértek! Azonban el kell mondanom, hogy nem vagyok hajlandó elsilányítani a munkánkat. Remek dolog, hogy ebben a forróságban is pótszékekkel játsszuk a Senki sem tökéletes-t, nagy öröm, hogy végre sikerült egy olyan zenés darabbal előállni, ami ilyen erővel hat, de én nagyon óvnám a társulatot attól, hogy erre legyen büszke. Ez csak a szolgáltatás standardja, ez egy limit, de a mi becsvágyaink nem ebben az előadásban mérhetők. Lehet, hogy nem találkozott olyan közönségsikerrel némely darabunk, de ezekben^ komoly dolgokról beszéltünk, és remek szakmai felkészültségről tettünk tanúbizonyságot... Lokális barátságaink a cégekkel, cégvezetőkkel és mindazokkal, akiknek kondíciói vannak támogatni a kultúrát, példamutató értékűek az ország számára. Ez az egyetlen lehetőség a túlélésre, ha már a központi kulturális kormányzat az ebek harmincad- jára engedte a színházakat! Nem merkantil, hanem spirituális összefogásra van szükség, és nemcsak színházi, hanem minden téren, különben a magyar kultúra veszélybe kerül... Számot kell adnom egy elindított projectünkről, nevezetesen a Játékszínről. Egy évig dolgoztam rajta. Január 24-én leadtam a pályázatot a kulturális kormányzatnak, mindenben betartva az ilyenkor szokásos feltételeket. Két hónap múlva faxoltam a kultuszminiszternek, amelyben egy tízperces kihallgatást kértem, egyben kérve, hogy a színházi osztály vezetője is legyen jelen. Ma május 30. van, és eleddig még annyit sem mondtak, hogy „bakfitty”! Huszonhárom éve vagyok a pályán. Negyven- nyolc éves vagyok, felneveltem két gyermeket, eljátszottam ötven főszerepet, megrendeztem közel hetven előadást, írtam néhány darabot, tíz évig én köszöntöttem a rádióban szilveszterkor az egész országot. Nem szoktam ilyen számvetéseket végezni, de el kell mondjam, hogy mérhetetlen arroganciának, szemtelenségnek, pimaszságnak tartom, hogy egy intézmény vezetőjeként ezt tehetik velem! Ha igazán pimasz akarnék én is lenni, akkor Aczél Györgynek egy szobrot állítanék az előcsarnokban, mert ő ilyet nem tett, ő ennél sokkal okosabb volt, ők sokkal ügyesebben csinálták... A jelenlegi állapotok szellemi és anyagi korrupcióra épülnek, évek óta mindenki megvehető, és ha valaki a kulisszák mögé néz, hát elfogja a hányinger... Mi következik ebből? Mindenesetre számomra egy istenáldás, hogy itt lehetek, mert így ki tudom magam vonni ebből a purgatóri- umból. Az egyetlen lehetőség: messzemenően feddhetetlennek, szakszerűnek lenni — mondta Verebes, majd a társulat tagjaihoz szólván művészeti szempontból értékelte az eltelt három évet, és az utolsó évadot. Ezt követően kért szót Felbermann Endre (SZDSZ) Nyíregyháza alpolgármestere, aki elöljáróban sajnálkozását fejezte ki, hogy eddig még nem tudott a város pénzt adni, majd művészeti kérdések taglalásába kezdett. Mindazonáltal kijelentette: színházbajáró magán- személyként nyilatkozik. A művészeti kérdések az alpolgármestert, számára ismeretlen és csúszós talajra vitték, és bizony megnyilatkozása erősen emlékeztetett a pártállami időkre. Ha egy fenntartó állami szerv vezető beosztásban lévő munkatársa véleményt nyilvánít, annak bizony súlya van, még ha magánemberként is teszi azt... Hamvas László (MDF) a megyei közgyűlés alelnöke meleg szavakkal köszönte meg mindazt a művészi és emberi teljesítményt, amit a város és a megye a színház tagjaitól kapott. „Önök a szavak nagyhatalmának képviselői, önök a hatalom birtokosai, hiszen az önök által elmondottakat senki sem másíthatja meg, azok örökérvényűek, amíg világ a világ — jelentette ki Hamvas László. A gyermekgyógyászattal foglalkozó szakemberek felmérései azt mutatják, hogy egyre több a légúti betegségben szenvedő kisember. Budapesten, a Szent László Kórházban külön intenzív osztályt alakítottak ki a beteg gyermekek kezelésére. Pénz azonban kevés van, így a műszerek jobbáté telére, korszerűsítésére sem jut elég. Mint azt Jónás Lászlótól,a Petőfi rádió Szocio műhely szerkesztővezetőjétől megtudtuk, Szalay Krisztina színésznő és barátai a rádióval karöltve segítő szándékkal jótékonysági koncertet és gyűjtést szerveznek a fővárosban a kis betegekért. Alapítványt is hoztak létre, mely a „Kritikus- állapotú gyermekekért” nevet kapta. A jószándékú emberek segítő forintjaikat a nemzetközi gyermekmentő szolgálat számlájára juttathatják el. Számlaszám: 11991102- 02120159-00070010.